2023. szeptember 21. – 16:59
Néha az ember egy filmnek nem a nézője, hanem a szemtanúja. És ha Az almafa virágát nézi, akkor egy egészen különleges jelenség szemtanúja: egy igazán, minden elemében rossz film, ami az első pillanattól kezdve elfuserált, és onnantól kezdve még bizarrabb fordulatokat vesz. Egy film, aminek az alkotói látszólag semmilyen kapcsolatban nem voltak a valósággal, amikor kitalálták, és ami talán a Káel-korszak legrosszabb állami támogatott filmje lett. Magyarországon a népszerű filmek általános, béka segge alatti színvonala miatt igazi kuriózum valami olyat látni, ami ennyire, ilyen különlegesen rossz. És ami ennyire, ilyen különlegesen rossz, az megérdemli a figyelmet. Különösen ha benne van jó 300 millió forintnyi állami pénz is.
A jelenkori filmfinanszírozási korszaknak vannak a nagy fehér bálnái: a milliárd forint feletti költségvetéssel készült Hadik, a nézőktől elúszott Katinka, a külön miniszterelnöki apanázst kapó, ‘48-as Most vagy soha!, amikre lehet mutogatni, amikor a rendszer feltételezett pénzügyi túlzásait akarjuk bemutatni. Ha a politikával akarunk foglalkozni, akkor ott van a Blokád, ami egy elhibázott film, de nem nézhetetlen, ahhoz túl hitelesen reprodukálja a lambériás irodákat, ahol a háttéralkukat kötötték. A Hadik egy kudarc, de a legrosszabb fajta, az érdektelen kudarc, ahol legalább látszik, hogy ha más nem, a történelemszakértők kitettek magukért.
Az almafa virága viszont egy kuriózum, egy igazi, echte, zavarba ejtő kudarc, egy romantikus film, amiben romantika nincs, film is alig, ami próbál egy generációkon és kontinenseken átívelő szerelmet megmutatni, de alapvető információk átadására képtelen, és amiben az egyik főszereplő elmegy a Keleti pályaudvarra és megkérdezi, hogy mikor megy a következő vonat Hanoiba. A pénztáros pedig nem kiröhögi, hanem fellapozza a könyvét, és megmondja. Tele van meghökkentő történetmesélési és vizuális megoldásokkal, pusztítóan unalmas, önparódiába hajló részekkel, és olyan ok-okozati bakugrásokkal, amik nem is kihagyott jelenetekre, hanem hiányzó nyersanyagra utalnak. Mindezt a filmrendező elmondása szerint félmilliárd forintos költségvetésből.
A Hadik és társainak gigapénzelése, és még előtte a Vajna-rendszer működése életre hívott egy másfajta filmes finanszírozást Magyarországon, a mikroköltségből, baráti szívességből, vagy egyszerűen elhivatottságból készülő alkotásokat, mint a 127 című sci-fi vagy a Mentés másképp című dráma. Az almafa virága a megvalósításával ebbe a sorba illene, ha nem lenne egy magyar–vietnámi koprodukció, két ország között megoszló stábbal, két országban is használt forgatási helyszínekkel, és háromszázmillió forintot is meghaladó magyar állami támogatással. A végeredmény a Blokádnál és a Hadiknál is jobban jelzi, hogy valami minőségi szűrő vagy ellenőrzés már ment a vietnámi koprodukció levesébe.
Az almafa virága története a következő: Magyarországra érkezik egy vietnámi nő azért, hogy felkutassa a magyar, hetvenes évek óta elveszett nagyapját, aki egy budapesti egyetemen ismerte meg nagyanyját. Még ígéretes is lehetne ez, hiszen a vietnámi háború alatt tényleg éltek itt az országból érkezett vendégek, sőt, egy felszínes keresés az Arcanumban még azt is kidobja, hogy Diósgyőrben egy Ho Si Minh csavargyári brigád is létezett, csupa vietnámi dolgozóval. („Emberi kötelességünk valamit feledtetni abból, ami ebben az ázsiai országban történik hosszú-hosszú évek óta…” – nyilatkozta a helyi lapnak Somsák Jánosné, a brigád vezetője, bizonyítva, hogy ötven évvel ezelőtt a magyar társadalom érzékenyebb volt a háborús helyzetekre, még akkor is, ha nem egy olyan országból jöttek, ahova menetrend szerint közlekedik vonat.)
Ilyen egyszerűen összefoglalni a film cselekményét viszont olyan, mintha a Tetrisről azt írnánk, hogy az építőiparról szól. Az almafa virága a műfaj legelképesztőbb meet cute-jával, azaz cuki találkozásával kezdődik. Főszereplőnk, Song Ha (Nari Nguyen) egy gurulós bőrönddel megközelíti a budai rakpart lépcsőjét, egy urnából hamvakat szór a Dunába, majd véletlenül az egész urnát is beleejti. Pár méterre tőle, de teljesen észrevétlenül, egy man bunnal és vicces zoknival rendelkező rejtélyes férfi éppen üvegcsével mintát vesz a folyó vizéből, de abbahagyja, amikor belefolyik a számára ismeretlen nő leszármazottjának hamva. Innentől nincsen más hátra, mint hogy Viktor (Koltai-Nagy Balázs), az összehamvazott úr a vietnámi nőre akaszkodjon úgy, mint egy különösen levakarhatatlan pickup artist, azonnal mansplaineljen neki arról, hogyan énekelte Freddie Mercury a Tavaszi szelet 1986-ban, Sherlock Holmesszal viccelődjön, majd elkísérje a szállására, ahol másnap reggel 9-kor már vár rá, hogy segítsen a nyomozásában.
Hogy Song Hának egészen pontosan mi volt a terve, amikor Magyarországra érkezett, ráadásul pár héttel a vietnámi esküvője előtt, az nem derül ki, ugyanis Viktor, mint a patriarchátus lelkiismeretes katonája, azonnal irányba állítja, nyomozási tippeket ad neki, ismeretleneket hívogat telefonon, és valami miatt ellop egy egyetemi évkönyvet, amiről azt feltételezem, hogy kérésre ki is adják, ha nincs fenn egyenesen az interneten. Már az első húsz percében felkészít Az almafa virága arra, hogy mit fogunk a teljes, majdnem kétórás hossza alatt átélni: zenés montázsok (igen, az a vokál nem más, mint Nagy Ádám a Roy és Ádámból), megmagyarázhatatlanul bevágott természet, látszólag teljesen magukra hagyott színészek, szokatlanul lassú andalgás, és a romantikus filmeknek az a fajta másolása, ami nem érti meg, hogy mi miért történik. Song Ha és Viktor között büntetőeljárást könnyebb elképzelni, mint romantikus szikrát, és az olyan pillanatok sem segítenek, amikor az első csókjuk előtt a férfi úgy markol rá a nő karjára, mintha attól félne, hogy másodpercek múlva tárcsázza a 112-t.
Az erőltetetten jópofizós, országimázs és NANE-oktatófilm közötti hangulatot egy hatalmas flashback töri meg, amikor Az almafa virága visszavarázsolja magát a hetvenes évekbe. Ott pedig a mezőgazdasági egyetemre, ahova szinte kizárólag egymással különböző romantikus viszonyban lévő magyar és vietnámi diákok járnak, akiket olyan szigorú felügyelet alatt tartanak, hogy szabály mondja ki, hogy nem szerethetnek egymásba. Valami miatt egy szigorú felügyelőjük is van, és engedély kell ahhoz is, hogy a szobájukban tanuljanak, ez talán megmagyarázhatja, hogy Song Ha nagyanyja (Dzhuliya Lam) és a Tibor nevű eltűnt nagyapa (Sütő András) miért szexelnek kétszer is a bozótban. Ők ketten legalább nem egy felmenőjük hamvainak segítségével találkoznak, hanem úgy, hogy a kihalt egyetem folyosóján egymásnak ütköznek. Sütő is mindent megpróbál, hogy hősszerelmesnek tűnjön, és nem egy furcsa perverznek, aki bokrok és fák mögül, lopva lesi szíve választottját, de nem sikerül neki, bár erről a szerencsétlen arcszőrzete és a frizurája is sokat tehet. Szűcs nem bíz semmit a véletlenre, amikor a korszellemet és az országot kell megidézni, az egyetem klubhelyiségében úgy magyar kártyáznak a szereplők, hogy közben bömböl a tévében a híradó a vietnámi helyzetről.
A flashback Az almafa virága legembert próbálóbb szekciója, szerintem minden halandó csak véges mennyiségben tudja elviselni, hogy huszonéves fiatalok azon szenvednek, hogy egymáséi lehetnek-e, ráadásul úgy, hogy tudjuk, nem lehetnek, hiszen akkor a film másik cselekményszála nem létezne. Ez amúgy Szűcs Dóra rendezőt nem zavarja, egy másik részben egy olyan szereplő drámai öngyilkossági kísérletét hagyja lógva, aki nélkül az egész film nem lenne.
Szenvedek a leírással, mert a film azért annyira egyedi audiovizuális művészet, hogy néha szöveggel nehéz visszaadni. Nehéz visszaadni szavakkal Az almafa virága esetlenségét és ritmustalanságát is, talán azzal megpróbálkozhatnék, hogy rossz. helyre teszem, az írás-jelek;et. A film tele van olyan beszélgetéssel, amiknél nem azt látjuk, aki éppen beszél, ami árulkodó jele az utószinkronnak vagy annak, hogy nem feltétlenül volt ideális, ahogy a színész elmondta a szövegét. Kétszer a film átvált osztott képernyőre, hogy egyszerre láthassuk a két szereplőt, ahogy egy kocsi két első ülésén beszélgetnek, ami nagyjából annyira izgalmas megoldás, amilyennek hangzik. Ha a fülünknek az az érzése lenne, hogy egy társadalmi célú hirdetést nézünk, akkor a stáblista igazolhatja, ugyanis tele van stockzenékkel.
Ezek mind egy kifejezetten rossz film ismérvei, de Az almafa virága néha átlép egy olyan bizarr dimenzióba, ahol már nem emberi viselkedéseket látunk. A hanoi vonatjegy vásárlása a Keletiben önmagában egy olyan pillanat, mintha egy Family Guy-szerű geg jelenne meg élő szereplőkkel. Néha a beszélgetések között leveleket, fákat, vagy a kint szitáló esőt látunk vágóképnek. Egy különösen intenzív pár percben egyszerre fogy ki sorscsapásszerűen a benzin a főszereplő pár autójából, képen kívüli beszélgetésben lefoglalnak két szobát egy fogadóban, majd az egyikőjük leül Kálloy Molnár Péterrel borozni, az egész olyan, mintha egy sokkal hosszabb filmbe beletekernénk harminc másodpercenként, nem törődve az átvezetésekkel. Néha meg az átvezetések fájdalmasan lassúak: amikor Takács Katalin karakterének házához érkeznek a főszereplőink, olyan lassan sétálnak a kép egyik végéből a másikba, mintha Tarr Béla rendezte volna őket. Magyarázatot arra sosem kapunk igazán, hogy Song Ha miért tud folyékonyan, akcentus nélkül magyarul, és azt sem tudjuk meg, hogy miért olyan eszelősen nehéz valakit megtalálni, akinek tudjuk az életkorát, a nevét, és nagyjából azt, hogy mivel foglalkozhat.
Szűcs egy interjúban arról beszélt, hogy a film létrejötte egy folyamatos egyeztetés volt a vietnámi koprodukciós partnerekkel és a szintén vietnámi íróval, a végeredmény pedig tényleg úgy tűnik, mintha elveszett volna valami benne a folyamatos oda-vissza fordítások között, szavak, állítmányok, alanyok. Az almafa virága szándéka szerint hidat akart építeni a két ország közé, és a szocializmusban itt élő vietnámi közösség története még meg is érhet egy feldolgozást, de a végeredmény olyan, mintha egy hibás fordítóprogram eredménye lenne. Ami néha még az ember-ember nyelvet sem érti, a filmnyelvet sem beszéli, úgyhogy maradt a kézzel-lábbal mutogatás. Minden szinten.
Az almafa virága mozikba is került, februárban mutatták be. Összesen alig több mint hétezer jegyet adtak el rá. Jelenleg az HBO Max műsorában látható.
