Háy János: Népi líra

2022. január 15. – 17:05

Háy János: Népi líra
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Megjelent és kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük öt eddig még sehol nem publikált írás.

A népi líra azzal indul, hogy a költő, aki itt egyébként versalany is, megérkezik abba a faluba, ahonnét származik, és mindjárt látja, hogy a határban kaszál az apja (ha kijön a ritmus, akkor édesapám). A széna, valójában lucerna, de már nem tudja megkülönböztetni, olyan régen elköltözött a faluból, a széna szépen rendre van vágva, ez egy domboldal, s így a domboldal tulajdonképpen olyan, mint egy geometrikus absztrakt festmény, de ezt nem gondolhatja a versalany, mert ha ilyeneket gondolna, áthágná a népi líra kereteit. Nem baj, ha senki nem tudja, mit jelent az, hogy rendre vágva, a népi líra hitelességét azok a szavak erősítik, amelyeket a legtöbb versolvasó nem ért, boglya, petrence, petrencerúd, kaszakő. Dobd rá az istrángot a kaszakőre – egész mondatokat is beletűzhetünk a versbe. Nem kell izgulni, hogy összeillik-e az istráng a kaszakővel, vagy hogy hol a kaszakő, hát a lévóban, mert senki nem érti a jelentését, elég, ha nyelvtanilag helyes a mondat.

Míg ezt, mármint a fentebbi sort írta a költő, a versalany nem szűnt tovább szemlélni az apát. Lenyűgözve. A múlt és a harmónia találkozott épp benne. Amúgy hangtalanul. Eszébe juthatott volna róla Leni Riefenstahl meg a berlini olimpia, de nem akarta gyanúba keverni a verset. Bár felesleges óvatoskodni, mindenki tudja, milyen lyukból fúj a népi líra szele. Helyette, mármint a berlini olimpia helyett, amin különben minden nemzet részt vett, közösen adva ezzel zöld utat annak a, ne is minősítsük, milyen évtizednek, ami következett, lábjegyzetben majd közöljük az olimpia évét, sajnos a versbe nem fért bele. Mindezek helyett arra gondol, hogy mit szimbolizál a kaszálás, persze a test, a szerszám és a növényzet, tágabb értelemben véve a mindenség harmonikus együttműködését, amely mindenségben még tiszta forrásból itatták a lovakat és öntözték a lucernát, de a költő itt a versalany szájával következetesen szénát mond.

Aztán a kaszálás újabb, immáron az élet végességére utaló szimbóluma ugrik be, a ledőlő kalászok, természetesen nincsenek kalászok, de ez egy népi szürrealista vers, lehetnek benne váratlan képek, a kalászos lucerna például. A kalászok, ahogy dőlnek, amint az egymást követő generációk, ezt majd más szóval fogjuk helyettesíteni, vagy kibontjuk úgy, hogy a nagyapák után kidőlnek a fiak, és a fiak után kidőlnek az unokák, és az unokák után kidőlnek a dédunokák, sajnos tovább nem tudjuk fokozni, pedig itt nem áll meg a kidőlés. És ennek a szimbólumnak a közepén épp az ő apja áll, a végzet keze, ez is egy metafora, és elég kifejező.

Itt most az apa kezének ecsetelése következik, először mint munkás és dolgos kéz kerül megéneklésre, majd a végén, hogy hány halál szárad a kezén, ez nem képzavar, csak arra utal, hogy a széna, ez esetben lucerna is kiszárad egy idő után, ha sokáig a kezében tartja az apja, s egyben utal arra is, hogy a lucernák, helyesebben kalászos szénák az embereket jelentik. Egy pillanatra az általánosságból visszaugrik a konkrétba, volt tanár szakon pszichológia, szóval tudta, hogy ezt fel kell vetni, hogy ez a kéz hányszor ütötte meg gyerekkorában, ez itt persze csak érintőlegesen van felvetve, bővebb kifejtésére majd egy apavers vállalkozik, ha lesz még ideje megírni, mert a népi költők korán halnak, kifárasztja őket a nagyváros gyorsasága, valamint a gyorsaság elviselése miatt fogyasztott alkohol.

Adjisten, édesapám, megszólalhat a versalany, mert tud beszélni, meg épp oda érkeztünk, hogy észreveszik egymást. Különben nem szólalt meg, mert elég hallgatag emberek laknak ezen a vidéken. Az apa felegyenesedik, megjelenik a vidék és a város között feszülő ellentét. A tisztaság és a romlottság feszül egymásnak, mert bár ellentétek, de nem vonzzák egymást. A fiúban, értelemszerűen versalanyban is fellobban a feszültség (amennyiben képes erre a cselekedetre a feszültség), hisz most végignézve az apját, látja ugyan a hasonlóságot, de még inkább a különbséget. Ő innen, gondolja, de a versbe bele is van írva, elszakadt, neki ez most már nem otthona. Az volt valaha, bejön egy régi kép, az otthon, mint az otthon metaforája, de ahogyan a gyerekkora is elveszett, elveszett ez az otthonérzet is. Tovább feszül az ellentét vele együtt a vers is, nagyon feszesre van írva különben. Persze a városban is idegen, csak erővel, makacs akarattal tud működni benne, felvetődik a bolyongó, örökösen otthonát kereső szarvas motívuma, aminek révén a szöveg máris összekapcsolódik a bartóki művel, hogy vajon hol lel otthonra a tékozló gyermek, amennyiben az új otthon keresését tékozlásnak lehet nevezni.

Szót ejtenek a vers szereplői a kaszálásról. Tudsz-e, fiam, még kaszálni, kérdezi az apa a versalanytól. Kiderült, hogy az apa hozott egy másik kaszát is magával a vers kedvéért, hogy tudjon apa és fia együtt kaszálni, ha még a fiú tud. Ekkor egy pillanatra megérzi a versalany, mert tud kaszálni, zsigerileg benne van a tudás, hogy mégis idetartozik. De amint belefog a korábban említett harmonikus mozgásba, rögvest kiesik a versből, és látja, hogy kaszálás közben nem lehet verset írni, vagy kaszálunk, vagy verset írunk, s persze az utóbbi mégiscsak könnyebb. Pedig oly szabályos a kaszálásban minden, minden suhintás olyan pontosan ismétli egymást, ahogyan az egyértelmű ritmusú verssorok ismétlik egymást.

A kaszálás a költészet szimbóluma, ezt majd kaszálás után megírja, gondolta, mikor már hazafelé mentek, baktattak, bandukoltak, valami ilyet csináltak a három ige közül. Nem sokat beszéltek, mert mint korábban említette a vers, rajta keresztül a versalany, akin keresztül én, hogy hallgatag ember volt az apa, és a gyereke se szólt semmit. Az együttlétben élték meg az együttlétet. Otthon találkozás az anyával vagy az anya emlékével, ha már meghalt. Átéli, hogy ez a néni szült meg engem, milyen régen, és hogy még mindig érzem azoknak a kalácsoknak az ízét, a jó kép a kalácsok illatát is behozza, de erről bővebben majd egy anyaversben, itt csak említés történik. Feltétlenül kell egy természeti kép, hogy például azt gondoltam, hatalmas vihar van, pedig csak a homlokom becsaptam (jó rím, nem?) a padlásfeljáróba, mert mikor építették a házat, azok a régi emberek, esetleg nevezheti ősöknek is, olyan alacsonyak voltak, hogy csak úgy lehet a padlásra feljutni, ha lehajtja az ember a fejét, de ki emlékszik erre, annyi év távlatából, ráadásul amikor gyakran járt fel, még gyerek volt, simán átfért.

Délután lett. A vers követi a napszakokat, áttételesen az idő múlását. Megy a buszom, édesapám. A népi költők nem olyan jómódúak, mint az urbánus költők, nincs nekik autójuk. Tudom, fiam, ezt az apa a buszra mondja. Jó volt együtt. Jó. Többször is jöhetnél. Majd jövök, mondja a fiú, de pontosan tudja, hogy nem fog jönni, csak fél év múlva. Az apa is tudja, ez a közös tudás fenntartja a vers feszültségét. Anyádtól elköszöntél? Integettem neki. Az jó, mondja az apa. A versalany, roskadozva a gyermekkori emlékek súlya alatt, elindul a buszhoz, alig bírja felcipelni azt a fene nagy súlyt, meg az otthon összepakolt élelmiszert, valamint pálinkát.

Szevasz, Laci, ismeri a buszsofőrt, osztálytársak voltak. Szevasz, Jani. Meddig? A vonatig. Jó vagy? (Ez azt jelenti: jól vagy?). Jó. (Ez azt jelenti: jól.) Akkor jó. (Ez azt jelenti, ami írva van.) Jó főpakótá. (Ez azt jelenti: jól fölpakoltál.) Jó. (Ez azt jelenti: jól.) A busz elindul, az ablakból látszik az a domboldal, ahol az apjával kaszáltak, nem látszott, melyik rendet vágta ő, melyiket az apa. Egyek vagyunk, gondolta, valahol mélyen, de nem döntötte el, hogy valahol mélyen gondolta, vagy hogy valahol mélyen együtt vannak, ez a titok visszafelé is átírja a verset, mármint hogy a sorok nem változnak, csak a jelentésük. A versben létrejön az az egység, ami Atlantisz pusztulása előtt volt, amikor nemcsak a Dunának és az Oltnak, hanem a mindenségnek is egy, mély vagy magas, talán leginkább a volánjárathoz hasonló hangja volt.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kövess minket Facebookon is!