Benedek köhögött, a mellkasát fájlalta, nem érzett szagokat. Amikor már három napja pokoli láza volt, és nehezen lélegzett, hívtam a mentőket. A gyerekek a szüleimnél voltak. Egy barcelonai üzleti tárgyalásról jöttünk haza. Szinte könyörgött, hogy velem jöhessen. Ahogy hazaértünk, lerobbant. Ő pozitív lett, én negatív, újra és újra és újra. Lepattant rólam a vírus.
A kezét erősen szorítottam, azt reméltem, behúz magával a mentőautóba, hogy egy láthatatlan lepellé válok, és ráborulok.
Nem tudtam bejutni hozzá. Hiába bizonygattam, hogy rám nem veszélyes a vírus. Hogy én oltás nélkül védett vagyok. A szabályokra hivatkoztak. És hogy telefonon érdeklődjek. Az első két nap még vele is tudtam beszélni. Haza akart jönni. Utána csak hosszan kicsöngött a telefonja, de nem vette fel. Egy nappal később már csak az üzenetrögzítője kapcsolt. Kárpáti Benedeket hívta, kérem hagyjon üzenetet, hamarosan visszahívom. Kárpáti Benedeket hívta, kérem hagyjon üzenetet, hamarosan visszahívom. Kárpáti Benedeket hívta, kérem hagyjon üzenetet, hamarosan visszahívom, hamarosan visszahívom, hamarosan visszahívom. Hívjál vissza! Gyere haza! Inkább nem hívtam többször.
Végigjártam a szobákat. Kerestem a szagokat, az illatokat, amiket itt hagyott. Kerestem a mozdulatait. Forró vizet engedtem a kádba, belefeküdtem, ellepte az arcomat is. Zúgott a víz. Láttam Benedeket, láttam magunkat, nagyon közel volt az arca az arcomhoz. Barcelonában voltunk, a strandon sétáltunk a homokban, egyszer csak levetkőzött meztelenre, és a jeges vízbe rohant. Minden lépésnél, ahogy a földet érte, megrengett a teste. Aztán eltűnt a vízben.
Az anyja minden nap vagy hússzor hívott. Hallottam-e, hogy nincsen fűtés a fia kórtermében. Hallottam-e, hogy egy beteg egy ollóval megölt egy másikat. Hallottam-e, hogy tűz ütött ki a hatvani covidosoknál. És hallottam-e, főként azt hallottam-e, hogy külföldről hurcolják be a vírust, hallottam-e. Hallottam. Viszonthallottam. Sose szeretett, mindig úgy gondolta, Benedek miattam nem lett sikeres.
Minden reggel és minden délután hívtam a kórházat. Fél óra, egy óra volt, mire valakivel sikerült kapcsolatba lépnem. Egy távoli, zárt univerzumból próbáltam jeleket csiholni, míg ők a férjem egyre távolodó, egyre zártabb univerzumából. Egy hete volt bent, amikor odahajtottam a kórházhoz. Nem akartam már bejutni. Csak látni akartam az épületet, megérezni, melyik ablak mögött fekszik. Villogtattam hármat a fényszóróval. Másnap biztattak az orvosok, váratlan javulás, mondták.
Megengedtem, hogy az anyja átjöjjön. Láttam kemény arcában a férjem vonásait. Amikor kávét főztem neki, valami lecsapta a biztosítékot. Anyósom ugyanolyan akkurátusan és fontoskodó testtartással vizsgálta meg a kapcsolótáblát, ahogy a férjem szokta. A sötét előszobában hátulról átkaroltam. Órákat velem volt. Kifelé tartva elmesélte, hogy olvasott egy férfiról, aki tíz éve keresi a fukusimai katasztrófában eltűnt feleségét. Az erdőket, mezőket végigjárta, hegyeken, völgyekben nem találta. Azóta az óceánban kutat. Ötszázszor merült a mélybe. Ez a szerelem, zárta le, és jelentőségteljesen rám nézett. És tudod, mit írt neki utoljára a felesége, kérdezte. Nem tudom, mondtam. Hogy vagy? Haza akarok menni. Néztem, ahogy nagydarab, mégis elegáns testét betuszkolja a piros Mini Cooperbe. Tőle örökölte a férjem is a testalkatát. Hallottad, hogy a túlsúlyosok között pusztítóbb a járvány?
Befeküdtem a kádba. Anyám szerint már hazajöhetnének a gyerekek. Szerinte nekem meg el kellett volna jönnöm a házból, amikor Benedek beteg lett. Vagy legalább maszkot hordhattam volna. Ő örült volna annak idején, ha van oka apámtól távolságot tartani. A víz alatt vagyok, semmim sem látszik ki. Telefoncsörgést hallok, kirántom a fejem, de csak a víz csobogását tévesztettem össze a csengőhangommal. Visszafekszem. Hallottam-e, hogy a géppel lélegeztetett betegek 95 százaléka meghal. Hallottam-e, hogy ha hamarabb kórházba viszem. Hallottam-e. Halottam-e. Halottam, nem halottam. A zubogó vízben nem hallottam semmit. A szemhéjam sötétje mögött nem láttam semmit. Csak egymást elnyelő alakzatokat, belőlem induló és bennem végződő vonalakat.
Kora reggel hívtak a kórházból. Az osztályon tűz ütött ki. De ennek nincs köze a férjem halálához. Már nem tudtak segíteni rajta. A kórház proszektúráján már nem volt elég hely, ezért a férjem holttestét egy külső halotthűtőbe szállították. Elnézést, asszonyom, hallotta? Hallottam, hogy beszélnek hozzám, de nem hittem nekik. Nem a férjemről beszélnek. Egy másik Kárpáti Benedek az. A férjem egy másik kórházba került. Végig kell telefonálnom a többi kórházat. Végig kell járnom az összes kórtermet. Vagy csak várnom kell itthon, mert hamarosan hazajön.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
