Soha nem voltam még ilyen helyen. Azt se tudom, hogy ide nem csak nők járnak-e. Vajon beengednek engem is?
Megnéztem a telefonomon, hol található a hozzánk legközelebbi szolárium. Itt lent, a tér sarkán rögtön van egy, az erkélyünkről látszik is a Kozmetika felirat, de oda nem akarok lemenni, mert tudom, hogy anyukám oda jár az arcát masszíroztatni, és ha felismer valaki, akkor magyarázkodnom kell. A következő két buszmegállóra esik tőlünk, az már biztonságosabbnak látszik.
Holnap, péntek este találkozom vele, és nem akarom, hogy ilyen sápadtnak lásson. Hófehér bőröm van, ráadásul szeplős. A srác, akivel randizunk, tetőtől talpig le van sülve. Már áprilisban ilyen barna volt, evezni jár a Dunára. Huszonkét éves, néggyel idősebb nálam. És egy fejjel magasabb.
Én is le akarok sülni.
El akarom végre veszteni a szüzességemet.
Belépek, jelzi az ajtócsengő, hogy jött valaki. Sötét van, csak a neonnal megvilágított plakátok világítanak a kakaószínű falakon. Mindegyiken barna csajok, felpumpált szájjal és mellekkel. A pult mögött is egy ugyanilyen kiscsaj áll, az orrában piercing, a körme hosszú, narancssárga. Kérdezi, van-e bérletem. Nincs, válaszolom, mire visszakérdez, hogy melyik gépbe akarok menni. Fogalmam sincs. Kiszárad a szám, hevesen dobog a szívem, mintha felgyorsult volna a lüktető technótól. Néz rám hosszan a merev műszempilláival, mint aki mérlegeli, hogy kerül ide ez a kis buzi.
Melyik gépbe akarsz menni?
Hátul a folyosón mindenféle fénylő űrkabinok sorakoznak, fogalmam sincs, melyiket kellene választanom. Vállat vonok, hogy nekem mindegy.
Álló vagy fekvő?
Ezt megint nem tudom eldönteni, úgyhogy csak nézek bizonytalanul, miközben érzem, hogy verejtékezni kezd a hónaljam.
Legyen a négyes, abban nem volt csőcsere. Hat perc elég lesz. Le ne égjél.
Megkérdezi még, hogy kérek-e krémet. Nem kérek, mert otthonról elhoztam anyukám ötvenes napvédőjét. Mindig a lelkemre köti, hogy kenjem magam, főleg a hátamon a két anyajegyet. Az egyik a csípőm fölött van, a másik a lapockámon. Vajon szabad ide saját krémet behozni?
A lány közben átnyújt egy törölközőt, aztán megindul velem a bal oldali folyosón, és megáll a négyes kabinnál. Mutatja, hol tudom bekapcsolni a gépet, és hogy az arcbarnítót le is állíthatom, ha úgy érzem, túl meleg. Aztán azt is megmutatja, melyik gombbal zárhatom le az ajtót. Közben megint megbámul, mint aki mérlegeli, hogy megértettem-e, amit mond.
A ruhádat ide akaszthatod.
Ahogy a fogashoz fordul, látom, hogy hátul az egész háta ki van varrva. Kilóg a farmerből a feneke vágása. A dereka nagyon vékony. A teletetovált bőr pont olyan, mint valami bútorhuzat.
Végre kimegy, kibújok a nadrágból és az ingből. Az alsógatyát a kisszékre teszem. Sovány vagyok, undorítóan nézek ki ebben a kékes fényben. Bekenem magam, az anyajegyeket külön is, vastagon. Elhelyezkedem a gépben, és magamra húzom a tetejét. A zenét elfelejtettem lehalkítani, idegesít a lüktető basszus. Meg fog fájdulni a fejem. Felhajtom a fedelet, kikászálódom, eltekerem a gombot. Végre csend van, legalább itt bent.
Visszamászom, behunyom a szemem, aztán kinyitom. A világító fehér csövek olyanok, mint a lézerkardok. Kiskoromban imádtam a Star Warst. Megszámolom, háromszor nyolc, összesen huszonnégy fénykard van fölöttem betárazva. Közben bevillan, hogy talán az UV-fény árt a szemnek, úgyhogy becsukom újra, nem számolgatok. Még csak másfél perc telt el, láttam a kijelzőn.
A kilencedik szülinapomra kaptam a nagybátyámtól egy világító lézerkardot. Hangja is volt, pont mint egy igazinak. Megvan még most is, szerintem működik, csak nincs benne elem. A gardróbszekrényben van az előszobában, a gördeszkám mellett. Azt se használom. Volt egy számítógépes játékom is, amelyikben Darth Vadert kellett üldözni mindenféle járművel. Ha eljutott az ember a legutolsó pályáig, ott már a közelharc jött, piros és kék lézerkarddal. Amikor már majdnem legyőztem volna, mindig arrébb ugrott, és azt kiáltotta: You can’t get me, Jedi!
Megint kinyitom a szemem, és felemelem a karomat, hogy ott is legyen egy kis színem. Négy és fél percnél tartunk. Lehet, hogy hasra kéne fordulnom. Inkább maradok, hogy az arcom jól lesüljön.
Kint megszólal az ajtócsengő, jött valaki. Amikor fizettem, láttam, hogy egy másik kabinon is le van zárva az ajtó, fekszik bent valaki. Jó lenne, ha kifelé nem kellene találkozni senkivel. Kis kripták a folyosó két oldalán, fénykoporsókkal. Fura egy hely, van benne valami félelmetes. Valami futurisztikus. Olyan szag terjeng a gépektől, mint a suliban a fénymásoló helyiségben.
Hangos beszédet hallok kintről. Elképzelem, hogy bejött a műszempillás kiscsaj féltékeny pasija. Biztos nem vette fel a mobilját, ami nem is csoda, ekkora zajban. Tényleg kiabál kint valaki, de nem tudom kivenni, hogy mit. Ordít.
Óriási csattanást hallok, csörömpölést, sikoltozást. Mi a franc történik? Utána csak a zene szól kintről, de érzem, hogy valami gáz van. Ki kellene menni megnézni, mi történt, de nem merek megmozdulni. Fel kellene állni, kiemelni a tárolóból az egyik kék fénykardot, és kilépni innen, mint egy igazi férfi. Ehelyett dermedten, lélegzet-visszafojtva fekszem. Bámulom a zümmögő csöveket. Itt biztonságban vagyok. Mozdulni se merek. Az ajtót csak nem törik rám. Fekszem a fényfedél alatt, félek. Kialszanak a csövek. Lejárt a hat perc. Leáll a gép. Nem mozdulok. Ki kéne mászni ebből a szarkofágból.
Fülelek. Remegve, óvatosan öltözöm fel, alig tudom begombolni a gatyámat. Minden idegszálammal a kinti zajokra koncentrálok. Csak a zene szól, nem hallatszik semmi emberi hang.
Felnyitom az ajtót, kilépek. Már a folyosóról látom a lány haját. A földön fekszik.
Elindulok kifelé, és akkor látom, hogy a pult mögött, a kitépett fiókokban matat valaki. Egy fekete pólós, alacsony csávó. Hátrapillant, kirohan.
A lány feje körül terjedő vértócsa, a szeme nyitva. A pult mögött mindent feltúrtak, a krémek a földön, a törölközőállvány felborult. Hányingerem van, lüktet a techno.
A fekete pólós fut, átugrik a parkoló korlátján, cikázva rohan a parkoló kocsik között.
You can’t get me, Jedi!
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
