Mán-Várhegyi Réka: Ugye örülsz?

(…)

A járvány miatt megint itthon kuksolunk, a napjaim félhomályban telnek, szétszórt vagyok, és hülyeségeket csinálok, a menstruációs appomat véletlenül deaktiválhattam, ezért nem jelzett két hete, ezért nem gyanakodtam, és amikor egy álmos pillanatban a drogériában megpillantottam a terhességi teszteket, csak akkor jutott eszembe, hogy már nagyon rég meg kellett volna jönnie. A tesztre aztán rá sem néztem, pontosan tudtam, hogy kétvonalas. Hányszor feküdtünk le a férjemmel az elmúlt egy évben? Ahogy mondani szokás, egy kezemen meg tudom számolni. Felkaptam a tesztet a kagyló széléről, egy darabka vécépapírba gyűrve kivittem a konyhába, és benyomtam a kuka mélyére. Negyedórával később kihúzom, és megnézem. Valóban két vonal van rajta, de a használati utasítás szerint tíz perc elteltével a teszt már hamis eredményt is mutathat.

– Mama, gyere már be, hallod? – ordítják a gyerekeim a hátsó szobából. Visszatömködöm a tesztet, megmosom a kezem, megmosom az arcom, összeszedem magam. Elhallgatnak, amikor belépek. Az asztalnál ülnek, a laptopom mögött, egyforma tökfejvigyorgással néznek rám, az ajtóból nem látom, mi van a képernyőn, de azt értem, hogy amiatt kellett bejönnöm. Megkerülöm az asztalt, ehhez átlépek egy ruhahalmon, egy plüss IKEA kutyán és apám régi, vázas túrahátizsákján, ami valamiért egy ideje itt fekszik a szőnyegen, közben a két gyerek azt visítja, hogy meglepetés, és ekkor a képernyőn feltűnő alakok is kiabálni és tapsolni kezdenek. Ma lettem negyvenéves, csak ez az elmúlt két órában nem jutott eszembe.

– Bulit szerveztünk neked – mondja a fiam.

– Ugye örülsz? – kérdezi a lányom, érzékelem a hangjában a bizonytalanságot, ami jólesik, mert azt jelenti, hogy ismer, de legalábbis rémlik neki, hogy nem szeretem a szülinapomat.

– Hűha – mondom. A képernyőn a sok kis ablakban a különféle rokonaim még mindig tapsolnak, a középső ablakban gubbaszt a férjem, ő persze nem tapsol, de magához képest derűsen figyeli az eseményeket, a bal felső sarokban meglátom a gyerekeimet, mögöttük állok én, kilóg a fejem a téglalapból. Integetek, de az is kilóg. Lejjebb ereszkedem, hogy a fejem megjelenjen a képernyőn, még mindig integetek. Többen beszélnek egyszerre, anyám hangját hallom, Domikám, a torta, hol a torta, kiabálja, hol van az a szépséges torta, énekli az anyósom. A fiam felugrik, és felemeli a tortát a földről. Ott volt a túrahátizsák mellett, különös, hogy nem vettem észre.

– Boldog szülinapot, mama – mondja, és a tállal, a rajta lévő kistányérokkal, késsel és három villával együtt a kezembe nyomja a tortát. Ekkor mindenki énekelni kezdi, hogy boldog születésnapot, kivéve anyámat, a gyertyák, a gyertyák, kiabálja, nincsenek gyertyák, válaszolja a lányom, hogyhogy nincsenek, kérdezi anyám, gyűlöljük a gyertyákat, nem hiszünk bennük, kiáltja a lányom, én meg állok kezemben a tortával a fiam üres széke mögött, túl bonyolult feladatnak tűnik a leülés, megmozdulni is képtelen vagyok, úgyhogy nézem őket, Ágikám, könyörgöm, ülj már le, kiabálja anyám, és nyomban le is ülök, még mindig kezemben tartva a tálat.

– Na, hogy telik a nagy nap? – kérdezi a nővérem. Amikor ő töltötte be a negyvenet, napokra bezárkózott, és a telefont sem vette fel senkinek.

– Még nem döntöttem el, hogy mennyire érezzem öregnek magam – mondom.

– Fiatal vagy, és gyönyörű! – mondja anyósom. – Azt ismeritek, hogy a negyven az új harminc? Jó, nem?

– Én azt a verziót ismerem, hogy a negyven az új hetven – nyeríti a nővérem.

– Pannikám, te jól vagy? Tegnap hívtalak, nem láttad? – kérdezi anyám. Természetesen attól tart, hogy a nagyobbik lánya azért nyerít, mert ivott, hiszen annak idején az ivás és a nyerítve röhögés ugyanakkor kezdődött nála.

Panni évek óta nem iszik, de még mindig nyerítve röhög, ami miatt anyánk kételkedik benne, hogy Panni valóban leállt az ivással, főleg mert az ivás valamelyest választ adna arra a fogós kérdésre, hogy miért nincs családja, amit anyám a legkevésbé sem képes feldolgozni, hiszen Panni volt az ő gyönyörű lánya (én az aranyos), akinek a kezét a város összes jóképű fiatalembere megkérte.

– Hé, Panni, azt tudtad, hogy a magány öregít? – szól közbe a sógorom, aki már régóta az ízléstelen vicceiről híres a családban. Pannit már csak azért is kipécézte magának, mert három éve Annácska unokahúgunk esküvőjén sikertelenül próbálkozott be nála. Nem értettem, hogy került az esküvőre, azt sem értem, hogy most ki küldött neki Zoom-meghívót az én szülinapi meglepetésbulimra, illetve hogyne érteném, nyilvánvalóan anyósom továbbította a sajátját a kisebbik fiának. Panni válasz helyett bemutat a kamerájának.

– Panni nem magányos, van egy Tinder-barátja – vakkantja anyám, mire legalább öten kiabálunk közbe, hogy ne folytassa. Anyám nem veszi magára, nevetve eljátssza, hogy elhúzza a cipzárt a száján, majd még lakatot is tesz rá, és elhajítja a képzeletbeli kulcsot. – Jól van, hallgatok, mint a sír!

– Világos, értettem, Tinder-barátokról nem beszélünk – bólint a sógorom. – Ha már itt tartunk, jó lenne tudni, miről nem beszélünk még. Hogy véletlenül se gyalogoljunk bele senkinek a lelkébe egy modortalan kérdéssel.

– Valaki dobja már ki ezt a faszt – mondja a férjem, elég halkan ahhoz, hogy néhányan, köztük anyósom, úgy tegyenek, mintha nem hallották volna.

– Szóval nem beszélünk Panni szerelmi életéről, Guszti depressziójáról, az én válásomról, politikáról… – számolja a kezén a sógorom a kerülendő témákat.

– Kisfiam, kérlek – mosolyog anyósom.

– Kilőjem? – kérdezi Irén.

– Ugyan, dehogy – legyintek. – Inkább együnk tortát, és lássuk, hová fajul a dolog.

– Figyelj, Ági, én az ország tortájával ünnepellek – mondja a Borsodban élő Annácska, és felemel egy tányért, rajta tortaszelettel, amibe most jelképesen bele is dugja a villáját. A Koppenhágában élő Hanni egy félliteres zöld turmixot nyújt virtuális koccintásra.

– Nem jössz át tortát enni? – kérdezem a férjemet, aki láthatóan meglepődik az ötleten, mert válasz helyett csak keresi a szavakat.

– Gyere át, papa! – kiabálja Dominó a hátam mögül.

– Menj át, Guszti! Menj át, Guszti! – skandálja a sógorom.

– Jó, mindjárt jövök – mondja a férjem, de még az öccséhez fordul. – Marci, muszáj ennyire hülyének lenni?

– Engem nem zavar, már megszoktam – vonja meg a vállát Panni.

– De most nem neki van szülinapja – szólal meg Hanni.

A sógorom belátást mímelve bólogat.

– Ez igaz. Úgyhogy beszéljünk inkább Ági tegnapelőtti atomrobbantásáról! Ki látta a videót? Kezeket a magasba!

– Könyörgöm – mondom, de hiába, már mindenki jelentkezik. Panni iskolás kéztartással, anyám és anyósom kézlóbálva, Annácska a villájával, Hanni a zöld turmixszal, apám egy golyóstollal. Dominó ugrándozik, mint egy aranyos kismajom, Irén csak diszkréten integet.

– Mindjárt érkezem – mondja a férjem, feláll, és rövid toporgás után eltűnik a képből. Üres marad utána a félhomályos szoba a vetetlen ággyal.

(…)