Benedek Szabolcs: Nem értem, mi van az emberekkel

– Szerintem az egész világ meg van kergülve. Tökre kifordult mindenki magából. Meg vannak teljesen bolondulva.

A hang olyan közelről szólalt meg, hogy Vera összerezzent. Mintha valaki ott állna közvetlenül vele szemben, és úgy beszélne hozzá. Ami persze nem így volt. Nem állt Verával szemben senki. A hang a háta mögül jött, ám egészen közelről. Fásultan, unottan szólt. Úgy, mint amikor az ember már kivan ettől az egésztől. Mint amikor annyira elege van, hogy a legszívesebben hazamenne, bár igazából mégse, mert tudja, hogy odahaza is minden szar.

Vera is így volt ezzel. Pedig józanul belegondolva legalábbis mostanság nem kellett volna panaszkodnia. Mármint egyesek szerint nem. Év vége volt, az ünnep, a leeresztés, a lazulás ideje. Mikor máskor nem engedné ki a gőzt az ember, ha nem év végén? Vera irigykedve gondolt azokra, akik képesek erre. Akiknek ez megadatott. Jó, ha nem is szállodai wellness, hiszen a hotelek egy része bezárt, de a jó kis otthoni ejtőzés se utolsó dolog. Tespedés a karácsonyi őrület és a szilveszteri kötelező ereszd el a hajam között. Nem csinálni semmit, csak ülni a kanapén, bambulni a sorozatokat, és hagyni, hadd ülepedjen a gyomorban a töltött káposzta meg a mézes sütemény.

– Ja, ezt én is fullosan így gondolom. Nem értem, mi van az emberekkel.

Vera se mindig értette. Mondjuk abban nincs semmi szokatlan, hogy az exférje megjegyzéseket tett és vágta a pofákat, amiért pluszban át kellett ugrania két órára vigyázni a gyerekre. Tényleg nem volt benne az eredeti tervben és a megbeszéltek között, már letudta a kötelező atyai köröket, elvileg mehetett élni az életét és intézni a dolgait. Hogy hova, azt Vera nem firtatta. A lényeg, hogy Ádám minden gesztusával érzékeltette, hogy Vera vissza fogja ezt kapni. Pedig már karácsonykor kiderült, hogy Bencére kicsi a nadrág. Vera hiába mondta meg a méretet, az anyósa, azaz az exanyósa hajthatatlan maradt. Ő látja Bencén, hogy mekkora kell. Igazából neki kéne visszacserélnie, ő cseszte el. De nem, ő letudta a dolgot azzal, hogy amikor Ádám elvitte hozzá a srácot, odaadta az ajándékot, a blokkot meg elküldette velük Verának, ha netán valami baj lenne vele. Úgyse lesz.

Lett.

– Komolyan mondom, teljesen hibbant mindenki. Őrület, amit egyesek művelnek mostanában.

Vera a telefonja kijelzőjére pillantott. Arra számított, ott fog virítani Ádám méltatlankodó üzenete, hogy hol a fenében kujtorog már. Vera szólt előre, hogy eltart egy ideig. Ez az az időszak, amikor az emberek visszaviszik azokat a dolgokat, amelyekről karácsonykor kiderült, hogy mégse jók, nem jöttek be, nem kellenek. Az áruház viszont Vera számításai ellenére korántsem volt tele. Ezek szerint nem nagyon kellett semmit visszacseréltetni. A többségnek bejött a karácsony. Vagy az is lehet, hogy eleve nem kaptak és nem vettek olyan dolgokat. Mostanság mindenütt szegény az eklézsia. Nem beszélve arról, hogy a plázázás se a régi. Senkinek nincs kedve a fűtetlen üzletekben bolyongani. Verának is mennie kéne haza. Bence nadrágja ki lett cserélve. Színben nem volt olyan, ez viszont tényleg az a méret. Remélhetőleg Bencének is megfelel. Vera meg szerzett egy újabb rossz pontot az anyósánál. Mintha ő tehetne erről is.

A telefon kijelzője üresen ásítozott. Ádám említette, hogy megy majd valakivel valahova, Vera nem teljesen figyelt, nem is érdekelte, az exférje azonban egyelőre nem reklamált. Talán ő ki tudta pihenni magát annyira, hogy ne legyen türelmetlen. Esténként nem kellett legódarabkákat szedegetnie a földről, meg többszöri nekifutással újratelepítenie a mindig lefagyó tabletet, miközben a gyerek toporzékol, hogy mi lesz már.

– Az egész világ kész elmebaj.

Vera már az elején levette, hogy két nő beszélget a háta mögött. Fáradt hangjuk ellenére is kitűnt, hogy fiatalok. Ezzel együtt meglepő bölcsességről adtak tanúbizonyságot, legalábbis Vera nem tudott nem egyetérteni velük. Ő se értette, mi van az emberekkel. Tényleg kollektíven begolyóztak. Agyukra ment a jólét. Vera látott is erről egy beszélgetést a tévében. Vagyis inkább hallotta, fél füllel, mert közben a süteményeket készítette elő. Valami értelmiségi diskurzus volt arról, hogy az emberek elfelejtették, milyen a háború. Ez már a sokadik generáció, amelyiknek nincsenek tényszerű tapasztalatai, sőt a szülei és a nagyszülei elbeszéléseiből se tud róla semmit. Azt hiszi, valamiféle dicsőséges, fölemelő dolog. A beszélgetés ennél a részénél Bence elképesztő zajjal kiborította a karácsonyfadíszeket, amelyek szanaszét gurulva a pillanat tört része alatt beterítették a nappaliban a szőnyeget. Hogy ne tapossák össze a törékeny gömböket, Vera kénytelen volt a gyerek tiltakozása ellenére rögtön összeszedni őket. Közben – hiába vette kislángra – a tűzhelyen égni kezdett a pudingalap, pillanatokon belül füst borította be a lakást.

„Az amerikai konyha átka” – gondolta Vera. Annak idején ezen is veszekedtek Ádámmal, aki mindenképpen ilyen lakásba akart költözni, pedig Vera tiltakozott ellene az ételszagok és egyebek miatt. Most persze ez is rá maradt.

Az értelmiségi diskurzus többi részére még annyira se tudott figyelni, csupán foszlányokban hallotta, hogy a szomszédban dúló háborútól függetlenül a társadalom tele van feszültséggel, ami bármikor robbanhat. „Nem értem, mi van az emberekkel! – kiáltott föl teátrális csodálkozással az egyik tudós koponya – Tényleg csak akkor tudják majd értékelni, hogy mijük van, azaz volt, amikor már elveszítették.”

– Ki van írva, hogy csak egyedül szabad bemenni. Jó, nem lehet azonnal észrevenni, de akinek van szeme, el bírja olvasni.

Vera elkezdte letolni magáról a szoknyát.

– De ez se zavarja őket – mondta tovább a fiatal női hang. – Hetente legalább kétszer előfordul. Vagy inkább többször is.

– És olyankor mit csináltok?

– Szólunk nekik. Udvariasan, de határozottan. Megállunk a függöny előtt, és megmondjuk, hogy egyszerre csak egy személy tartózkodhat a próbafülkében. De olyan hangsúllyal, hogy vegyék az adást. Majd ha legközelebb lesz ilyen, szólok, és jössz velem. Betanítalak erre is. Amúgy messziről ki lehet szúrni. Amikor azt látod, hogy találomra, válogatás nélkül leakasztanak két nadrágot, tudni lehet, hogy azok dugni mennek a fülkébe. Különben ha úgy állsz, egy bizonyos pontról a függöny résén keresztül lehet látni mindent. Akkor is, ha azok azt hiszik, hogy nem.

Vera megnézte magát még egyszer, ezúttal szoknya nélkül, a tükörben. Ilyen távolságból nem látszik a narancsbőr, az alig megereszkedett pocakjára pedig rá lehet fogni, hogy a karácsony múló utóhatása. Aztán mielőtt visszavette volna a farmerjét, megnézte még egyszer a szoknya címkéjét.

Most akkor mi van, nem ilyenkor van a karácsony utáni leárazás? Vagy amíg zajlik a visszacserélgetés, tartják az árakat? Vagy akciósan is kurva drága minden? Vera kapott az anyjától karácsonyra egy dísztelen borítékot, de már most látta, hogy amennyi pénz volt benne, abból nemigen fog nagy dolgokat vásárolni. Pedig milyen jó lenne, ha végre rendes karácsonyi ajándékot kapna. Legalább saját magától.

Begombolta a farmerjét, és elhúzta a függönyt.

A két fiatal eladó összerezzent a fülke előtt, mintha rajtakapták volna őket valamin. Talán nem számítottak arra, hogy vannak bent? Vagy azt gondolták, azért látják Verát bugyiban a függöny résén keresztül, mert ő is szexre készül?

– Sajnos nem jó – mondta Vera, hogy oldja az eladók zavarát. – Hova tegyem?

– Csak hagyja ott – válaszolta az a fiatal nő, akinek a hangjáról föl lehetett ismerni, hogy ő a tapasztaltabb kolléga, aki mindenre be fogja tanítani a másikat. Arra is, hogyan kell lefülelni a próbafülkében szexelő párokat. – Mi majd visszatesszük.

– Köszönöm.

Mielőtt elindult volna az üzlettér felé, Verának eszébe jutott, hogy odaszólhatna az eladóknak, hogy ő se érti, mi van az emberekkel. Aztán a farzsebében zizegni kezdett a telefon. Anélkül, hogy a kijelzőre pillantott volna, tudta, hogy Ádám hívja.