Mécs Anna: Itt nyugszik

2022. november 05. – 10:22

Mécs Anna: Itt nyugszik
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Egy magyarországi erdőről olvasok, ahol lebomló urnában a fák tövébe lehet temetkezni. Képeket is mutatnak: a lombokon átszűrődő napfény világítja meg az avart. Kedvem lenne oda kilátogatni, kedvem lenne ott eltemettetni magam. Bár jobban tetszene, ha nem kellene elhamvasztani a testemet. Négy okból nem szeretnék hamvasztást. Egy: mi van, ha még nem haltam meg, erre elégetnek. Kettő: mi van, ha fel akarnék támadni, erre nem tudnék összeállni egy testté. Három: akkor már tényleg nem léteznék, senki nem gondolhatna arra, hogy Mécs Anna teste itt és itt nyugszik. Hanem nem lennék sehol. Négy: titkon remélem, hogy pár ezer év múlva éppen az én síromat fogják feltárni a régészeti mesterséges intelligenciák, és az én csontjaimat elemezve fognak következtetéseket levonni a modern kor emberéről. Talán el is neveznének a pannon ősasszonynak, aki ennyi és ennyi gyermeknek adott életet, annyi évig élt, emennyi könyvet írt, halálát ilyen és olyan rák okozta, mely akkoriban gyógyíthatatlan betegség volt.

Az erdő gondolata azért tetszett meg, mert nem szeretek temetőbe járni, és nem is szeretném egy temetőben tölteni az örökkévalóságot.

Kilátogatok a 301-es parcellához. A Kozma utcai temető bejáratától két kilométerre van, a sírkert keleti csücskében. Földúton zötykölődöm, az út végén látok egy kisebb épületet, mellette parkolót. Csak egy autó áll ott, sok a szabad hely, tolatva leparkolok. Kiveszem a tartóból a telefonomat, amikor látom, hogy megérkezik egy kék, régi Suzuki. Kövér, negyvenes nő vezeti, mellette egy idősebb bácsi ül, talán az apja lehet. Lassítanak, a parkoló elején megállnak. Tanakodnak. Fél perc múlva előrébb hajt a nő pár métert, majd megint megáll. Hátratolat. Hevesen beszél a bácsihoz, a bácsi valamit mond neki. Előrehajtanak megint, majd beparkolnak az egyik helyre. Megint eltelik egy-két perc. Nem szállnak ki, én is az autóból figyelem őket, nem akarom, hogy a mozgásom megzavarja azt, amit csinálnak. Kitolat a nő, és elhajt mellettem, a földúton eltűnnek. Kiszállok, megnyújtóztatom magam, körbenézek, mikor a kék Suzuki újra felbukkan. Az arcukról nem tudok semmit sem leolvasni. A nő beparkol, megint csak állnak. Újra kihajt a nő a parkolóhelyről, eltűnnek a szemem elől. Pár percet még várok, de nem jönnek vissza.

Elindulok a kopjafák felé, de közben azon gondolkodom, vajon ki lehetett ez a bácsi. Mi lehet az, amiért ide kellett jönnie, de nem bírt kiszállni?

A sírkövek között sétálok, keresem az ismerős neveket, mintha a barátaim lennének. Vettem pár szál rózsát még a bejáratnál. Rakok egyet-egyet Bárány János, Angyal István és Nagy József sírjára. Ivicz György nevét látva elmosolyodom. Tőlük jobbra szintén ötvenhatos sírhelyek, de olyanoké, akik túlélték a megtorlást, és jóval később haltak meg. Vannak, akik nem is olyan régen temetették magukat ide, a feleségeik is mellettük fekszenek.

A sírok között alig bóklászunk. Egy hatvan körüli férfi biciklivel érkezik. Egy idősebb úr járkál még a sírok között. Visszasétálok a parkolóba, a kék Suzuki nem jött vissza. Pedig elautóztak ide Kőbányára, ki tudja, honnan, a temetőn belül még kilométereket utaztak, mégsem szálltak ki. Ki lehetett ez a bácsi? Egy bajtárs? Valamelyik kivégzett 56-os testvére, unokatestvére, gyereke? Lehet, hogy kisgyerek volt, amikor kivégezték az apját, amit máig nem emésztett meg? Lehet, hogy ávós volt, és részt vett a megtorlásban?

Pár nappal később kimegyek apáékhoz Hidegkútra. Már előre eltervezem, hogy beszélek velük a 301-es parcelláról. A lebbencsleves és a zúzapörkölt között zavartan és szabadkozva szóba hozom, hogy kint jártam a 301-esben, ahol láttam, hogy vannak kint 2000 utáni sírok is. És hogy innen eszembe jutott, hogy hát nem is tudom, apa, te is ott akarnál? Hogy téged hova? Apa nem válaszol, még a levessel bíbelődik.

Anya ragadja magához a szót. Ő ezen már sokat gondolkodott, mondja. Ami biztos, hogy papika a halála után sem szabadul tőle. Őket egy helyre temessük, ebből nem enged. És ő nem akar a 301-esbe kerülni, ezt is tudja. Egyszerűen érzi, hogy nem. És én is így érzem, hogy ha apa ott lenne eltemetve, akkor az azt jelentené, hogy ő elsősorban ötvenhatos, és csak utána ember saját jogon. Hogy legszorosabb kötelék azokhoz az emberekhez fűzi, akik már hatvan éve halottak, és akikkel nem több mint másfél-két évre kapcsolódott össze a sorsuk. Ha apát a 301-esbe temetnénk, és anya mellé akarna kerülni, akkor anyát is a 301-esbe kellene temetni, azaz anya nem saját jogon feküdne az örökkévalóságig ott, ahol fekszik, hanem mint egy ötvenhatos felesége. Ha pedig ki akarnánk menni a sírjukhoz, akkor az nem egy intim, gyermeki gesztus lenne csupán, hanem egy történelmi megemlékezés és egy politikai tett is.

Apa feszeng, nem szívesen beszél erről. Ha a halála szóba jön, akkor vagy viccelődik, vagy kissé tagad, mint aki nem akarja, nem tudja elfogadni, hogy belátható időn belül meg fog halni. Anya viszont hálás, hogy szóba hoztam, mert ő nem tudta, hogyan lehetne erről beszélni. Közben felpattan, és szed zúzapörköltet apának.

Macika, mennyit kérsz, kérdezi.

Nem kérek, felmegyek.

Nem mehetsz fel, itt van a Nusika.

Fel akarok menni, erősködik apa. Talán túl hirtelen hoztam fel a temetés kérdését.

Maradj, apa, beszélhetünk másról is.

Ezzel megnyugtatom, közben anya már szedett is neki pörköltet, és betette a mikróba, miközben elmondja, hogy ő nem szeretne nagy temetést, csak a gyerekei legyenek ott, és papika, ha esetleg ő előbb halna meg. Biztosan, anya, kérdezek vissza, azt képzelném, hogy igazából mégis jobban örülne, ha ott lennének sokan, akik szerették. Biztosan, mondja határozottan, és apa elé teszi a pörköltet. Macika, egyél gyorsan, mert kihűl, és nem akarom állandóan újramelegíteni. Apa felnéz rá, megcsókolja a kezét. Kinéz a kertkapu felé néző ablakon, és elgondolkodik.

Macika, edd már, mert kihűl, mondja újra anya.

Apa csak bámul ki az ablakon, mintha mondani akarna valamit, de mégsem mondja.

Nem fogom újra megmelegíteni, mondja anya, és leül, elkezdi enni a saját adagját.

A Beer Miklós beszéljen majd, szólal meg végül apa.

Hol, kérdezem.

Hát, a temetésemen, mondja. Az biztos, hogy Beer Miklós beszéljen, mondja, majd elkezdi enni a zúzapörköltet. Leteszi a villát.

Mamika, ez hideg, mondja elkeseredve.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!