Nattán-Angeli Nóra: Igrific

2023. február 11. – 17:59

Nattán-Angeli Nóra: Igrific
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

(N. V. emlékére)

Te kis igrific! Mindig ezt szokta mondani a Mama az Öcsinek. Alig volt három hónapos, de ha leért a lába a teknő aljára fürdetés közben, úgy lépegetett, hogy azt hittük, elszalad a vékony lábaival. Nevettünk, és én is mondogatni kezdtem az Öcsinek, te kis igrific. A krumpli is elszalad, ki a kezemből, le kell másznom a sámliról.

Papa kérte reggel, hogy toljam oda a sámlit a sparhelthez. De előtte még át kellett hívnom az Ángyit, hogy gyújtsa be nekünk. Azután meg kellett pucolnom a krumplit, kétszer megvágtam közben az ujjam, potyogtak a könnyeim. Papának is potyogtak, láttam én, mikor kérte, hogy fordítsam meg rajta a dunyhát. Úgy jajgatott közben, hogy talán még a harmadik szobában is meghallották. Kínozza az isiláz, így mondta, és hasogat a dereka. Csak fekszik egész nap, és nyöszörög. Én nem akarok ilyen lázat. Meg akkor ki főzné meg az ebédet? Papa mondta, hogy Bertuska, ez most a te feladatod. Az ágyból diktálja, mit s hogyan csináljak. Nem szaladhatok át Lalihoz, hogy jöjjön játszani. Meg nem is mer az most idejönni hozzánk.

Megvan az elgurult krumpli, vissza a sámlira. Szeletelem a forró vízbe ezt is, óvatosan potyogtatom bele. Csak már jönne haza a kórházból Mama a kis Gostival! Ügyes lánka vagy te, mondogatja máskor a Nagyapa nekem, de a sparhelt közelében én csak melegedni szeretek. A cserépkályhánk jéghideg egész télen, ezért is hozták át a konyhából a sparheltet, hogy az adjon meleget legalább napközben, és Mama is tudta vigyázni a babákat, miközben főzött.

A dupla ágyat Papa csinálta meg az ikreknek, mikor hirtelenjében kiderült, hogy az fog kelleni. Csodájára járt a fél falu, az ágynak is, meg az ikreknek is, még így is, hogy mi csak ilyen gyüttmentek vagyunk itt. Jöttek a nénik, s nézték, mikor Mama a fürdetés előtt a nagy asztalra kiterített egy plédet s törölközőt, és azon rugdalóztak mindketten, a dundi szőke és a vékony barna.

Forr a víz, nézem a krumplikarikákat, hogy táncolnak, valamelyik feljön, a másik meg lesüllyed. Feljön, lesüllyed. Papa szól, hogy ne bámészkodjam annyit, ideje felszelni a kolbászt. A nagy asztalon most se törölköző, se babák, egyedül vágom a kolbászt, csúszkál a kés a vörös húsban. Néhány rúd kolbászt még sikerült eldugni egy tábla szalonnával együtt Papáéknak. Visszamegyek a táncoló krumplikhoz, melléjük dobálom a kolbászdarabkákat is.

Hogy táncoltam én is, miután Mamáék elárulták a titkot: hogyha ősszel a gólyák a szomszéd ház kéményéről Afrikába repülnek, itt hagynak nekem egy testvért. Azt nem értettem, hogy Afrika, csak azt, hogy testvér, rohantam is rögtön hátra a Laliékhoz, a hosszú folyosón a harmadik szobához. Együtt táncoltunk, és énekeltük, hogy gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát. Kislányt, kiabáltam én, kisfiút, kiabálta Lali. Zeng tőletek a folyosó, jött ki Nagyapa a második szobából, és a görbebotjával hadonászott, ne galibázzatok már ilyen hangosan! Fót szogadunk, fót szogadunk, sipítozta Lali, de nemsokára kezdtük elölről az egészet. Pedig félünk Nagyapától, megismerkedtünk már a görbebotjával, mikor a szérűben a frissen behordott szalmán játszottunk indiánosat. De most még ez sem tartott vissza, s hát végül még ő is elmosolyodott.

Kukoricacsuhéból távcsövet készítettünk, úgy lestük a gólyákat egész nyáron, itt vannak-e még, és ősszel, mikor egyik reggel végre-valahára üresen találtam a fészket, sírva fakadtam, hogy nem is hagytak itt nekem még egy kisegeret sem. Pedig Mama hasa már akkora volt, hogy az ajtóban alig tudott megfordulni, súrolta az ajtófélfát, ha szemben állt vele. Megijedtem, mikor azt mondta, hogy ennek a gyereknek több lába lesz, mint kettő. Kérdezte is a gyerekorvost, a Mikle bácsit, hogy lehet ez, s hogy neki volt már egyszer terhe, de nem ekkora. Nagy lesz a baba, válaszolt a doktor bácsi. Papa mérgelődött, azt mondta, ez a Mikle többször néz a pohár aljára, mint a betegeire. Mamára nem is nézett rá többet, mígnem az a sparheltet kezdte markolászni egy délután. Mikor már egyre többször markolászta, átszalasztott engem az Ángyiért. Aztán átküldtek a Nagyapához, pedig Mama mellett akartam maradni én is.

Valami reccsen, ijedten kapom hátra a fejem az ajtó felé, de nem jön senki. Talán Papa mozdult egyet az ágyon, alig látszik ki a dunyhából. Közelebb settenkedem hozzá, csukva van a szeme, végre nem nyöszörög, talán elaludt. Párás az ablak, a köd megette az egész udvart, alig látok valamit. Gyertyát kéne gyújtani.

Akkor este egyszer csak az Ángyi szalad át hozzánk, hogy nem olyan egyszerű a dolog, s a bába már hívta a Miklét, de az olyan részeg, hogy rázuhant a Mamára, épphogy csak megérkezett. Muszáj lesz a másik doktort hívni, a Pusztai bácsit. Nagypapával és Lalival sokáig imádkoztunk. Reggel ismét Ángyi költögetett, és amikor átmentem a szobánkba, nagyot dobbant a szívem, Papa ott térdelt a Mama ágya előtt. A gólya mégsem csapott be, sőt, nem egy, hanem két pólyást hozott.

Egy nagy M betűt rajzolok az ablakra, az M betűt már ismerem. Mama, gyere haza, suttogom. Ne félj, hazajön, ha meggyógyult, szól Papa az ágyból. Most még pihennie kell! Igen, tudom, már megint pihennie. Dehát a szülés után is pihennie kellett, Öcsikének már alig volt ereje megérkezni Ágoston után. Ángyi azt mondja, Mama egy igazi hős, keményen megküzdött a második kisemberért. Néztem azt is tátott szájjal, amikor Mama egyszerre szoptatta az ikreket, egyiket egyik oldalról, másikat másikról.

Egyszer épp így ült az ágyon, amikor jött a seprűs bácsi, akit nem szeretek. Már többször lesöpörte a padlásunkat, de még az állatokat is kisöpörte az ólból: a tehenet, lovakat, csak a tyúkokat tudták eldugni a Mamáék. Már egy ideje nem tudott mit elvinni, ezért le volt már foglalva a sezlony, a szekrény, az állótükör, de még az ágy is. A szekrény mellé lapulva álltam, hogy ne vegyen észre. A bácsi köszönni is elfelejtett, bambán kérdezte Mamától, hogy maga meg mit csinál. Mama válaszolt, nem látja, szoptatok. Le van már foglalva ez az ágy is, viheti, ha akarja, vetette még oda neki. De a seprűs nem vitt ezúttal semmit, csak becsapta az ajtót, és elment. Utána a péknél én is bátor akartam lenni, mivel csak három fejadag kenyeret adott, mondtam, hogy mi most már öten vagyunk. Az öcséid még nem esznek, vetette oda. De eszik helyettük a Mama!

A tejfölt is bele kell keverni a levesbe, ezt majdnem elfelejtettem. Kavargatom, a krumplik már kifáradtak, leültek az edény aljára. Csak rozmaring nem lesz benne. Papa kérte, úgy az igazi a krumplileves, de azt nem teszek. Inkább behoztam a tojásokat. Az Öcsi fülében is volt egy tojás. Egy galambtojás. Amiatt sírhatott annyit. Az utolsó napokban Mama megengedte, hogy dajkáljam, amennyit csak bírom. Fel-alá járkáltam vele, énekeltem neki, nagy néha meg is nyugodott, pedig biztos nyomta a tojás a fülét, olyan sokat kapkodott oda, és olyan forró volt a feje.

Mama kihívta Miklét, aki azt mondta, nem beteg ez a gyerek, csak el van kényeztetve. És akkor a másik hogyhogy ilyen nyugodt, az alszik, mint a tej, azt talán nem kényeztetjük, csattant Mama hangja haragosan. Az utolsó este még egyszer üzentek a doktor bácsiért, de az gyógyszert megint csak nem adott. Öcsi egész éjjel rettenetesen sírt, a szememet sem tudtam lehunyni. Mamát figyeltem, az árnyékos arcát, ahogy ringatja. Hajnalra végre csönd lett. Arra ébredtem, hogy Mama sikítozik, és hálóruhában futkos a sötét udvaron. Csak a hó világított. Összevissza lóbálta Öcsikét, azt hittem, leejti.

A köd már itt lopózik a folyosón, mostanra elnyelte az oszlopokat is, falánk fehérség. Előveszek két tányért, mellé a kanalakat, szedőkanalat. Felállok a sámlira, hogy megkóstoljam a levest. A krumpli szétfőtt. Megcsap a gőz, folyik le az arcomon, melegem van tőle. A lódenkabát alatt is csak úgy szakadt rólam a víz, átnedvesedett a ruhám. Fuss, fuss, fuss, lánka, egyvégtében rohantam a hosszú, sötét utcákon Lujzi nénémhez, csattogott a csizmám a kövön. Mama kiadta parancsba, hogy vigyem el a hírt. Bár alig kaptam levegőt, azt hajtogattam a nénémnek, hogy az Öcsi, az Öcsi, az Öcsi.

Át akarom emelni az edényt az asztalra, de mozdítani se bírom. Papa is azt suttogta egyik éjszaka a Mamának, hogy nehéz. Nagyon nehéz, de nincs más választása, végig kell néznie. Egyre csak ezt ismételgette. Meg hogy a svábok szerint ezek a cseszkó gyüttmentek, ezek az idetelepített senkik mindenre képesek ám! Feljelentették őket, hogy szándékkal csinálták ők ezt a Mamával, mert nem tudtak etetni ennyi gyereket. S megfenyegették, hogy ezért börtönbe csukják. Szegény, Mama! Hogy sírt! A többit már alig hallottam a sírástól, csak azt, hogy a Papának muszáj ott lenni, ha belehal is. Ott, a boncoláson. Nem értettem, az meg mi a rosseb, de a Mama erre még jobban zokogott. Inkább nem kérdeztem rá másnap, kaptam volna a fejemre, hogy megint hallgatózom.

Kimerem a levest, imbolygok vele lefelé a sámliról. Kilöttyen a tányérból, tűzforró, elsírom magam. A szoba tele volt rozmaringgal, mindenhol apró csokrokba kötve. Papa lecsavarozta a fehér dobozt, senki nem nézhetett bele, még Mama sem. Csúnya lett a fülénél, nem kell azt már megnézni, mondta. Lujzi néném kivitte a dobozt az udvarra, és elindult a menet. Ments meg engem, Uram, az örök haláltól, ama rettenetes napon minden bajtól, ezt énekeltük. Ezt ugyan kérhettük, aznap este már jött az isiláz. Papa rémeket lát, folyton a galambtojással álmodik. Mama is beteg lett, bevitték a kórházba. Könyörgött, hadd mehessen vele Ágoston is, hogy tudja szoptatni. Legalább ott meleg van.

Papa! Papa, kész a leves! Éhes vagy? Alszol, Papa? Tényleg alszik. Végre nem hasogatja a dereka. Kimerem magamnak is a levest, óvatosan leteszem. Tejföldarabkák úsznak a tetején, csak bámulom, ahogy gőzölög. Nagy a csönd a házban, mintha az egész világ eltűnt volna, a köd már az ablakban, onnan néz farkasszemet. Mi lesz, ha a szobába is bejön? Leveszem a kötényt, és befekszem inkább Papa mellé az ágyba. Aludni szeretnék én is, meg álmodni veled, te kis igrific!

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!