Kiss László: Az idézés

A zsinagóga és a templom között félúton, a Schriffert és a Komáromy utcák találkozásánál van nagymamáék vegyeskereskedése.

Mintha nem is volna háború, minden föllelhető benne.

Árulnak olajat, szappant, mosószert, de kapható zsír, vaj, tojás és szeszes ital is. Főleg az utóbbira mutatkozik kereslet mostanában. Sokan betérnek munkába menet, és felhajtanak egy stampedlivel. Nagymama, a legnagyobb elővigyázatossággal, az öreg bútorokkal teli raktárban szolgálja ki a vendégeit. Ez a szűk helyiség köti össze az üzletet a házzal.

Miután apukáékat elvitték, Terike egy kis időre hozzájuk költözött. Anyuka úgy gondolta, lányának jót fog tenni a környezetváltozás. A nagyszülők gondoskodása, a forgalmas kisbolt segíthet a történtek feldolgozásában. A zűrzavart már-már megszokták az elmúlt években, de a környékbeliek összeterelését, marhavagonokba zsúfolását, a családok újbóli szétszakítását nagyon nehéz megérteni. Ő sem lát tisztán. Ráadásul semmi hír róluk. Annyi bizonyos, hogy a Szovjetunióba vitték őket, és jól vannak. A mezőberényiek legalábbis ezt állítják. Valakinek a kezébe jutott egy levél, amelyet egy vagonból hajítottak ki. De hogy pontosan hová érkeztek meg, és mit csinálnak, együtt vannak-e, vagy külön, nem tudni.

Mindenki találgat, jelzést vár, napról napra nagyobb a feszültség és a szomorúság.

A nagyszülői ház melegére, nagytata higgadtságára van most szükség.

Nagymama egy hóolvadásos január végi napon Nusika nénibe botlott a belvárosban, aki lelkendezve bizonygatta neki, hogy hozzátartozóink a Donyec környékére kerültek, és bányamunkára fogták őket, ami megterhelő ugyan, de nincs ok aggodalomra, mindannyian egészségesek. Nagymamának tátva maradt a szája. Amikor kiderült, hogy Nusika néni baráti köre felfogadott egy jósnőt, aki szertartásos keretek között képes megidézni az elhurcoltakat, nem tudta, nevessen-e kínjában. Vagy, hogy az unokanővér a bolondját járatja-e vele. De a borzasztó január tizedike óta eltelt csaknem három hét. Tudni akart a fiáról. Nusika megígérte, hogy a következő nap, mise után megjelenik náluk a jósnővel.

Nehéz éjszaka következett. Az izgalomtól és a sírdogálástól teljesen kimerült Terikét csak hajnalban nyomta el az álom, de éberen és nyugtalanul aludt. Amikor kitipegett a konyhába, nagymama már odakint sürgött. Egy percre sem hunyta le a szemét. Kihagyta a vasárnapi misét is, noha biztos volt benne, hogy megvezették. De Nusika nyilvánvalóan jó szándékból cselekedett így. Nem tudott haragudni rá. Mindenesetre elvégezte az előkészületeket, hátha valami csoda folytán mégiscsak eljönnek. A helyszín a konyha lesz, mert magas az étkezőasztal, és a fia gyerekkorában szívesen üldögélt itt. A konyhából nyílt a raktár, ahonnan egy öblös, kancsóforma poharat hozott elő, Havas János asztalos pálinkás poharát. Havas János nem mulasztotta el az aznapi kóstolót, az üveg belső falán egy árva vízcsepp emlékeztetett arra, hogy a poharat előzőleg nagymama elmosta. Ezt az asztal közepére helyezte, egy vaskos gyertyát állított bele, majd befonta Terike haját, és ünnepélyes csendben vártak.

Nagytatánál ekkor szakadt el a cérna. Rájuk förmedt, hiszékeny libáknak, ostoba tyúkoknak nevezte őket, és azzal fenyegetőzött, hogy ha meglát idehaza bármilyen vajákost, úgy hajítja ki az utcára, hogy a lába sem éri a földet. Felpattant a karosszékből, és bevágta maga mögött az ajtót. Terike mozdult volna, de nagymama szelíden megmarkolta a karját, és azt morogta: vén kecske. Összenevettek. Aztán hallgattak tovább.

Nusika pontban tizenegy órakor érkezett. A jósnő is vele volt.

Elsötétítettek. Körbeállták az asztalt. A jósnő kiemelte a gyertyát. A poharat félig töltötte vízzel. A gyertyát visszahelyezte, és meggyújtotta. Fehéres lánggal égett. Egy szót se szóljunk, figyelmeztette őket, mert azzal elijesztjük. Az izgatott sustorgás azonban nem maradt abba. Percek teltek el. Ezalatt a jósnő a pohár fölé hajolva bűvölte a gyertyát, amelynek időnként hosszúakat nyújtózott a lángja. Megállás nélkül beszélt, mormogott, de egy szót sem lehetett kivenni abból, amit mond. Nusika néni érezte, hogy fogytán a türelmük, ezért közölte nagymamáékkal, hogy ott, ahol ő szemtanúja volt az idézésnek, teljes életnagyságban megjelent a családfő. Terike azonban elunta a hasztalan várakozást. Belátta, hogy nagytatának igaza van. Szégyellte magát.

Csakugyan dilisnek kell lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye, a szovjetekhez hurcolt apja megjelenik egy félig töltött pohárban, amelyből reggel még Havas János ivott.

Ekkor az opálos derengésben, amelyet a láng nyugtalan fénye teremtett a pohár falán, feltűnt egy alak. Apró, akár egy játékfigura. Lassan, tétova léptekkel közeledett, mintha nem ismerné ki magát a szokatlanul fehér tájban. A gyertyához érve megállt, és olyan pózba dermedt, amilyet a fényképész lencséje előtt vesz fel az ember. Borzasztóan festett. Három hete, amikor a vagonba szállt, negyvenéves volt. Most, a konyhában, a pohárba tett gyertya mögött állva öregebbnek tűnt, mint nagytata. Pufajkát viselt, de nem azt a makulátlan tiszta, vattával bélelt kabátot, amelyet anyuka varrt neki az indulás előtti napokban, és amely hátul hosszan, frakkszerűn lenyúlt, hogy védje a veséjét. Ez egy ócska, viseltes holmi volt, szürke, mint az ázott farkaskutya szőre. A városban járőröző orosz kiskatonákon lehetett látni hasonlót. Egy csúcsánál összenyomott ronda kucsma volt a fején.

Az asztal körül állók összenéztek, aztán sikoltozásban törtek ki. Nagymama nagytatáért kiáltott, de nem érkezett válasz.

Apuka eközben kíváncsian forgatta a fejét, kémlelt, csodálkozni látszott. A jósnő rájuk nézett: ő az? De csak kiabáltak, rimánkodtak tovább. A jósnő kérlelte őket, először tapintatosan, aztán határozottan, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, ha ugyanis a gyertyaláng nagyon pislákolni kezd, fennáll a veszély, hogy a megidézett elillan. A pohár belső falán lévő vízcsepptől pillanatokra kissé homályossá vált a kép, de az ott, a gyertya mögött összetéveszthetetlenül apuka volt. És nem szólt semmit, és nem is mozdult. Pedig integettek neki, a nevén szólították.

A Schriffert és a Komáromy utcák találkozásánál álló házban először idéztek meg távollévőt. Nem tudták, hogyan tovább.

Mit lehet csinálni egy vizespohárban álló hozzátartozóval, aki ezekben a percekben a Szovjetunióban raboskodik, és talán csak a talpraesettségének köszönhető, hogy eddig még nem figyelt fel hiányára egy őrszem.

A jósnő figyelmeztette őket, hogy a megidézett személyt csak addig lehet ott tartani, ameddig ő akarja.

A következő pillanatban apuka oldalra hajolt, mintha a gyertya törzse mögé akarna belesni. Terike rémülten felkiáltott. Jaj, Istenem, el fog menni! Apuka azonban a füle botját se mozdította. Sőt kissé előrébb lépett. De továbbra is csak bámészkodott, nézelődött. Egyformán tanácstalanok voltak mind. Nem lehetett kivenni, hol tartózkodik, nem volt a közelben se bánya, se hegyek. Csak a félig töltött pohár volt, és a gyertyaláng homályos fénye. Úgy tűnt, apuka vár valamire. Talán parancsra, vagy egy sugallatra. Láthatóan nem hallotta, hogy szólnak hozzá, de a szeme arról árulkodott, hogy érzi: valakik figyelik.

Negyedóráig tartott az egész. Nem apuka határozott úgy, hogy távozik, nem ő hátrált vissza oda, ahonnan jött, egyszerűen csak felszívódott a kép, és eltűnt a látvány.

Jajgattak, rázta őket a zokogás. Nagymama a másik fiát szólongatta.

De a másik fiút, apuka testvérét nem idézte meg a jósnő. Amikor Nusikával a nyomában kilépett a konyhából, egy pillanatra hallani lehetett, hogy nagytata dolgozik a színben. Fát hasogatott. A fejsze csattogásának ütemes, nyers hangja az utcaajtóig elkísérte őket.