Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet. A könyvben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük korábban nem publikált írások.
Feri épp a ragadozós szereléket igazítja, amikor a gát oldalában reflektorfény villan. Az erősödő motorzajra Pityke is kidugja a fejét a sátorból. Összenéznek. Feri leengedi a horgászszék mellé a botot. Három napja pecáznak, eddig megúszták. De most beigazolódnak a félelmei: kirabolják őket. Magához húzza a diszperzites vödröt, ólom után kotorász. Az autó dülöngélve, fenyegető lassúsággal közeledik. Pityke, aki még jóformán részeg a délután megivott söröktől, nyugalomra inti bátyját.
– Csigavér! Amíg nincs háború, addig béke van!
– Elment az eszed? – sziszegi Feri. – Ezek nem kérdeznek! Elkapják a torkod, és gémóver!
– Ugyan – didereg Pityke. Meleg nyári éjszaka van, de még nem indult meg a vér a tagjaiban.
– Könyörögtem, hogy ne itt, a semmi közepén állítsuk fel a sátrat!
– A halak a csöndet meg a nyugit szeretik. És én is – ásít az öcs. Meghúzza a maradék piát. Az utolsó kortyoknál roppan a kezében a sörösdoboz.
– Ehhez képest szart se fogtunk – morog Feri, és rámarkol egy harmincgrammos fenekezőólomra. Nem veszi le a szemét a közeledő reflektorokról.
– Ne parázz már, bárkivel elbánunk – inti le a bátyját Pityke: karatés múltja van.
Az autó lassít, fékez, aztán leparkol a sátor mellett. A motorzaj elül. A reflektorok felkapcsolva maradnak.
Amikor a Nivából egy terepruhás fickó kászálódik ki, Feri kezéből kicsúszik a fenekezőólom.
A halőr harcsazöld baseballsapkát nyom a fejébe, köszön, bemutatkozik.
– Az engedélyüket, legyenek szívesek!
Hárman vannak. A segédje és egy tagbaszakadt rendőr, aki alig fér el az anyósülésen.
Feri megkönnyebbülten mutatja az igazolványt. Érvényes állami engedély, érvényes területi jegy, szakszerűen vezetett, de erősen foghíjas fogási napló. A sátor elhelyezése kifogástalan, a szemét nejlonzacskóba gyűjtve, a fölcsalizott szerelékek száma nem haladja meg az előírt maximális mennyiséget, azaz kettőt. Minden rendben.
A hatalmas rendőr a sátor körül szaglászik, az ellenőr a fogásról érdeklődik, a segédje jegyzetel.
– Négy keszeg – legyint Feri.
– Illetve tegnap éjjel volt egy komolyabb süllőkapás – teszi hozzá engedékenyen Pityke.
A segéd bólogat.
– Harap a süllő, mondják fentebb is.
– Mi még várunk a csodára – tódítja Pityke.
– Jönni fog az, jönni! – mondja az ellenőr, majd bizalmasan hozzáteszi: – Csak akarni kell.
Átnyújtja a horgászigazolványokat, és két ujját a baseballsapkához emeli:
– Görbüljön!
Elindul a Niva felé. A segédje követi.
A rendőr ekkor előlép a sátor mögötti terebélyes kőrisfa alól.
– Még egy kérdés, uraim!
Feri összerezzen. Tavaly összeütközésbe került a törvénnyel, amikor egy éjszakai horgászaton a közeli reptérről felszálló gépeknek villogott az elemlámpájával. Azok kezdték, ő csak visszaköszönt. – Nem kellett volna annyit inni – mondták az őrsön, amikor előállították. Két napra rács mögé dugták, de jobban fájt neki, hogy szeptemberig bevonták az engedélyét. És pont a süllőszezon kellős közepén.
A rendőr fölébük magasodik. A reflektorfényben jól látszik, hogy a jobb oldali váll-lapjára az van hímezve, „Rendőrség”, a bal oldalira meg hogy „Police”.
– Hová végezték a dolgukat?
A legújabb szabályzat kimondja, hogy „a vízparton legalább 24 órát időt töltő horgász köteles a horgászhelyen rendet tartani (pipa!), a hulladékot erre a célra rendszeresített nejlonzsákban tárolni (az imént dicsérte meg őket a halőr), tisztálkodási célból a horgászhelytől legalább tizenöt méter távolságban egészségügyi gödröt létesíteni, és annak környékét higiénikusan tartani”. Bár Feri nem olvasós típus, a szabályzatot egy unalmas pecázás alkalmával átpörgette, ennél a passzusnál azonban nem időzött hosszabban. Amikor horgászni indul, különben sem arra koncentrál, hová székel majd, hanem hogy legyen nála elegendő giliszta és etetőanyag.
Összenéznek Pitykével. A rendőr nógatja őket.
Feri megadja magát, és szégyenlősen egy akácbokor felé bök.
– Én oda vizelek.
– Szintén – tárja szét a kezét Pityke.
A rendőr csücsörít és hümmög. Nem erre kíváncsi.
– Hol került kialakításra a latrina?
Feri nem hisz a fülének. Túl vannak a nehezén, a halőr meg a segédje már a Nivánál toporog, erre itt egy szarfetisiszta zsaru. Ő ráadásul tavaly tisztességesen megbűnhődött, sőt őszintén megbánta, amit tett. Mire föl ez a vegzatúra megint? Szemét a rendőrre emeli.
– Én nem voltam, amióta itt vagyunk.
A rendőr fölényesen mosolyog.
– Mit mondott, mióta tartózkodnak a műveleti területen?
– Hol? – kérdezi Feri.
– Itt – súg az öccse.
– Három napja.
– Tehát azt akarja mondani, hogy három napja nem végezte el a dolgát! – húzza ki magát a rendőr, és gyanakvón körbepillant, de a reflektor csak egy szeletet hasít ki a folyóparti sötétből. Ugyanazt a sávot, mint érkezéskor.
Feri irigykedve nézi a hatalmas testet, amelyben bizonyára több kiló salakanyag is napokig csúszdázhat, hogy aztán felszabadultan rúgja ki magát, ha itt a perc. Hogy mondja el neki, hogy őt gyerekkorában folyton szorulás gyötörte, és kizárólag a svédkeserű segített rajta a nehéz napokon, de az is csak akkor, ha kakaóval itta. És hogy örült, amikor felnőttként végre megemberelte magát a szervezete: beállt a háromnapos ürítési rend! Amely mostanában felborulni látszik. Biztosan a munkahelyi stressztől. Ezért ma délután bevert három sört és két forró kávét – hátha. De egyelőre több nap, mint kolbász.
– Bizonyítsa – vakkant a jard, és Feri most már biztos benne, hogy vallatója szabadidejében tükrözésekre jár.
– Hogyan bizonyíthatnám be? Nincs székletem, és nem is volt.
– Miért nem volt?
– Mert nem kellett vécére mennem.
– Visszatartotta?
– Esélyem sem volt rá.
Már mondaná, hogy a folyóparti bukszus látványa legutóbb tinédzserkorában váltott ki belőle csiklandós bélmozgást, amikor a rendőr felcsattan:
– Valaki csak szart maguk közül!
Pityke jelentkezik, mint a kisiskolások, aztán a gát felé mutat.
– Amott van egy kukoricatábla. Én oda csináltam.
– Szemléljük meg! – nyugtázza a rendőr a beismerő vallomást, és nagy léptekkel nekiindul.
– Nem fogjuk megtalálni.
A rendőr megtorpan.
– Elástam.
– Elásta?
A rendőr hangja számonkérő.
– Miért ásta el?
Pityke szemlesütve hallgat. A víz felől öblös loccsanás: ez harcsa lesz! Feri tenyere viszket, hajítaná befelé a szereléket.
A rendőr felkattintja a zseblámpáját. Éles fénycsóva vetül eléjük. A gát oldalában szemek villódznak.
– Kövessen!
Tisztán hallatszik, ahogy a kukoricásban csörtetnek. Elszánt régészek kereshetik úgy a kunhalmokat, ahogy a rendőr a Pityke székletét rejtő földhányás után koslat. Negyedóra múlva térnek vissza. A rendőr ingerülten recsegteti a mellényzsebére csíptetett adóvevőt.
„Vétel. Az objektum nem került megtalálásra. A keresést felfüggesztettnek tekintem. Vétel.”
Miután az autó felszívódik a gátoldalban, Pityke a sátorhoz lép.
– Megszívattam a tagot – dünnyögi, és lehajol a hűtőládához. – Nem ástam el. De csak egy vakondtúrást találtunk. Szerintem elvitte a róka. Adj, hogy kaphass – vigyorog, amikor két dobozos sörrel a kezében visszaérkezik a horgászhelyre.
Feri azonban nincs sehol. Az akácbokor ágai sötéten rángatóznak, és mintha harcsa rabolna, bugyborékoló megkönnyebbülés hangjait hozza a könnyű, nyáréjszakai szél.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .