Nattán-Angeli Nóra: Galamb

Tizenöt év múlva láttam újra Galambot. A NagyÁ tálcatologatós menzáján egyensúlyoztam éppen a májgombóclevesemmel és kis adag császármorzsámmal egy szabad asztalfelület felé, amikor megláttam őt az étkezde melletti szupermarketben. A legközelebb eső kasszánál állt. Miután óvatosan letettem a tálcát, és beszuszakoltam magam az asztalhoz, végre volt időm alaposabban szemügyre venni.

Sötét haja jóval mákosabb lett, de örökzöld kabátja alól, mintegy megnyugtatásul, kivillant kötelező rondapulcsija. Robusztus alkata, kissé hajlott háta sem változott. Mégis volt bene valami szokatlan. Valami fura. Szerencsére egy hosszú sorban állt, volt időm gondolkodni. Már a fél levesemet bekanalaztam, mire leesett. A bajusz! Lenyírta a bajszát! Ezért olyan szokatlan az arca, szinte meztelen.

Azon az utolsó estén, az érettségi banketten is levetkőzött. Persze csak lelkileg. Pedig a vacsora elején Galambos tanár úr még pont olyan szigorú és mord volt, mint ahogy azt az évek során megszokhattuk. Udvariasan magunk elé engedtük, hogy válogasson a hidegtálból, és ő pakolja meg először kukoricasalátával a tányérját.

A bankett helyét egyébként Karesz foglalta le, egy haverjáé volt az étterem. Olcsón meg is úsztuk a panelrengetegben megbújó kis vendéglővel. Ráhagytuk az egészet Kareszra, intézze csak, egyébként is folyton a kapcsolataival hencegett. Zene is volt, de ha jól emlékszem, nem táncoltunk, viszont annál többet járkáltunk ki levegőzni a panelablakoktól fényes éjszakába.

Éppen egy félreeső padon kacarásztam Gittával és Jucival, amikor egy váratlan hang reccsent meg a hátunk mögött. Galamb volt az. A pad mögött állt. Halálra ijesztett, akárcsak számtekórákon. Galamb olyankor követhetetlenül magyarázott az MS/DOS rendszerről, közben a legalább 48-as bakancsával csörtetett a sorok között, hadonászott a lapátkezeivel, és elég volt egyetlen óvatlan kérdés rossz időben, rossz helyen, hogy felrobbanjon, mint egy túltöltött gázpalack. „Maguk hülyék! Mind ostobák!” – ordibálta, és kifeszített tenyerei csak úgy repdestek körülöttünk. Máskor pedig rajtaütésszerűen megállt, belebámult a monitorba, és vakkantott egy nagyot. Általában magát a feladatot sem értettem meg, nemhogy eljussak a megoldásig. A számtekóra a túlélésről szólt.

Mindezek után érthető volt, hogy a jeges rémület futott át a hátamon, amikor Galamb megjelent a padnál, és azt kérdezte: „Hát itt beszélgetnek a hölgyek?” Kényszeredett társalgásba kezdtünk, épp ott tartottunk, ki hol tanul tovább, amikor Kinga szaladt felénk, pontosabban Gittához. „Itt vagy Gitta? Már mindenhol kerestelek, gyere gyorsan, az ajándékok miatt!” Kinga és Gitta volt a búcsúajándékok felelőse. Juci is gyorsan felpattant Gittával együtt, én még haboztam, hogy hagyjam a francba Galambot, vagy ne legyek annyira udvariatlan, és csak egy-két mondat után lépjek le. Ezt a pillanatnyi bizonytalanságot használta ki, és kérdezte meg, hogy leülhet-e mellém. Már csak ez hiányzott.

Galamb először a bankettről hadovált, aztán újra föltette a ki-hol-tanul-tovább lemezt. Mindenkit végigkérdezett már az osztályból, amikor rátért a legjobb tanulóra, a mindig kitűnő Zsuzsannára. Super Susanne! Ahogy a német tanárnőnk, Susányi Mihályné hívta. Susányi Mihályné voltaképpen a németes tanteremben élt, bevackolta oda magát reggel, fehér köpenyt húzott, és korpulens testét alig-alig mozdítva ott ült egész nap. A tanáriba nem járt be, szünetben ott a teremben, ültő helyében falta az egyik Balaton-szeletet a másik után. Felállni csak akkor láttuk, amikor a magnó gombját megnyomta, vagy a táblára írt. De Zsuzsáért még ő is tudott lelkesedni. Na ja, Super Susanne még számtekből is ötös volt. Super Susi jogra megy, Pécsre. „Pécsre? – kérdezett vissza Galamb. – Miért pont Pécsre?” Nem tudom, válaszoltam unottan, ami hazugság volt, mert persze tudtam, hogy az alkoholista apjától szeretne minél messzebb kerülni. Galamb is erre jutott: „De hát Pécs messze van!” – kiáltott fel. Nem értettem, hogy mit érdekli őt ez ennyire, nem tökmindegy neki, milyen messze van Szegedtől Pécs.

Hallgattunk, kezdett az egész kínossá válni. Hol van még mindig Gitta, ezt nem bocsátom meg neki, gondoltam, amikor egy pillanatra megijedtem.

Galamb széles válla megrezzent. Mintha csuklott volna. De nem, ez mégsem csuklás volt. A mozdulat ismétlődni kezdett, és végigfutott, le a hátán. Galamb megremegett. Nem mertem ránézni. A lélegzetem is visszatartottam, nem értettem, mi történik. A remegés csak nem szűnt, lapátkezeit a fejéhez kapta. Előredőlt, arcát a kezeibe temette, és a térdére könyökölt. Nyüszített, küszködött, mindenhogy próbálta visszatartani, de azt akkor már nem lehetett. Elsöprő erővel robbant ki belőle. Galamb zokogott. Már nem csak a válla rázkódott, hanem az egész hatalmas felsőteste is.

Dermedten ültem. Ennek meg mi baja? Jesszusom, csak nem? És akkor Galamb, úgy ahogy volt, előredőlve, motyogni kezdett maga elé. Az egész családját, a feleségét, a gyerekeit ott tudná hagyni érte… Egy pillanat alatt. Azonnal beleszeretett. Ahogy meglátta. Már elsőben. Az első órán. Rögtön tudta, hogy ő az. A legokosabb. A legkedvesebb. És a derékig érő hosszú haja, a kerek feneke! Minden órát reszketve várt. Csak egyszer szeretné megölelni! Csak egyetlenegyszer! És itt újra kitört belőle a zokogás. Te jó ég, mit lehet erre mondani? Most tényleg én vigasztaljam Galambot? És még részegnek sem tűnt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer Super Susi fenekéről kell beszélgetnem vele. Super Susi egyébként nem volt különösebben szép lány, kicsi, töltött galamb típus volt, a feneke inkább asszonyos, mint kerek. De igaza volt Galambnak, tényleg okos volt, és mindamellett szerény, és jó fej is, szemrebbenés nélkül hagyta, hogy a bonyolultabb matekházikat bárki lemásolja róla. Alig tudtam róla ennél többet, a szünetekben egyedül ült a padban.

Mindeközben a többiek tőlünk távolabb zsibongtak. Lopva végigmértem Galambot. Még mindig sírt. Akkor már nem is akartam, hogy bárki odajöjjön hozzánk. Akkor először nem is nagy medvének láttam Galambos Endrét, hanem egy vergődő madárnak. Betonra zuhant, törött nyakú madárnak. Hozzányúlni nem merek, egyszerre szánom és iszonyodom tőle. Csak figyelem, hogy mozgatja-e még a fejét. „Sajnálom, Tanár úr” – végül ennyit bírtam mondani. Azután hallgattunk. Nem tudom, mennyi idő telt el, mikor Galamb esetlen mozdulatokkal törölgetni kezdte az arcát, és hosszasan fújta az orrát. Végül, még mindig maga elé nézve megszólalt, sokkal érthetőbben, mint az előbb. Arra kért, hogy ezt senkinek ne mondjam el. Tényleg senkinek. Ígéretet tettem neki.

Amikor a buli után Gittával kettesben hazafelé sétáltunk a Szilléri sugárúton, nem tudtam, mit mondjak. Azt kérdezte, miről tudtam olyan sokáig beszélgetni Galambbal a padon. Hát, csak unalmas dolgokról, ki hol tanul tovább… ilyesmi – válaszoltam habozva Gittának, aki úgy tűnt, mégis készséggel elhiszi, mert rögtön Kareszről és Kingáról, az osztály stréberéről kezdett beszélni, akik összejöttek a banketten. Ezen rugózott hosszasan, közben egyre csak Galamb járt az eszemben. Ott vergődött bennem tovább.

Már a császármorzsa végénél jártam, mire Galamb összepakolta a bevásárlását, és elhagyta a szupermarketet. Kilépett a NagyÁ-t körülfutó Passzázsra. Az étkező üvegfalán keresztül láttam, ahogy a táskáit igazgatja a vállán. Valaki ráköszönt, megállt előtte, kezet ráztak. Galamb élénken beszélt, majdhogynem derűsnek tűnt. Egyszer csak széles mosoly futott át gondosan borotvált arcán. Felnevetett. Még a fogsora is kivillant. Alig akartam elhinni.

„Helló! De jó, hogy itt vagy!” – borult a nyakamba Gitta. Majd rögtön hozzá is tette, hogy hagyjad csak, ne állj föl, ekkorra hassal már nem lehet könnyű! Azzal leült velem szemközt, kék szeme csak úgy villogott, láttam rajta, hogy tele van mondanivalóval. Mégis először ő kérdezett, a babáról, majd együttérző arccal a válásomról, Berlinről. Sietősen válaszoltam csak. És most az egyszer, bevágva elé, mielőtt valamit egészen apróra elmesél, közel hajoltam hozzá, amennyire csak a nagy hasam engedte, és izgatottan tettem fel neki a kérdést: „Tudod, miről beszélgettünk Galambbal a padon?”