Szív Ernő: Az ember, aki szívesen befejezte volna

Mottó:
A történet minden szava igaz.
Szereplői élnek, tanúsíthatják.
Kivéve a malacot.

Első pillantásra tökéletesen normálisnak tetszett. Öltöny, fésült haj, aktatáska. A kiadó igazgatóját kereste. Először a bérszámfejtőknél, aztán a korrektori szobában, ez sem volt föltűnő.

Bár az aktatáska egy kiadóban mindig gyanús. Összerezzen tőle a szerkesztő. A kiadóban volt már nagy zacskós, IKEA szatyros, túrahátizsákos, bőröndös ember is. Azért egy aktatáska határeset.

Az maximum egy nagyregény. Két novelláskötet. Az úr végül megtalálta a kiadó igazgatóját, aki valamilyen titokzatos oknál fogva úgy kérdezett, ahogy a boltokban szokás. Miben segíthetek?

– Köszönöm – mondta a férfi –, de nem szorulok segítségre, éppen hogy fordítva áll a dolog.

A kiadó igazgatója elgondolkodott. Valóban nem túl rózsás a helyzet. De mondja meg valaki, egy kiadóban mikor volt ünnepi a helyzet. Mikor voltak boldogok, vagy legalábbis elégedettek, mikor volt megfelelő a példányszám, a nyereség, a hozam, ugyan mikor?! Soha. Ez a küzdelem köztudott. Bár ez a kiadó a szerény honoráriumokat, a munkatársak, szerkesztők kicsiny kommandóját, a reklámra fordítható pénzmennyiséget tekintve nem állt rosszul. Sok magyar író szeretett volna itt megjelenni. Meg is jelentek jó néhányan, de lett bizonyos limit. Nem követett el hibát az igazgató, meg kellett kérdeznie.

– Tehát ön ajánl segítséget?

– Igen.

– És miben?

– A befejezésben.

Az igazgató arra gondolt, hogy a konkurencia egy öltönyös képviselője látogatta meg. Meg szeretnék vásárolni, pontosabban be szeretnék kebelezni a vállalkozást. A hírek, hogy rájuk fognak szállni, régóta keringtek a könyvszakmában. Tessék, a támadás bekövetkezett.

– Nem vagyunk eladók – mondta elszántan.

A férfi könnyedén fölnevetett.

– Nem, nem, kedves asszonyom, téved. Jövetelem célja pusztán szakmai. Úgy értem, engem csakis esztétikai célok vezetnek. Mondhatnám Camus-t vagy Anna Frankot. Hogy ők nem tudták rendesen befejezni műveiket. Közbeszólt, ugye, az élet. A háború, egy ócska baleset. Meghalsz, mielőtt befejezhetnéd, például Vergilius. Én korrekcióra gondolok, kérem. Tudomásom van olyan írójukról, aki évtizedek óta nem ért el egy könyve végére. Tudomásom van olyan írójukról, aki évek óta hitegeti magukat, már csak néhány oldal van hátra a nagy műből, és mindjárt leadja. Holnap. Legkésőbb a jövő héten. Így megy három éve. Továbbá tudomásom van olyan írójukról, aki leadta a kéziratát, hogy kész, tökéletes, érinthetetlen, azonban maguk itt, a szerkesztőségben jól látják, hogy a történet vége rossz irányba tévedt. Nem jó a befejezés. De nem merik megmondani neki. Tudomásom van olyan íróról, aki túlírta a művét, régen befejeződött, meg tudom mondani, pontosan hol, melyik mondatnál van vége, de még mindig tovább halad a cselekmény. Nem fog a fék? Emlékszik a vonat látványára, amely kifutott a Nyugati pályaudvarról? No, olyan ez a könyv. Több írójuk, köztük díjazottak és kitüntetettek, ülnek a kéziratuk fölött, és különböző befejezéseket találnak ki. Így vagy úgy legyen. Maradjon életben, gazdagodjon meg, essen már teherbe. De egyikkel sem elégedettek, van tíz lezárásvariáció, mind pocsék, hiteltelen. Az őrületbe kergeti őket a megoldatlanság. De én tudok segíteni – a férfi sóhajtott, kicsit elfáradt a monológban, de a szeme élénken csillogott.

A kiadó igazgatója sajnos elrontotta, mert kérdezett.

– És miben tudna segíteni, uram?

A férfi a tömött aktatáskájára ütött.

– Elkezdeni könnyű. Meggondolatlanul belevágunk egy kapcsolatba, egy háborúba, egy vállalkozásba, és aztán, amikor pedig már rég be kellett volna fejezni őket, még mindig küszködünk velük. Az ember könnyen kezd, nehezen fejezi be. Így van ez az irodalomban, az ivászatban, a szexuális életben, a lelki természetű kapcsolódásokban. De, mondom, én tudok segíteni.

– Mégis hogyan?

– Én, kérem, befejezem.

– De mit?

– Az adott művet. Bármelyiket. Azt a művet, amelynek a végére az írója képtelen pontot tenni. Én odateszem. És akkor az ott lesz. Ott lesz a vége, kérlelhetetlenül.

– Nemigen értem magát.

– Nézze, igazgató asszony. Én egy speciális tehetség vagyok. Gyermekkorom óta foglalkozom irodalommal. Írtam mindenfélét, ifjúsági regényt, gyerekverset, krimit, lektűrt, cselekményes naplót, esszéregényt, erotikus filozófiát, de még tárcasorozatot is. És rá kellett döbbennem valamire.

– Mire?

– Arra döbbentem rá, hogy nem tudom elkezdeni a művet. Ez nem megy nekem. Ötleteim ugyan kiválóak, mégis rosszul indítok. Silány a felütés. Pongyola. Úgy kezdem, mint egy kisiskolás, mint egy mesemondó, hol volt, hol nem volt, kurta farkú kismalac, satöbbi.

– És akkor abbahagyta az írást – ezt a mondatot reménykedve mondta az igazgatónő. Öntött egy kis vizet.

– Ellenkezőleg. Folytattam, küzdöttem a mondatokkal, kerestem a helyemet. És megtaláltam.

A kiadó igazgatója elgondolkodott. Ez a férfi szerkesztő akar lenni. Igazán becsülendő. Vagy korrektori állásra jelentkezett, valamilyen kiadói alkalmazott lenne, annyira szereti, tiszteli az irodalmat, hogy ha már nem elég tehetségesen műveli, azt mégis szolgálva a közelében szeretne maradni. Dicséretes önismeretre vall.

– Nem tudom elkezdeni, de be tudom fejezni. Én, kérem, úgy fejezek be egy novellát, egy regényt, de még egy karcolatot is, mint senki más. Briliáns megoldások! Ez az én tehetségem. A befejezés! A lezárás! A katarzis univerzális kiterjesztése!

A kiadó igazgatója most igazán megrémült.

– Kérem, én nem kívánok sokat. Hoztam hat művet. Van még több száz. Ezeknek a méltán népszerű alkotásoknak is új, nyilvánvalóan helyesebb befejezést írtam. Elég csak az utolsó néhány lapot, bekezdést elolvasni. Látni fogja, mit tudok. Hogy megemeltem az illető művet! Rádöbbenhet, kérem, mekkora érték vagyok! – az aktatáska fedelét fölcsattintotta, már rakta is ki a mappákat a kisasztalra. Sorolta közben a címeket. – Háború és béke. Máté evangéliuma. A Pál utcai fiúk. Édes Anna. Harmonia caelestis. Dragomán György új főzőskönyve.

A kiadó igazgatója sápadtan nézte a mappákat. Remegett a szája széle, bajt érzett, nagyon nagy bajt.

A férfi fölállt.

– Nem rabolom drága idejét tovább. Csak arra kérem, lapozza át a változtatásokat. Fél órájába se telik, de az örökkévalóság öleli meg. Ringatni fogja. Igazgató asszony, maga végre megtudja, milyen a vég!

A férfi ment, magabiztos volt a járása, billegett az aktatáska.

Az igazgató nem merte megnézni a mappákat. Mélyre rakta őket, egyéb elfekvő, kezelhetetlen irományok alá. Elsüllyesztette az egész hóbelevancot. El akart felejtkezni róluk, és el is felejtkezett. Volt vagy három könyvbemutató, több kiadói értekezlet, egy novellistát két nap alatt lebeszélt az öngyilkosságról, egyéb kéziratokat tárgyalt meg, otthon is bukásra állt a gyerek, és éppen irodalomból. A férje kitalálta a lakásfelújítást, pedig nagyszerű zenész volt.

Egy nap aztán föltelefonáltak a portáról. Látogatója van. Tessék csak fölengedni. De olyan furcsa az úr. Miért? Van nála egy… izé… egy állat. Miféle állat. Egy kismalac. Micsoda?! Pórázon. Akkor fölengedhetem?

Vittek már a kiadóba mindenféle állatot. Kutyát, macskát, papagájt, teknőst, mosómedvét, maradék húsvéti nyulat, bolhát, házi egeret, vadászsólymot, vállgörényt. Egyszer egy író vidékről jött fel, lóval. Kikötötte a hátast a portásfülke elé, míg tárgyalt az összegyűjtött verseiről. Mondd már, most jött egy kismalac.

Ő volt az a látogató, a befejezés nagymestere. Valóban pórázon vezetett egy rózsaszín, máskülönben kedves kinézetű jószágot. Röf, röf. Az állat nem rendetlenkedett, szót fogadott, mint egy tanult eb, ülj, Mazsola, és ült. Kérjed szépen! Jobb csülökkel kérte. Különös, de szeretni való házi jószág. Az igazgatónő azért nyitva hagyta az ajtót, miközben leültek. A férfi mosolygott, mint egy érett, fényes alma. A kismalac is mosolygott.

– Ugye, igazam volt? Fantasztikusak lettek a könyvek így.

– Határozottan, khm.

– És melyik megoldás tetszett a legjobban? – pillantott a paksamétára, amit az igazgató kétségbeesetten és nagy szerencsével előkapart valamelyik alfiókból. Még sikerült bele is firkálnia, hogy úgy tetsszen, sokat silabizálta.

– Hogy melyik, ööö… nahát, a főzőskönyv.

– Na ugye, hogy nem a barackos gombóccal kell egy ilyen könyvet befejezni. Mennyire téved Dragomán úr! Nagyon téved! Barackos gombócot egy szakácskönyv befejezéséül?! Ki hallott már ilyet!

– Nyilván senki. De nem is a mézes-vajas, korianderes kenyérrel kellett volna lezárni – mondta az igazgató, és a főzőskönyv utolsó, átírt fejezetét nézte. Majd elszántan fölpillantott. – Tudja, én mivel zártam volna?

– Kíváncsian hallgatom – a férfi sértődöttnek látszott. Méghogy őt fölülvizsgálják! Megkérdőjelezik!

– Aranybarnára napoztatott malacsülttel – mondta az igazgató, és óvatosan a pihegő Mazsolára pillantott. Cuki falat, nem? A férfi is a kismalacot nézte.

– Ez most komoly?

– A legkomolyabban mondom. Egészben sült kismalac, szájában egy starking. Vagy inkább jonatán?

Elég hosszan tartott a csönd. Egy meg nem értett író jajgatott a folyosón. A férfi végül zihálva fölállt, megfeszült a kezében a zsinór. Átpilickázott az arcán egy gyors világháború.

– Gyere, Mazsola. Elmegyünk innen, kicsim.

Aztán persze, ahogy korábban ígérte, tökéletesen oldotta meg. Mert tényleg befejezte, mert tényleg soha többé nem jött feléjük aztán.