Ameddig apa velünk volt, vele tanultam. Hiába akartam anyával. Nem lehetett. Apa azt mondta, megtanít tanulni. Én megtanítalak. Ezt ismételte. Nem értem, miért kell megtanulni tanulni. A leckét kell megcsinálni, és kész. De apa nem engedett. Ha rossz jegyet hoztam haza, azt mondta, meg kell tanulnod tanulni. Ha nem volt kész a lecke, azt mondta, meg kell tanulnod tanulni. Aztán a legtöbbször azzal folytatta, hogy a kéregetőnek nem pénzt kell adni, hanem munkát. Hiába mondta el százszor, nem értem, miért. Hogy jönnek ide a kéregetők? A leckéhez. Meg a tanuláshoz. És mi a baj a pénzzel? De azért ezt is megtanultam. A kéregetőnek nem pénzt kell adni, hanem munkát.
Apa a legtöbbször dühös volt. Dühös volt a rossz jegyekre. A házi feladatra. A tanító nénik üzeneteire. Mindenre, ami velem történt. A rosszra volt mérges. Rám. Mert én vagyok a rossz. Ezt is megtanultam. Akkor is én voltam a rossz. Apa dühösen mondta, mit kell tennem. Amikor befejezte, megkérdezte, megértettem-e. Azt feleltem, hogy igen. Tényleg megértettem? – mindig ezzel folytatta. Erre is azt válaszoltam, hogy igen. Szerencsére apának ennyi elég volt. Hosszan a szemembe nézett, majd felállt, és elment. Ellenőrizte a szemem mélyén, hogy tényleg megértettem-e.
Egyszer, amikor anya meg apa nem látta, megnéztem a szemem. Azt, hogy apa mit látott benne. A tükör előtt. Ott van a szememben, hogy meg kell tanulnom tanulni? Meg a kéregetők? De én csak a szememet láttam, a fehérjében a vékony piros cérnákat, meg a közepén köröket, benne mindenféle rajzokkal.
Apa biztos tudott olvasni a szememből. Lehet, hogy onnan jött rá, hogy el kell mennie. Apa a legtöbb este elment. Úgy, ahogy volt, dühösen. Kiment a bejárati ajtón, és sokáig nem jött vissza. Anya csukta be utána. Nem tudom, hova ment. Anya szomorú volt ilyenkor. Mert apa elment amiatt, amit a szememben látott. Akkor lett szebb anya arca, ha apa hazaért. Olyankor csak anya beszélt. Lehet vacsorázni. Ki kér szörpöt? A kivasalt ruhák a szekrényben. A lecke is elkészült. Finom meleg az étel. Tessék jönni az asztalhoz. Ilyeneket mondott. Mindegyiket megjegyeztem. És közben mosolygott. Apa nem mosolygott. Leült és tévét nézett. Nem válaszolt anyának.
Nekem apa elé kellett állnom. Anya kérte. És meg kellett mutatnom a táskámat. A másnapra berámolt iskolatáskát. Behúzott cipzárral. Hiába mondtam anyának, hogy ne, ragaszkodott hozzá. Apa nem vett róla tudomást. Ment a tévé. Se a táskára nem nézett, se a szemembe. Nem volt már dühös. Anya örült neki. Aztán ketten vacsoráztunk az asztalnál. Apa a tévé előtt evett. A tévét nézte, hosszan, sokáig. Biztosan olvasott belőle.
Ketten ettünk. Én nem szeretek sokat enni. Nem tudom, mikor fájdul meg újra. Ha megfájdul, és tele van a hasam, akkor még rosszabb. Olyankor csikar is. Anya azt mondta, hogy görcs a neve. Ronda neve van. A neve pont olyan, mint amit csinál velem. Jobb keveset enni. Inkább az éhség, mint tele hassal a fájdalom. Meg a csikarás.
Anya jól főz. Mindennek jó szaga van körülötte. Esténként van meleg kaja. Anya nem szól rám, mennyit egyek. Ott is hagyhatom. Amíg apa velünk volt, nem hagyhattam ott. Még akkor sem, ha apa a tévé előtt ült. Anya nem engedte. Apa miatt. Pedig apa nem látta volna. De anya nem tett olyat, amit apa nem akart. Soha. Anya vigyázott apára. Még akkor is, amikor apa éppen elment.
Igyekszem keveset venni. Pedig finom. Szeretem a tésztát. Mindegy, mi van rajta. Most tejföl és sajt. Máskor paradicsom. Volt már olyan is, hogy spenót vagy valami más zöld. Az se rossz, de a tejfölös-sajtos jobb. Meg a sima vajas, amire másfajta sajtot reszel anya. Kemény sajtot. Azt úgy csinálja, hogy miután leszűri, a lábosban keveri az erősebb szagú sajttal. És még rámelegít. Azért olyan jó. Kicsit oda is égeti. Nem lesz fekete, csak az íze lesz finomabb az odaégetéstől. Ezért sem szeretek fogat mosni. Elviszi a jó ízt a számból. Pedig én sokáig tudom érezni a finomat. Egészen lefekvésig. Fogmosásig. Sőt, reggelig is érezném, ha nem kellene fogat mosni. Ami azért is rossz, mert anya megmossa újra. Miután befejeztem, újra kell kezdeni. Azt mondja, nem figyelek oda. Nem jól mosom. Pedig én odafigyelek, csak már nem nézek oda.
Fogmosás közben arra gondolok, milyen jó lesz, ha végre folytatjuk az olvasást. Azt a könyvet, ami épp soron van. Szeretek olvasni. Anyával. Jó anyát hallgatni. Ahogy ő olvassa. Van úgy, hogy olvasás közben csak anya hangját hallom. Ilyenkor nem tudom, merre járunk. Csak anya hangja van. Körülvesz. Jó benne lenni. Aztán visszakéredzkedem. Megkérem anyát, mutassa meg, hogy hol tartunk. Anya ilyenkor a mutatóujját arra a szóra helyezi, ahonnan folytatja. Bólintok, és akkor anya újrakezdi. Egészen a fejezet végéig. Néha még tovább. Ha nem fáradt. Aztán jön az alvás.
Az alvásra is gondolok, miközben anya mossa a fogamat. Oldalt és elöl le-föl, ahogy én nem csinálom. Érzem, ahogy csinálja, még ha nem is látom. Anya azt mondja, hogy én összevissza mosom. És nem mindenhol. Pedig dörzsölöm, ahogy tudom. Mindig elismétli, hogy a nyelvemet meg az ínyemet is meg kell sikálni, mert ott is vannak bacilusok. És lepedék. Anya így mondja. Lepedék. Ha kinyitnám, látnám, hol bújik meg a lepedék. Ezt hajtogatja. Fehér lepedék.
De én nem nyitom ki, mert az olvasásra várok, meg az alvásra. Mindkettőt nagyon szeretem. Ezért hunyom le a szemem fogmosás közben. Meg azért, mert ha kinyitnám, nem a lepedéket látnám, ami úgyis elbújt, hanem a szemem. Nem akarom látni a szemem. Apa jut róla eszembe. Meg minden, ami benne van. A kéregetők meg a tanulás meg az, hogy elment. Aludni az egyik legjobb. Anya hangja után jön. Rögtön utána. Amikor alszom, akkor minden jó. Olyankor soha nem fáj. Alvás közben soha nem jön hasfájás. Ha mégis fáj, akkor meg elviszi. És álmodni is szeretek. Na, álmodni azt jól tudok!
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
