Haász János: Azok a régi, cikcakkos szélű fotók

2021. október 23. – 11:26

Haász János: Azok a régi, cikcakkos szélű fotók
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Már kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük öt eddig még sehol nem publikált írás.

Hős volt a Papi, ahogy leverte, mennyit hallgattad ezt gyerekkorodban. Az üveges vitrinben szép bordó dobozokban sorakoztak a kitüntetései, több mint egypolcnyi volt neki, szeretted őket bámulni, de csak az üvegen keresztül lehetett, néha annyira közel hajoltál, hogy a leheleted párája lecsapódott az üvegen, elhomályosította a látványt. Amikor először így jártál, az ujjaiddal törölted le, de akkor ott maradt a kezed nyoma, az ujjak zsíros nyoma az üvegen, azon az üvegen, amit a Mamika olyan féltő gonddal törölt le minden vasárnapi nagytakarításnál, mert vasárnap mindig nagytakarítás volt, nálatok is, otthon, meg a Mamikáéknál is, így kezdődött a nap, hogy mire elkészül az ebéd, ragyogjon a lakás, a vasárnap déli húslevesben és a vasárnap délelőtti portörlésben, felmosásban Mamika nem ismert tréfát, amikor meglátta az ujjaid nyomát az üveges vitrinen, nem kiabált, nem csattant fel, mint Anyuka, de azok az összeszorított szemek és a fejcsóválás, ahogy rád és az összemaszatolt üvegre nézett, az rosszabb volt Anyuka felcsattanásainál, szóval utána nem nyúltál az üveghez, csak nézted azt a sok szépen fénylő csillagot, mert fénylettek is, ha pont úgy sütött a nap, az erkély felől, kora tavasszal, amikor a dunai panorámát még nem árnyékolták be a park dús lombú fái.

Hős volt a Papi, ahogy leverte, bátor és derék hős, mennyit hallgattad ezt gyerekkorodban. Apuék fotókat is mutattak hozzá, rengeteg fényképe volt a családnak, megfakult, szürkére vagy barnásra öregedett képek bonbonmeggyes dobozokban, nem tudtad, miért esznek az emberek bonbonmeggyet, és miért olyan sokat, hogy egy szekrénnyi bonbonos doboz összegyűlhet, egyszer te is megkóstoltál egyet, a csokija keserű volt, benne a meggyet valami szúrós ízű folyadék vette körül, arra gondoltál, hogy biztosan megromlott, de aztán nem volt tőle semmi bajod, csak picit homályosan láttál egy ideig, ugyanolyan homályosan, mint azoknak a fotóknak egy része, azokban a bonbonmeggyes dobozokban. Voltak a homályosak mellett túl- vagy alulexpontáltak is, persze akkor még nem ismerted ezeket a szavakat, csak hogy túl sötétek és túl világosak, néhány fotónak szakadozott a széle, a legtöbbnek meg olyan cikcakkos, amiket mintha az óvodai cikcakkollóval vágtak volna ki valami nagyobb képből.

Nagyon sok kép volt a Papiról, öltönyös emberek között, hozzá hasonlóan egyenruhás emberek között, néha mosolyog, de a legtöbb képen szigorúan néz, már ahol kivehető az arca a hol szürkés, hol barnás fotókon, sose szeretted a történelmet, mindig azt gondoltad, hogy a történelem az ugyanolyan szürkén vagy barnán fekete-fehér, mint a régi képek, és minél régebbi, annál inkább elmosódik, megfakul, homályba vesznek belőle a fontos részletek. A történelmet sose, de a fotókat annál inkább, Anyuka mutatta neked őket, ha átmentetek a Papiékhoz, sokkal nagyobb volt az ő lakásuk, égbe nyúló falak, mély, süppedős szőnyegek, és mindig ünnepélyes, feszengős csönd volt, a lakásban is, de az egész lépcsőházban is, nem olyan, mint nálatok, kint, Megyeren, hogy a lépcsőházban a Kajtor Janiék álló nap üvöltöztek, hol Gojko Mitic voltak, hol meg Sandokan, amit te sokáig kánnak hittél, mint a Dzsingisz kán, akit nemcsak a törikönyvből ismertél, hanem egyszer egy nagyon recsegős rádióműsorban is meghallottad a nevét valami hablatya nyelven, ami nem angol volt, és nem is orosz, Apuékra vártál a közért előtt, és csavargattad a rádiót, akkor szólalt meg, hu, ha, hu, ha, dzsing, dzsing, táncolni kezdtél a fejeddel, Apuék pont a szám végére értek vissza, egy idős hang kezdett beszélni, nem azt mondta, hogy Magyar Rádió az ilyen vagy olyan középhullámon, valami Luxemburgot mondott talán, de nem hallottad, Apu odakapott, mit hallgatsz, te hülyegyerek, azt akarod, hogy elvigyenek, mondta, meg hogy ez az ellenség hangja, sosem mondott neked még ilyen csúnyát azelőtt, elsírtad magad, hamar megenyhült, megsimogatta a fejedet, aztán visszament a boltba, hozott egy Boci csokit, és a kocsiban ehettél belőle, szipogva eszegetted, ő cigire gyújtott egy nagy sóhajjal, eszegetted a csokit, és nem értetted, hogy az ellenség hangján miért ennyivel jobb a zene, mint a Záray–Vámosi, amit Papiéknál hallgattak néha a nagy, fekete lemezeken, de érezted, hogy ezt nem most kellene megkérdezni. Szóval Papiéknál illedelmesen csendben kellett lenni, és általában is unalmas dolgok történtek, ezért nézegetted a kitüntetéseit, meg nézegettétek Anyukával a fényképeket. Néha Papi is bejött olyankor a nagyszobába, a térdére ültetett, és mesélt azokról a dicsőséges időkről, amikor ő hős volt, de általában Apuval beszélgettek sűrű cigifüstbe burkolózva a konyhában, ha be is csukták az ajtót, akkor is kihallatszottak a felcsattanó hangok, a látogatások leggyakrabban veszekedésbe torkolltak.

Mamiról nem voltak képek a dobozokban, vagy csak elvétve, mintha azok a cikcakkos fotók valamilyen történelmi tablóba készültek volna, Papi és a dicsőséges múlt, ilyesminek gondoltad őket, és nagyon büszke volt rá. Egyszer, talán harmadikban, egy április 4-i ünnepségen a Papi nevét is felolvasták a kerület hősei között, és mivel a Papi neve ugyanaz volt, mint Apué és mint a tiéd, mindenki, aki ismert, rád nézett, Apura is nézhettek volna, vagy egyenesen a Papira, de nem volt ott se Apu, se a Papi, szóval rád néztek, mondjuk, csak harmadikos voltál, talán harmadikos, szóval azért nem olyan sokan néztek rád, de például a Stein Virág is rád nézett, és azt különösen szeretted, ha ő rád néz, szóval egész jó érzés volt a Papi unokájának lenni, az arcod valószínűleg olyan piros lehetett, mint az úttörő pajtások nyakában a nyakkendő.

Majd neked is mekkora dicsőség lesz az a vörös nyakkendő, ezt mondogatta néha a Papi, amikor a térdére ültetve mesélt neked. Máskor meg kiálltatok az erkélyre, és mesélt azokról a csúf időkről, amiket kisgyerekként át kellett élnie ezekbe a Duna-közeli utcákba bezárva, halálfélelemben élve csak azért, mert mocskos emberek pusztítani akartak, és mesélt azokról a dicső időkről, amikor mindazoknak a pusztításoknak a nyomait eltüntették, és hogy neked ezekhez a hősökhöz méltó, nem mondta ki, de nyilván azt gondolta, hogy hozzá méltó életet kell majd élned. Nem mindent értettél abból, amit mondott, például arról, hogy a munkásosztályé a hatalom, mert a Papit például sose láttad dolgozni, mégis elég hatalmasnak tűnt, a Stein Virág apukája viszont a Láng Gépgyárban dolgozott, és sose tűnt olyan nagyon annak.

Hős volt a Papi, ahogy leverte, bátor és igazságos hős, mennyit hallgattad ezt gyerekkorodban, álltál az üveges szekrény előtt, nézted a kitüntetést, vártad, hogy a kék nyakkendőből vörös lesz, belőled pedig hasonló hős, mint a Papi. Álltál az üveges vitrin előtt, közeledett a szeptember elseje, kitaláltad, hogy elhozod majd a vörös nyakkendőt Papiékhoz, a Papi felköti majd a nyakadba, és talán még azt is megengedi, hogy az egyik kitüntetését kivedd a szekrényből. De az egészből nem lett semmi, amikor felsőbe kerültetek, hirtelen, vagyis hát neked gyerekfejjel úgy tűnt, hogy hirtelen, de az biztos, hogy nagyon rövid időn belül nagyon sok minden megváltozott, és nemcsak azért, mert Marika néni helyett egyszerre egy csomó új tanár lett, és felelés volt, meg vándorolt az osztály. Hanem mert kiderült, hogy semmi nem úgy van, ahogy addig mondták, hogy van, kiderült, hogy nem is azok az ellenségek és a barátok, mint eddig mondták, hanem pont fordítva, a barátok az ellenségek és az ellenségek a barátok, hogy olyan cikcakkos az egész világ, mint Papiéknál azoknak a régi fotóknak a széle. Papi nevét, ami a te neved is, egyre ritkábban emlegették, és ha igen, már senki nem úgy nézett rád, mint akkor, harmadikban, sötét, haragos tekintetek váltották az elismerő nézéseket, és már a Stein Virág is kerülte a tekintetedet.

Semmi nem úgy van, mint mondták, kérdezted vagy inkább számonkérted Aput, aki csak ingatta a fejét, a dús, göndör, fekete haja mintha napok alatt őszült volna meg, nagyon halkan csak annyit mondott, hogy tudod, nagyfiam, így kezdte, pedig nem tudtad, azt vártad, hogy elmondja és tudd, és ő el is mondta, hogy tudod, nagyfiam, néha a legjobb emberek is a rossz oldalon kötnek ki, mert az embernek mindig be kell állnia egy oldalra, és van, amikor a legjobbnak tűnő döntés is rossz döntés, ezt mondta, ugyanazzal a nagy sóhajjal, mint annak idején a közért előtt, de tudtad, ezt most nem lehet annyiban hagyni. Addig nézted őt fixírozva, míg folytatta, folytatta azzal, hogy a Papi nagyon sokat szenvedett egy időben, és egyszer eljött a pillanat, amikor azok, akik hozzá hasonlóan nagyon sokat szenvedtek, már erősnek érezték magukat, hogy bosszút álljanak, és hogy olyan ez, mint a libikóka, az egész élet olyan, hogy az ember vagy fent van, vagy lent van, és aki lent van, az arra vágyik, hogy fent legyen, és hogy fentről nézve minden egészen más, mint lentről nézve. Szívott egyet a cigijéből, és folytatta, hogy csak aztán fent, a magasban sokan megszédülnek, elveszítik a képességüket, hogy józanul meglássák, mi a jó és mi a rossz, és hogy Papival ők nagyon sokat beszélgettek erről, veszekedtek, szóltál itt közbe, nem is értetted, hogy mertél Apu szavába vágni, de ő csak bólintott egyet, hogy igen, veszekedtek, mert ők, Apuék látták lentről, amit Papi nem látott fentről, és ezt most ne úgy értsd, hogy mert ők a negyediken laknak, teraszos, budai panorámás lakásban, ti meg az elsőn, de hát te nem is úgy értetted.

Aztán átmentetek Papiékhoz vasárnapi ebédre, izgultál, nem tudtad, hogy ki is az a bácsi egyáltalán, akit Papinak hívtok, de úgy tűnik, semmit nem tudtok róla, és nem tudtad, lesz-e még úgy bármi, mint ahogy volt. Nem lett. A vitrin üvegén halványan állt a por, mintha Mamikának már nem lett volna fontos, hogy csillogjon az őszi napfény a vörös csillagokon, és Anyuka sem akarta veled a régi fényképeket nézegetni, mintha már nem is lettek volna olyan fontosak azok a régi, cikcakkos szélű fotók, hát elővettél te egy dobozt, de eltűntek belőle a barnásra öregedett régi képek, csak néhány családi fotó maradt, de egy se, amin Papi, a bátor és derék egyenruhás hős szerepelt volna. Nézted Papit, amikor asztalhoz ültetek, kezdett elhalványodni a szemedben, homályos lett, mint azok a régi képek, ültél mozdulatlanul, és nézted, ahogy széteső körvonalakkal szedni kezdi a levest, nézted, ahogy a kezéből kiesik a merőkanál, a szája lebiggyed, hogy próbálja Mamika nevét kimondani, de az Emma helyett csak az jön ki, hogy Emmimommm, ültél mozdulatlanul, amikor mentőt hívtak Apuék, nézted, ahogy a Papi néz maga elé a fejét lógatva, majd előredől, amikor az eső, a szomorú októberi eső verni kezdi az ablakot, mindenki felugrott hozzá, csak te nem, ültél, és nézted az elhalványuló emléket, amit úgy hívtál egykor, hogy Papi.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!