Nem akarom elhinni, hogy egy ország öt perc alatt bele tud sodródni egy világháborúba!

A magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája az ország második világháborúba történt belesodródása. Azonban ahogy Ungváry Krisztián CEU-n tartott előadásából kiderült, az 1939 és 1941 közti események tragikuma nem egyszerűen csak a döntéshozók hibáiból és tévedéseiből fakad, hanem abból az abszurd tényből, hogy

Magyarország úgy vált hadviselő féllé, hogy az országnak semmilyen érdeke nem fűződött a belépéshez, a magyar politikai vezetésnek nem állt szándékában a háborús részvétel, sőt, még a náci Németország sem presszionálta a magyarokat a belépésre.

A korunk emlékezetpolitikai vitáiban aktívan részt vevő történész óriási érdeklődés mellett tartott – a keddi alkalommal is több százan jelentek meg a magyar kormány által az országból kiebrudalt CEU nagyelőadójában – tavaszi előadás-sorozatában a kiegyezés utáni magyar történelem legizgalmasabb/legvitatottabb/legfélreértettebb epizódjait és jelenségeit tárgyalja. Cikkünk a Magyarország 1939 és 1941 közötti hadba lépéseiről (a cikkből hamarosan kiderül, miért is használta Ungváry többes számban a kifejezést) szóló előadást ismerteti.

Elfelejtették, hogy a németektől is tartani kell

A második világháború előtti években a magyar politikai vezetés egyik axiómája volt, hogy Magyarországnak nem érdeke a náci Németország közép-európai dominanciája, a „Pax Germanica”. A konzervatív Horthy Miklós kormányzó nemcsak attól tartott, hogy Németország faji alapon ellenérzéseket táplál a magyarokkal szemben és a német kisebbséget saját céljaira mobilizálja, hanem ideológiai alapon is fázott a nácizmustól, méghozzá annak szocialista jellege miatt. A miniszterelnöki székből való 1931-es távozása ellenére a korban végig óriási befolyással rendelkező Bethlen István és a miniszterelnök Teleki Pál a nácizmus totalitárius jellegétől tartott, és igyekeztek megőrizni Magyarország mozgásterét és Nagy-Britannia szimpátiáját. A magyar katonai vezetés azonban nem aggódott a német dominancia miatt, Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter folyamatosan memorandumokkal bombázta a politikai vezetést a németekkel való viszony szorosabbra fűzésére.

Magyarország már 1939 tavaszán felvállalt egy fegyveres konfliktust, a Felvidék egy részének visszacsatolását eredményező első bécsi döntést követő néhány napos szlovák–magyar „kisháborúval”, de még logisztikai szerepet sem kívánt játszani Lengyelország megtámadásában. Sőt, a lengyel ellenállás összeomlása után a kárpátaljai határt is megnyitotta, amelyen keresztül több tízezer lengyel polgári és katonai menekült érkezett, és Magyarország gyakorlatilag teljes katonai egységek meneküléséhez – és újbóli hadba vetéséhez – nyújtott segédkezet.

Azonban amikor 1940 nyarán Sztálin 24 órás ultimátumot nyújtott be Romániának, amelyben Besszarábia és Észak-Bukovina átadására szólította fel a bukaresti vezetést, Bulgárián kívül Magyarország is rárepült a válsághelyzetre, és bejelentette saját területi igényeit, amikor pedig ezeket elutasították, akkor Teleki Pál miniszterelnök egy magyar katonai invázióval blöffölve kiprovokálta az olasz és német diplomácia közbeavatkozását – ennek eredményeként született meg az Észak-Erdély visszacsatolását eredményező második bécsi döntés.

A revíziós sikereknek azonban pont Teleki Pál miniszterelnök nem tudott felhőtlenül örülni. Ahogy azt Barcza György londoni követnek írta: „a revízió a legnagyobb veszély”, és

„a revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba sodorni”.

A náci Németország minden képzeletet felülmúló sikerei ellenére Teleki köre nem bízott a németek totális győzelmében, sőt, azt nem is tartotta kívánatosnak – történtek félszeg anyagi és diplomáciai előkészületek egy esetleges emigráns kormány megalakítására, de ezek elhaltak.

A miniszterelnök a revíziós sikerek miatti elbizakodottságtól, az „őrült közvélemény” nyomásától is tartott; saját pártjában sem bízhatott, mivel a németek győzelmébe vetett hit és a németpártiság ekkorra már teljesen eluralkodott a kormánypárton (ami ekkor épp a Magyar Élet Pártja néven futott) is.

A revíziós eredményekért a magyar kormánynak ráadásul minden esetben saját külpolitikai mozgásterének korlátozásával kellett fizetnie: a második bécsi döntés után Magyarország belekényszerült az óriási békepárti szlogenekkel telepakolt, de alapvetően Japán, Olaszország és Németország szövetségéről szóló háromhatalmi paktumba.

Népirtó szuvenírek a családnak

Az újabb háborús mérföldkő Jugoszlávia felbomlásával jött el. Az országot az ekkor már a Szovjetunió felé tekingető Hitler alapvetően nem akarta feldarabolni, és megelégedett volna Belgrád háromhatalmi egyezménnyel garantált jóindulatú semlegességével. Azonban ahogy Ungváry megjegyezte,

a Jugoszláviát egyre diktatórikusabb eszközökkel irányító szerb elit még a magyart is alulmúlta,

és végül egy saját politikai irányvonalában is bizonytalan belgrádi puccsal a szerb elitnek sikerült elérnie azt, hogy Németország a biztonság kedvéért megszállja és feldarabolja a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot.

Az egymilliós jugoszláv hadsereg 300 fős veszteséget okozott az inváziós erőknek, és két hét alatt elvesztette az országot. A megszállók elleni harc, de főleg a szerb partizánok és a horvát usztasa állam közti küzdelem azután 1,1–1,7 millió áldozatot követelt.

A kisantant tagjai közül a magyar vezetés által legtöbbre tartott Jugoszlávia feldarabolásából Magyarország is kivette a részét – száz nappal azután, hogy megkötötte a magyar diplomácia egyetlen „örök” barátsági szerződését –, azonban ennek ára a Nagy-Britanniával való teljes szembefordulás volt, amit a konzervatív elit el akart kerülni. A feloldhatatlan dilemma nagy szimbóluma Teleki Pál öngyilkossága, mely legalább annyira köszönhető a politikus labilis idegállapotának (súlyos depressziótól szenvedett, korábban kétszer is megpróbált végezni magával, ráadásul 1941 tavaszán tudta meg, hogy édesanyja és felesége is halálos beteg), mint az ország sorsa felett érzett, az őt politikai értelemben magára hagyó Horthynak címzett legendás búcsúlevelében ecsetelt aggodalmának.

Ungváry röviden kitért a Teleki Pál meggyilkolásáról szóló elméletre, amely szerint valójában a miniszterelnök nem magával végzett, hanem a németek távolították el őt az útból. Szerinte a gyilkosság legendája azt az önfelmentő üzenetet takarja, miszerint a magyar fél békét szeretett volna, de a németek belekényszerítették az országot a háborúba.

A délvidéki területek megszerzésével lezárult a revíziós sorozat. Az 1938 után nagy politikai árral visszacsatolt „történelmi” területekkel azonban több ezer nem magyar új polgárra is szert tett az ország; még Észak-Erdélyben is hajszálvékony volt a magyar etnikum többsége, és Ungváry megfogalmazásában „a tortának azon szeletei, melyek 1941-ben kerültek szervírozásra, nem tartalmaztak jelentős magyar lakosságot”.

A délszlávokkal való kapcsolatra ráadásul a mai napig árnyékot vetnek a magyar megszállók civilek elleni atrocitásai, melyek már 1941-ben 3500 áldozatot követeltek. Ezek nem elszigetelt esetek voltak, amit az is bizonyít, hogy

a megszállásban részt vevő katonák szuvenír jelleggel küldtek haza fényképeket a kivégzésekről és az utcákon heverő hullákról.

Ferenc József legalább megfontolta

Teleki Pál halála annyiban nem jelentett fordulópontot, hogy utódja, Bárdossy László exkülügyminiszter sem hitt a német győzelemben. A Szovjetunió ellen formálódó német invázióban való részvételt a magyar érdekkel teljesen ellentétesnek tartotta, és Németország sem várta el az igen csekély katonai erővel bíró Magyarország katonai támogatását. Olyannyira nem, hogy Németország titkolta is a magyar „szövetségesek” elől a Barbarossa előkészületeit, azokról csak Sztójay Döme berlini követ jelentései alapján értesült Bárdossy. 1941. június 22-én, az invázió kezdetének napján Sztójay azt írta,

„politikailag mértékadó német részről egyenesen elkerülni kívánják, hogy mi a Szovjet elleni háborúban részt vegyünk”.

A „politikailag” kifejezés hangsúlyozása azonban arra utal, hogy közben német főtisztek kapacitálták magyar kollégáikat a csatlakozásra, a magyar kollégák pedig az informális benyomások alapján a legkülönfélébb érvekkel lobbiztak Bárdossynál és Horthynál az ország területi épségének biztosításától a „keresztény-nemzeti világnézet által előírt kötelesség”-ig.

Azonban Bárdossy hiába szögezte le három nappal a Barbarossa megindítása után is azt, hogy „ez nem a mi háborúnk!”, az 1941. június 26-i kassai bombázás egyetlen nap alatt végzetes fordulatot jelentett. A Kassa városát ért, 32 halálos áldozattal járó bombázást a kutatás jelen állása szerint szovjet bombázók hajthatták végre, melyek összekeverték Kassát a 30 kilométerre található, a Wehrmacht híradós központjának helyt adó Eperjessel. Az már a vezérkar számára is nyilvánvaló lehetett, hogy nem egy szovjet támadás nyitányáról van szó (az incidenstől eltekintve a közös határon teljes volt a nyugalom), azonban Werth Henrik Horthynak úgy tálalta az eseményeket, hogy a kormányzót a hadba lépés felé terelje.

Bárdossy hiába rendelt el hírzárlatot a túlreagálás elkerülése érdekében, Horthyval találkozva azzal kellett szembesülnie, hogy a kormányzó saját hatáskörben elrendelte a hadiállapot deklarálását. De még innen is vissza lehetett volna fordulni, mert a kormányzó csak „közvetlen fenyegető veszély” esetén volt jogosult a hadiállapot deklarálására, és Bárdossy vitába szállhatott volna a kormányzó jogértelmezésével – azonban Ungváry szerint a felettesével való konfrontációt nem lehetett elvárni a „kishivatalnoki” hátteréből fakadóan az alá-fölérendeltségi viszonyt mindenekfelett tisztelő miniszterelnöktől. Hogy mi eredményezhette Horthy pálfordulását? Ungváry szerint a kormányzó „gyomorból” döntött, intuícióját pedig egyszerre vezette a kommunizmus gyűlölete, illetve Werth Henrik folyamatos győzködése.

A kormányzó döntését követő napon, június 27-én bejelentette a Magyarország és a Szovjetunió közötti hadiállapotot, majd néhány napra rá meg is indultak a frontra az első magyar egységek – még hónapokig csak megszálló feladatokkal.

Ungváry szerint a magyar vezetés saját stratégiai elképzeléseivel szögesen ellentétes hadba lépése indokolatlan és elsietett volt. Ahogy azt legutóbb a délszláv háború legalább 14 határsértő incidense is mutatja, egy véletlen bombázásból nem következik szükségszerűen a hadüzenet. Annak ellenére, hogy 1914-ben a trónörököst gyilkolták meg, az első világháború megindításán a Monarchia egy hónapig töprengett – pusztán a ráfordított időt tekintve Ferenc József joggal mondhatta, hogy „mindent megfontoltam, mindent meggondoltam”; ezért Bárdossy egy feljegyzés szerint joggal rökönyödhetett meg:

„Nem akarom elhinni, hogy egy ország öt perc alatt bele tud sodródni egy világháborúba!”

Magyarország katonai hozzájárulása a német erőfeszítésekhez 1944-ig nem esett komoly súllyal a latba. Ezzel szemben a magyar ipar már 1942-ben is fontos beszállítónak számított, 1943-tól pedig már a német hadiipar számára nélkülözhetetlen volt a Magyarországon gyártott lőszer vagy repülőgépmotor. Bulgária például annak ellenére, hogy német oldalon vett részt a Jugoszlávia és Görögország elleni hadműveletekben, majd a katonai megszállásban, tartotta magát az 1941 júniusában meghirdetett semlegességhez – igaz, ahogy ezt Ungváry megjegyezte, végül Bulgáriát a semlegesség sem mentette meg 1945 után a szovjet uralomtól és a kommunista hatalomátvételtől.