Szép, de nagyon üres a legújabb vikingszimulátor

Szép, de nagyon üres a legújabb vikingszimulátor
Tech
Forrás: Ubisoft

Kétség sem férhet hozzá, hogy a nyugati popkultúra egyik slágertémája Skandinávia, a vikingek és az északi mitológia volt az elmúlt jó 10 évben. Filmek, sorozatok, képregények és videójátékok dolgozták fel újra és újra nagyjából ugyanazt a tematikát, általában elég nagy sikerrel, legyen szó a legutóbbi God of War-játékról, a Vikingek-tévésorozatról vagy akár Thorról a Marvel-univerzumban. Az Assassin's Creed eléggé a végén érkezett meg a buliba a Valhallával, és ugyan vikingnek lenni sokszor állati szórakoztató, ugyanazt a játékot nyomni kisebb-nagyobb változtatásokkal viszont már egyre kevésbé.

Az Assassin's Creed az ezredforduló egyik legsikeresebb videójátékos terméke, ami már ott tart, hogy készül(t) belőle film és tévésorozat is, 2007 óta pedig a Valhalla a huszonharmadik felvonás a soha véget nem érő játéksorozatban, ha belevesszük a spinoffokat és kiegészítőket is. A Ubisoft Stúdió a 2010-es évek közepére teljesen kiégette a franchise-t azzal, hogy 2012 és 2015 között minden évben kihozott egy folytatást egy rakás kiegészítő mellett, aminek az lett a következménye, hogy meglehetősen elfáradt az egész márka. A stúdió aztán úgy döntött, hogy tényleg tarthatatlan, hogy évente hoznak ki új játékot a sorozaton belül, ezért a Syndicate és az Origins között hagytak két évet, és kicsit újratervezték az egészet.

Az Origins afféle soft reboot volt, és jóval nagyobb hangsúlyt kapott a harc és az akció a védjegynek számító épületmászás, osonás és bérgyilkolás kárára. Majd ezt követte immár megint csak egy év után az Odyssey, ami az egyiptomi környezetet az ókori görög szigetvilágra cserélte. Itt már egészen egyértelművé vált, hogy a Ubisoft kifejezetten harcalapú akciójáték vonalon gondolkozik, és mindent megtesznek azért, hogy kitolják a nyílt világ határait a játékaikban. Az más kérdés, hogy az Odysseynek éppen az volt a baja, hogy elképesztően nagy volt a bejárható világ, konkrétan túl nagy, ami túl hosszúvá és önismétlődővé tette a játékot, ami már 10-15 óra után sem igazán tartogat meglepetéseket, nemhogy 70-80 óra után.

Valószínűleg ezért is ígérték a készítők, hogy a Valhalla kisebb és áramvonalasabb lesz. Hát, nem lett az, legalábbis nem látványosan.

A történet most a vikingek idején játszódik, amikor északról elindultak meghódítani Anglia partjait. Hősünk Eivor, aki természetesen egy szuper harcos, és pont olyan arcot vág és úgy beszél, mint Travis Fimmell a Vikingek című tévésorozatban Ragnar Lothbrok szerepében. Már ha férfi a hősünk, mert nemcsak mi választjuk ki a nemét, de a játék alatt akár váltogathatjuk is. Eivor harcias vikingként részt vesz az angliai területfoglalási és politikai akciókban – és ezzel röviden meg is kapjuk a Valhalla alaphelyzetét.

Forrás: Ubisoft

Teljesen joggal merülhet fel a kérdés, hogy mégis mi köze a színtiszta fizikai erőszakról szóló viking világnak az Assassin's Creed titkos összeesküvésekkel, ármánykodással és orvgyilkosságokkal teli történetvezetéséhez. A válasz igazából tök mindegy, mert a Ubisoft láthatóan évek óta elengedte azt, hogy egy koherens egészet adjanak ki a játékok sztorijai. Legyen elég annyi, hogy mi vagyunk Eivor, és úgy feldúljuk Angliát, ahogy az egy viking harcostól csak kitelik. Már ha marad elég kedvünk ahhoz, hogy egész Angliát lángba borítsuk.

Félreértés ne essék, a Valhalla alapvetően egy kifejezetten szórakoztató játék, szinte már egy vikingszimulátor. Fejlesztgethetjük a saját kis településünket, saját harcosokat toborozhatunk a fosztogatásainkhoz, lehetnek tetoválásaink, állatfejből készült sisakunk, de részt vehetünk még ivóversenyen, szópárbajban, sőt konkrétan be is gombázhatunk az erdőben, hogy aztán logikai fejtörőn keresztül jussunk ki a saját hallucinációnkból. És persze a harc során ömlik a vér, szakadnak a végtagok, már ha ezeket nem kapcsoltuk ki a beállításoknál.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a Valhalla az erőszakot, a világot és a történetet tekintve az egyik legfelnőttebb Assassin's Creed-játék eddig.

Ez leírva még jól is hangzik, csak hát a felnőttség kimerül az eszetlen mészárlásban és vérgőzben, az írók már nem igazán erőltették meg magukat. Nyilvánvalóan iszonyat sokkoló élmény lehetett annak idején, amikor egy nevenincs kis angol halászfalut csontig kifosztanak és lekaszabolnak a behemót vikingek, de mi ebből annyit érzékelünk, hogy jajveszékelő NPC-k rohangálnak össze-vissza, amikor megtámadunk egy települést, komoly érzelmi töltet nincs abban, hogy itt egy közösség megélhetését tettük tönkre. Helyette megérkezünk, legyilkolunk minden katonát, kifosztjuk a templomokat, aztán megyünk a következő helyre, ahol majd talán történik valami.

És itt megérkezünk az első nagyobb problémához. Ugyanis a Valhallában a menés magasan a legunalmasabb tevékenység. Az Origins és az Odyssey megpróbálta elhitetni velünk, hogy pompás panorámát, gyönyörű városokat és dús ligeteket készíteni bőven elég ahhoz, hogy a játékos órákon át csak ámuljon, milyen pazar a környezet. De 10-20 óra után ez dögunalmassá válik, mert a Ubisoft valóban gyönyörű világokat képes építeni, csak élettel nem tudja azokat rendesen megtölteni. Ez nemcsak az Assassin's Creed kritikája, hanem az egész stúdióé, hiszen ugyanez a probléma elmondható a Watch Dogs és a Far Cry esetében is, amelyek szintén évek óta olyanok, mint egy nagyon szép, óriási, csomó kis kacattal teli, de valójában teljesen kihalt játszótér.

Forrás: Ubisoft

A Valhallában konkrétan eljutottam arra a pontra, hogy ha A és B között kellett lovagolnom (vagy egy hatalmas farkas hátán ügetnem), akkor egy idő után elkezdtem nyomkodni a telefonomat, annyira nem történt semmi. Pedig most tényleg nincs úgy teleszemetelve a térkép, mint a korábbi játékokban. A baj az, hogy a játék még mindig nem lép túl azon a szinten, hogy vannak a küldetésadók, vannak a kincsek és vannak a különleges relikviák, ezeket szétszórták a világban, és rajtunk múlik, melyiket csekkoljuk le. Viszont a mellékküldetések általában baromi érdektelenek, az írókon már az Odysseynél is érezni lehetett, hogy feladták az immerziót, és már csak öncélú hülyeségekre futja. Ami egyébként tök érthető, senki sem várhatja el, hogy egy stúdió egy-két évente kihozzon egy új terméket 60-80 óra játékidővel úgy, hogy minden mellékküldetés egyedi és izgalmas legyen. A Valhallában viszont alig találni valóban izgalmas, érdekfeszítő mellékküldetést, ráadásul egy csomó erősen bugos vagy egyáltalán nem egyértelmű, mi a küldetés, így a 30. óra környékétől egyszerűen elengedtem a játéknak ezt a részét. Ami nagy kár, mert Anglia (és valamennyire Norvégia) néhol tényleg lélegzetelállítóan néz ki, az Xbox Series X kihozza a maximumot a látványból.

A kardinális kérdés a harc, ami sosem volt az Assassin's Creed erőssége, és most sem bonyolították túl.

Újdonság, hogy kapunk egy staminamétert, aminek köszönhetően nem tudjuk csak úgy össze-vissza nyomkodni a támadásokat, de ettől még mindig ugyanaz a kő egyszerűségű harcrendszer maradt, mint ami eddig is volt. Van egy erős és egy könnyű támadásunk, ki tudjuk védeni az ellenfél ütéseit, illetve vannak speciális mozdulataink is. A baj az, hogy konkrétan minden átkozott harcban ugyanazokat a mozdulatokat nézzük a könnyű és az erős támadásoknál, a spéci mozdulatokat viszont harconként általában csak egyszer tudjuk elhasználni (ráadásul egyszerre csak egyet), így annyira repetitívvé változik minden harc, hogy az ember nem azért cserélgeti a fegyvereit, hogy jobban menjen a harc, hanem hogy legyen végre valami változatosság az animációkban. Személy szerint nem vagyok túl jó "Soulslike" játékokban, de az Assassin's Creed annyira baromi könnyű egy idő után, hogy 40 óra után is csak a kétkezes bárdomat és egy fejsze-pajzs kombinációt váltogatok, mert ezekkel is garantáltan lezúzok bármilyen és bármennyi ellenséget.

Forrás: Ubisoft

Éppen ezért általában a sunyulásnak és az osonásnak is alig van értelme, mert egyszerűbb szemtől szembe legyakni egy komplett erődítmény katonaságát, mint 30-40 percig a fűben lapulva egyenként leszedni őket. Hiába adja meg ezt az opciót a játék, nincs értelme használni.

És ezen kívül még bőven lehetne sorolni a csalódásokat és az értelmetlenségeket:

  • Körülbelül óránként kapunk képességekre és statokra vonatkozó képességpontokat bármilyen elvégzett akció után, amiket aztán egy teljesen átláthatatlan és logikátlanul összerakott felületen tudunk elkölteni.
  • Alig kapunk új fegyvereket és más tárgyakat, de azokat sincs sok értelme hordani, mert ha az elején összeszedünk egy komplett ruhaszettet, akkor a bónuszok miatt nem akarunk már más sisakot vagy mellvértet felvenni.
  • De egyébként nem is fontos, mert annyira átláthatatlan, milyen stat mire és hogyan hat, hogy az egész fegyver- és felszerelésfejlesztés szinte értelmét veszti.
  • Rengeteg a bug és a rosszul megírt mellékküldetés, de egyszer olyan is előfordult, hogy egy főküldetésben meghaltam, mire lefagyott a játék, és nem a küldetés elejére dobott vissza, hanem másfél órával korábbra, pedig működnie kéne az automatikus mentésnek.
  • Annyira unalmasak a dialógusok, hogy az sem menti meg a dolgokat, hogy elvileg következményekkel járó döntéseket hozhatunk egyes karakterekkel kapcsolatban.
  • Hamar önismétlődővé válik a küldetések struktúrája: szerezd meg ezt a területet, menj el az ottani főnökhöz, csinálj meg neki pár missziót, majd menj vissza a főhadiszállásra, jelöld ki az új potenciális szövetségest, és csináld ugyanezt újra és újra.
  • Az Odyssey sem akart valósághű lenni, de a Valhalla már tényleg népmesei szinten működik, legyen szó minimális sérülést okozó tízméteres zuhanásokról vagy ló méretű meglovagolható farkasról.

Az első Assassin's Creed óta játszottam az összes fontosabb megjelenéssel, és miközben nagyon tudtam értékelni az Odyssey bátorságát, akkor is az volt a legfőbb probléma, hogy egyszerű, kiszámítható harcmenettel nem lehet eladni 80-100 óra játékidőt egy szép, de üres világban. A Valhalla egy tapodtat sem lépett előre ebben a tekintetben, egyszerűen nincs kedvem elolvasni az üres házakban és helyeken hagyott kis leveleket, mert semmit nem adnak az élményhez.

Forrás: Ubisoft

Az elmúlt években egy sor játék mutatta meg, hogy nagy bejárható világot úgy érdemes tervezni, hogy harcoláson és kincskeresésen kívül is lehessen benne mit csinálni. A Horizon Zero Dawn egészen fantasztikus módon mesélte el az ottani világ hátterét. A Red Dead Redemption 2 megmutatta, hogy a legutolsó, elhagyatott kis erdőszéli faviskó is tartogathat meglepetéseket. A God of War pedig olyan történetet mesélt el az északi mitológiában (az Assassin's Creednél százszor jobb harcrendszerrel), hogy azt Hollywood is megirigyelné. És akkor lehetne még folytatni a sort Bioware- vagy Bethesda-játékokkal, a Witcher 3-ról nem is beszélve. Az Assasin's Creed egyszerűen képtelen erre, és hiába írnak erős főszereplőt, ha mindenki más körülötte elhanyagolható, lecserélhető és teljesen feledhető.

Az Assassin's Creed: Valhalla egy jó játék, szó se róla.

Ha valaki először játszik AC-játékkal, simán azt hiheti, hogy ez az abszolút csúcspont. De közben egy Ubisoft-veterán látja, hogy a stúdió 13 év alatt annyi mindent talált már ki a játékhoz, hogy elég pár évente rotálni a játékelemeket (a Valhalla esetében rengeteg funkció tért vissza a Black Flagből például), ráhúzni egy világot a motorra, írni valami sztorit, és tessék, kész az adott év egyik legjobban várt játéka. A Valhalla viszont tényleg csak 20-30 óráig érdekfeszítő, utána ugyanaz az üres önismétlés jön hosszú órákon át, mint a korábbi játékokban. Amikor közel 40-50 óra játékidő után a történetnek még a harmadánál se járok, de már unok mindent a környezettől a szereplőkön át a harcrendszerig, akkor valahol valamit nagyon elszámítottak a készítők.