Szántó T. Gábor: Kimenni az utcára

Elbizonytalanodva állt a tükör előtt. Sehogy sem ment a khaki vászonnadrághoz és a felhajtogatott ujjú kék vászoninghez a meggypiros Adidas edzőcipő, és a naptól kiszívott, mosástól megkopott piros baseballsapka sem segített. Nem tudta volna pontosan megmagyarázni, miért érzi kényelmetlenül magát, de hiányzott az összhang. Nem a színek ütötték egymást. Kis engedékenységgel, lezser, szabadidős változatban még a vászonnadrághoz is passzolt a cipő, egyszerűen ő nem érezte benne otthonosan magát. Talán az idő, morfondírozott, bár nem nézett ki öregebbnek, így ezt a tényezőt is kizárhatta.

Sóhajtott, lerúgta a cipőt, kinyitotta a szekrényajtót, és mélázva nézett végig az egymás mellé, sőt egymásra halmozott lábbeliken. Nem tudott megszabadulni a régi holmiktól. A rendetlenség elkedvetlenítette. Rájött, hogy nagyobb döntéseket kell hoznia.

Lehámozta magáról az inget is. A nadrágot egyelőre nem vetette le, mintha az lett volna a fix darab, a kiindulópont, amihez a többit válogatta, bár ebben is elbizonytalanodott. A következő pillanatban indulat fogta el. Lehetetlenül néz ki az elegánsabb khaki vászonnadrághoz a fehér csíkos, piros Adidas. Hogy is juthatott eszébe ez az összeállítás? Ha már edzőcipőt vesz fel, legalább ne csíkosat vegyen, ha nem sportolni vagy kirándulni készül. Vagy van olyan nadrág, amihez illik? Talán egy farmerhez? Miért kellett egyáltalán megvennie annak idején? Még csak le sem értékelték. Képtelen volt visszaemlékezni, mi járt a fejében, amikor kiválasztotta, de azt máris megfogadta, hogy legközelebb csakis fekete edzőcipőt vesz, ami utcai viseletre is alkalmasabb, és semmi esetre sem Niket, amin a fehér pipa, vagy New Balance-t, amin a böhöm N betű ízléstelenkedett, megzavarva a harmóniát.

Ha már belekezdett az újratervezésbe, gondolta, lehet, hogy érdemes a legelejéről kezdeni. A nyárias meleg idő talán megengedi azt is, hogy sortot vegyen. Igen, miért is ne? Végtére is majdnem harminc fok van odakint. Ahhoz talán elmegy a sportcipő. Ahogy döntött, hogy nadrágot vált, úgy kínálta magát, hogy hosszú ujjú vászoning helyett pólót vegyen fel. Gyors elhatározással kinyitotta a másik szekrényajtót, igaz, még nem döntötte el, hogy hosszú ujjú pólót vagy rövid ujjút válasszon. A melegre való tekintettel az egymásra hajtogatott T-shirtök közül egy rövid ujjú feketét húzott elő, az alsó polcról pedig egy szürke színű sortot.

Először a rövidnadrágba bújt, azután a pólóba. A döntés lendületével a kihajtott szekrényajtón lévő tükörbe nézett, mintha gyorsan túl akart volna esni rajta. Ahogy azonban a piros edzőcipőre esett a pillantása, már látta, hogy háromféle színével szedett-vedett benyomást kelt a póló, a sort és a csuka. Kicserélte az Adidast a fekete Nikera, de hiába passzolt utóbbi színe a pólóhoz, a logó feldühítette. Régebben nem zavarta ennyire. Nem akart reklámfigurája lenni semmiféle cégnek, ráadásul úgy festett a sortban, pólóban, edzőcipőben, mint egy utcagyerek. Ehhez már valóban kicsit öregnek találta magát.

Egyszerre próbálta lerángatni a fekete pólót és lerúgni a Niket, de a sietségtől megfájdult a dereka, lassítania kellett, közben lelkiismeret-furdalása támadt, hogy ilyen gondjai vannak, míg mások éheznek, kiirtják az esőerdőt, és a hamarosan kitörő klímakatasztrófa és a vélhetően bekövetkező tömeges népvándorlás miatt veszélybe kerül az egész nyugati civilizáció. Egyes cégek Afrikában vagy a Távol-Keleten éhbérért varratják a cipőket gyerekekkel, miközben ha nem adnának nekik munkát, lehet, hogy még nyomorúságosabb lenne az életük.

Láncreakció-szerűen tört rá a tehetetlenség és a szégyen érzése, hogy a kizsákmányolás haszonhúzója. Nem nyugtatta meg, hogy szelektíven gyűjti a szemetet, nem folyatja feleslegesen a vizet, nem égeti üres szobában a villanyt, és nem dob ki semmilyen élelmiszert, mert az utóbbi időben, mióta mindig online vásároltak és nem használtak készpénzt, a koldusoknak sem tudott pénzt adni az utcán, legfeljebb évente egyszer-kétszer utalt pénzt valamelyik szeretetszolgálatnak.

Ismét nekifutott, hogy keressen valami mást. Egy khaki színű, galléros T-shirtre esett a választása, aminek felhajtotta a gallérját. Ez elment a nadrághoz, és elsőre nem ütött el annyira a visszavett piros edzőcipő színvilágától sem. Csakhogy ebben az összeállításban meg szánalmasnak látta magát, mint a későn született gyerekeiket sétáltató idősebb apukák, akik a játszótéri homokozáshoz öltöznek, vagy akik tartva az öregedéstől és a gyerekeikkel szembeni nagy korkülönbségtől, visszaálmodják magukat egykorvolt kamaszkorukba, így próbálva, egyébként eredménytelenül, ledolgozni a korkülönbséget. Elvékonyodott lábai úgy lógtak ki a bumszli edzőcipőből, mint holmi törékeny virágszárak.

Lerángatta magáról ezt a pólót is, újra benézett a szekrénybe. Ott álltak rendben egymásra hajtogatva azok a darabok, amelyeket jobb napokra tartogatott. Nem tudta pontosan, miféle napok lennének ezek, régebben szereplésekre gondolt, amikor közönség előtt kellett megjelennie. Hivatásából adódóan előfordult, bár az utóbbi időben, a járvány miatt ritkultak, majd megszűntek ezek az alkalmak, és csak módjával tértek vissza. Nem tudta legyőzni a késztetést, hogy amikor elvétve ruhát vásárolt, ezekre az eseményekre is gondoljon, de azután a takarékoskodás túlzó reflexéből egyáltalán nem használta őket a hétköznapokon. A járvány ideje alatt különben sem volt alkalom, ahová fel kellett öltöznie.

Az igazat megvallva elszokott az emberektől, és elszokott a felöltözéstől is. Jó másfél évig nem tömegközlekedett. Gyalog járt, kényelmes edzőcipőben, így már kemény talpú félcipőbe bújnia is kihívást jelentett. Korábban gyakran dohogott, amikor sokakat edzőcipőben látott, mert a testi-lelki ellomposodás jelének vélte, néhány hónappal később azonban maga is rákényszerült a viseletre a gyalogjárás és a korosodás okozta ízületi fájdalmak miatt, és mire a járvány átmenetileg csillapodni látszott, már nem tudott lemondani az edzőcipő nyújtotta komfortról. Fájt a csípője, de nem foghatott mindent a fájdalomra, sem a járványra, és nem is mondott le arról, hogy szembenézzen a kihívással. A probléma súlyát érzékelve, immár több nyitott szekrényajtóval maga előtt, küzdelemre készen nézett farkasszemet az ingekkel, pólókkal, nadrágokkal, zakókkal és cipőkkel.

Átvillant rajta, ugyan mire tartalékolja a ruháit, ha nem lehet biztos abban sem, hogy egyszer tényleg véget ér a járvány, és visszatérnek azok az idők, amikor szereplésekre és társasági eseményekre került sor. Hidegrázásszerű hirtelenséggel az is eszébe jutott, hogy járvány ide vagy oda, fogy az ideje. Meddig akar várni, míg elérkezettnek érzi, hogy hétköznapokra is jobb ruhákba bújjon?

Gojzer varrott barna cipőjére esett a pillantása, majd a fölötte lógó halszálkás, barna tweedzakóra. Mikor viselte utoljára? Nem tudta felidézni az eseményt. Még hozzávetőleg sem emlékezett, de biztos, hogy az is valamilyen jeles alkalom volt, nyilvánosság előtti szereplés, beszélgetés, előadás vagy olyan pillanat, amikor számítani lehetett rá, hogy fénykép készül. Micsoda hiúság, gondolt vissza józanul, és mégis hiányzott.

Szerette az eleganciát, de képtelen volt rá, hogy az eseménytelennek tartott hétköznapokon, amikor online munkája mellett csak vásárolni ugrott le vagy uszodába ment, jobb ruhába bújjon. Hiába látta tisztán, hogy már nem kell távlatokban gondolkodnia, mint régebben, és ha el is hordaná jobb darabjait, akkor is pótolhatná őket. Úgy érezte, nincs hová, nincs miért felvennie, másrészt még mindig ott munkált benne a homályos remény, jöhet még olyan helyzet, amikor fel kell vennie őket.

A járvány ideje alatt nemcsak a színházról, moziról mondtak le, hanem attól is elszoktak, hogy bejárjanak a kiadóba. Csak a legszükségesebb esetekben tűntek fel, igaz, így meg összefolytak a nappalok és az esték, sőt az éjszakák. Bár akadtak olyanok, akik megőrültek otthon a férjüktől vagy a feleségüktől és a gyerekeiktől, és siettek vissza az irodai munkába, ő nem tartozott közéjük. Elszokott az emberektől, ez az igazság. Különben is hülye helyzet, ha oda öltözik ki, ahol a többiek lazában tolják, mintha otthon lennének. Úgy tűnt, nekik nem okoz gondot, mit vegyenek fel, sem az, hogy néznek ki abban, amit felvesznek, legalábbis soha nem tettek említést ilyesmiről. Olyanok is akadtak, akik szinte sportot űztek a topisságból, mintha szándékosan öltenének magukra egymáshoz nem illő holmikat, csak azért, hogy ezzel is jelezzék, nem érdekli őket sem a divat, sem a közfelfogás.

Dacosan előhúzott a szekrényből egy fehér inget. Visszavette a khaki vászonnadrágot, betűrte az ing szegélyét, amit máskor nem tett, csak ha kivételes, hivatalos alkalmakon kellett megjelennie. Belebújt a gojzer varrott bőrcipőbe. Mutatósnak találta, amint rásimul a vászonnadrág. Színben is harmonizált a két darab, és talán ezen felbátorodva, egy mozdulattal leakasztotta a tweedzakót és belebújt.

Mintha nem önmagát látta volna a tükörben. Idegen volt az egyébként elegáns figura, akinek ruházatát ezúttal nem érhette kritika: minden mindenhez passzolt. Lehet, hogy mióta nem kellett sehová felöltözni, hozzáöregedett? Hiába állt jól minden egyes darab, és hiába volt harmonikus az összhatás, elkedvetlenedett. Nézte egy kicsit magát, fordult erre, arra, azután rádöbbent: nem tudja elképzelni, hogy alkalom híján, mármint olyan alkalom híján, amelyre úgyszólván külső kényszerből fel kell öltöznie, mert a meghívón dresszkód szerepel, magától vegye fel ezt a maskarát.

Úgy érezte benne magát, mint egy kirakati bábu, habár tagadhatatlanul jól állt neki az elegancia. Talán az a világ veszett el, az az életforma, az a kor és miliő, amelyben egy magafajta tollforgató elegáns lehetett. A közegébe tartozók manapság általában nem tartották ezt szempontnak, nemcsak nonkonformizmusból, hanem mert nem telt rá. Ő is leértékelve vette jobb darabjait, akik pedig odafigyeltek a ruházatukra és elegánsan öltözködtek, nem írók voltak, és sok esetben gyanakvást keltettek benne, különösen, ha rendszeresen sötét öltönyt és nyakkendőt viseltek. Túl sok volt a gazdasági és politikai disznóságokból, amelyek öltönyösökhöz kötődtek, ráadásul az öltönyről mindig az egyenruhára asszociált. Mindazonáltal nem elégedett meg a saját érvelésével, nem fejtette meg teljesen ellenérzéseit, ráadásul még akadtak, igaz, idősebbek, akik régi polgári hagyományból hordtak öltönyt. Hiába irigyelte mások hagyományos eleganciáját, ha nem tudta és nem akarta követni, ugyanakkor zavarta a slamposság is, ha úgy érezte, hogy valaki szándékosan néz ki úgy, úgyszólván divatból, nem azért, mert nem tehetné meg, hogy normálisan öltözzön.

Nyugtalanságában felpróbált egy törtfehér nadrágot is, de ezzel csak fokozta a dendis benyomást és a feszültséget a látvány és érzései között. Ki vagy te, kérdezte a tekintete a tükörben, amikor közel hajolt. Ki vagyok én, kérdezett vissza. Talán ha nem erőltetik gyerekkorában, hogy színházba vagy kiállításra fel kell öltöznie, és nem kényszerítik rá az ünneplőt, miközben látta, hogy más gyerekek hétköznapi ruhában vannak, akkor nem alakul ki benne ellenérzés, futott át rajta. Ezen már nem tudott változtatni.

Tett még egy kísérletet. Ledobta a zakót, az inget, újra belebújt a khaki t-shirtbe és a zakóba, majd a gallér rakoncátlankodása miatt egy kerek nyakú pólóval is összepróbálta. Így kevésbé érezte önmagát idegennek, de még mindig nem tudta elképzelni, hogy ebben a ruhában menjen bárhová. Főleg a hivalkodó bőrcipő zavarta, amit pedig szintén valami végkiárusításon csípett el, egyébként meg sem vette volna. A látvány, mintegy objektív, tőle független szemszögből elégedettséggel töltötte el, de az összbenyomás mégis mást tükrözött, mint amit gondolt magáról, vagy amit közvetíteni szeretett volna, ezért nem tudta elfogadni. Lehet, hogy pusztán elszokott a nyilvános szereplésektől, attól, hogy emberek között legyen, mérlegelt tovább. Nem nagyon akadt további ötlete, hogy tudna változtatni.

Lehámozta magáról a zakót, lehúzta a pólót is. Ismét a tükörbe nézett. Kiegyenesedett, behúzta a hasát, kidüllesztette a mellét. Korához képest nem rossz, állapította meg, ahhoz képest pedig feltétlenül sokkal jobb, ahogy fiatalemberként látta magát. Utólag visszanézve egykori fotóit, vonzó, hovatovább szép arcot látott a képeken. Ha ezt akkor valaki megmondta volna, sóhajtott, és behajtotta a szekrényajtót. Fogalma sem volt, mit vegyen fel.