2023. március 3. – 18:03
Mostantól ez lesz. A Blokád csak az ízelítő volt, a Hadik a főfogás – mostantól eljött az idejük a nagyszabású, nagy pénzből, nagy elánnal készített, államilag támogatott történelmi filmeknek Magyarországon. Ezek lesznek azok a filmek, amelyek a nemzeti öntudatot hivatottak erősíteni, amelyek bemutatják történelmünk hőseit, amelyek az amerikai, európai, ázsiai filmek versenytársai is lehetnek papíron a mozikban, és amelyek végre kiszolgálnak egy igényt, amely kormányzati és kvázikormányzati szinteken már évek óta fogalmazódik. Tessék, itt van, lehet rá tódulni. Szinte mindegy is, hogy mi a tartalma.
A nagy túrót mindegy. A Hadik egy nyögvenyelős, üres, fárasztó demonstráció arról, hogy igenis tudunk történelmi filmeket készíteni, bár hogy milyen minőségi és tartalmi mérce szerint, az azért elég nagy kérdés marad. Vannak benne végtelen lovaglások, púderezett osztrákok, béndzsa poroszok, csörték, CGI-ágyúgolyók, ostromok, robbanások, annyi nyakmetszés, hogy csoda a 12-es karika, és a folyamatos melldöngetés, hogy igen, ezt a haza megköveteli. Hadik András a hazáért cselekszik, büszke a hazára, de még büszkébb arra, hogy huszár, a leghuszárabb huszár ráadásul, aki egy napra bevette Berlint.
Hogy miért vette be Berlint, az, mondjuk, nehezen összeegyeztethető azzal, hogy nemzeti hőst próbál faragni belőle Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró és Szikora János rendező (és Dyga Zsombor technikai rendező): azért, mert Mária Terézia megkéri rá. A megfilmesített Hadik története egy zsoldoskatona története, aki oda megy, ahova mondják, elvégzi a feladatot, aztán megy haza, meghajol a megrendelő felség előtt, majd büszke arra, hogy magyar. Kis-Szabó kitalál egy cselszövő osztrák herceget, egy bosszúálló, a film nyitányában félig megvakított porosz tisztet, hogy legalább neki próbáljon meg valaki keresztbe tenni, de Hadik Andrásnak semmilyen személyes indíttatása nincsen arra, hogy meginduljon, és megsarcolja Berlint.
Ha nincs indíttatás, nincs motiváció, nincs tét, nincs konfliktus, nincs feszültség, nincs semmi. A Hadikban pedig nincsen semmi más, csak a csinn-bumm cirkusz, minden ritmus, történetmesélési sodrás nélkül, látvány mondanivaló nélkül, filmtechnikai össztűz mindenféle koncepció nélkül. Mária Terézia alatt mosta tenger az ország partjait, a dagályt azt jól sikerült reprodukálni, a két óránál is rövidebb játékidő legalább háromnak tűnik, a cselekménye pedig úgy is vékony, hogy megpróbálták különféle érdekellentétekkel megfűszerezni. És középen ott áll Hadik, ez a szent zseni, a családapa és férj.
A Hadik nem életrajzi film, hanem a berlini huszárcsíny körülményeinek feldolgozása, a lecsóba az osztrák örökösödési háború kellős közepén csap bele, ahol egy igazán bravúros vágással megismerjük Hadik Andrást és hű tisztjét, Gvadányi Józsefet (Molnár Áron). Hadik éppen az okvetetlenkedő Serbelloni grófot (Lábodi Ádám) rántja le a lóról egy porosz golyó elől, és hopp, a montázs mágiájával hasonló helyzetben látjuk az ugyanebben az időpontban éppen egy meg nem nevezett hölgyön hempergő Gvadányit, aki gyorsan kifejti azt is, hogy bármennyiszer képes szerelmeskedni az illetővel. Majd meglát a szénakazal mögött egy csapat halálfejes porosz katonát, ahogy őriznek egy fontos ládát, leadja a drótot a huszároknak, akik megpróbálják megszerezni. Ez mind a film első néhány percében történik, és nemhogy azt sem lehet tudni, ki merre és hogyan fekszik egymáshoz képest (már ha nem egymáson), hanem hogy éppen ki és mit és miért teszi azt, amit tesz.
A harcjelenet kardok csattogtatásából, huszárvágásokból, lökdösődésekből áll, az utóbbi két évtized harcjeleneteit megidéző, rángatózó kameramozgással. Mivel Hadiknak kell egy konkrét ellenfél, kipécézi magának Von Bock (László Zsolt), aki rettenetesen gonosz, és hogy ezt ne felejtsük el, a hősünk látszólag kinyomja a szemét. Később kiderül, hogy inkább csak megmarta az arcát, odáig még senki sem merészkedik, hogy a történet gonoszának szemfedője legyen. Pedig sokat segítene, ha a Hadik egyértelműbben lenne szándékosan túltolt, Baz Luhrmann-i: a főszereplő otthona egy totálban úgy látszik, mintha isteni fény világítaná meg, a holdfényben lovagló huszárok pedig mintha egy videóklipben vágtatnának. És vágtatnak és vágtatnak és vágtatnak. Ennyi lovaglást rég lehetett látni moziban, pedig volt nemrég egy Kincsem című filmünk is.
Sebesülése után Hadik hazalovagol, egy olyan birtokra, ahol vízimalmot épít a gyerekeivel, és olyan dolgokat művel, amiket skanzenben szoktak, miközben felesége (Julia Jakubowska, utószinkronizálva) áhítattal nézi. Hadik felesége amúgy Franziska Lichnowsky grófnő, de ez sokáig nem derül ki. A huszár szimbolikusan és fizikailag is leteszi az egyenruhát, és boldogan él, amíg meg nem érkeznek a bajtársai azzal, hogy Mária Terézia hívatja magához, a berlini offenzíva ötletével. Szóval még a nagy ötlet sem a főhősünktől származik.
Ez az egész rettenetesen unalmasan hangzik, és azért, mert az. Szikora János semmilyen vizuális ötletet nem képes belevinni azokba a jelenetekbe, ahol nem kaszabolják egymást a szereplők, a kaszabolásnál pedig feltehetően Dyga Zsombor maximalista hozzáállása miatt van drón, felülnézet, szuperközeli, digitális kard elhajítása, CGI-vér, és mindig egy újabb, meghökkentőnek szánt snitt, ami aztán sosem ismétlődik meg, hogy trend legyen belőle. Az egész alatt pátoszos, katonás zene szól. Vannak korlátok, hogy hányszor lehet azt felvenni, hogy huszárok lovagolnak, és a Hadiknak sikerül ezt a korlátot pattanásig feszítenie. Az sem segít, hogy borzasztóan nehéz megmondani, hogy pontosan mennyi katona is indult el Berlinbe, néha csak páran álldogálnak egy szikla szélén, és észrevétlenül tudnak egy csapat porosz közelébe kerülni. Berlinhez érve csak megtelik a mező digitális katonákkal.
Rettenetes, unalmas, mégis csurig van tömve mellékszereplőkkel, az ő viszonyaikkal, lehetséges konfliktusaikkal, amelyekkel aztán a film nem kezd semmit. Ott van Gvadányi figurája, aki szinte rögtön összekülönbözik a rájuk sózott szász talpasok vezetőjével (Szabó Győző). Molnár Áron és korábbi szerepe, Szabó Győző találkozása és egymásnak feszülése legalább lehetne valami, ha a Hadik legalább egy ívet kovácsolna belőle, de helyette csak ellaposodik. A Pesti balhé után már másodjára alakít Reviczky Gábor egy fogságból kiszabadított, robbantásokhoz érő futóbolondot. A Monarchia pedig a rizsporos intrikák helyszíne, ahol Mária Terézia magyarul beszél mindenkivel, a saját kuzinjával is, miközben a gonosz poroszok azért németül ordibálnak a hős huszárainkkal.
A Hadik talán legnagyobb huszárcsínye az, hogy Mária Teréziát magyar uralkodónak állítja be, akinek az óriási, szent koronás portréja még a főszereplőnk hálószobájában is ott lóg a falon. Serbelloni gróf pedig odáig merészkedik azért, hogy besározza Hadikot, hogy fake newst diktál egy osztrák újságírónak (Mucsi Zoltán) arról, milyen szörnyű hadjáratban vannak a magyarok. A teljes félreértés pedig Bordán Lili a porosz király feleségeként, aki minden magyar huszár látványától azonnal bezsong.
Egyedül a Gvadányit alakító Molnár Áron jön ki igazán jól ebből a filmből, mert az ő karaktere az egyetlen, aki valóban hős, akinek jut egy magánszám is (nem kell nagyra gondolni, egy várfali kötélmászásról van szó), és aki legalább a hepciáskodó, fiatal, tökös legényként valami karaktert fel tud mutatni. Sokkal érdekesebb főszereplő lett volna ő, mint Hadik András, akit Trill Zsolt néha melegséget, néha szigort árasztó, mindig atyáskodó szigorával alakít. De a forgatókönyvnek egyszerűen semmi gondolata nincsen róla, nem állít semmit, nem demonstrál vele egy nézetet, egy hozzáállást. Hadik egy zsoldos, kiadták a parancsot, és teljesítette.
A Hadik című film is pontosan olyan, mintha ukázba adták volna, a részleteket pedig később találták volna ki hozzá, már amikor sikerült. A film sajtóanyaga nem győzi hangsúlyozni, mennyi szakértő dolgozott rajta, a stáblistán pedig külön köszönetet kap prof. dr. Kásler Miklós. A Hadik kétmilliárd forintnyi támogatást kapott az államtól, hogy egy kirakatfilm legyen, amin jól állnak a gombok, a színészek úgy tartják a huszárok kardját, ahogy kell, és akármennyire nem filmszerű a hengerformájával, és a különböző bojtokkal a kucsmájuk, az úgy fog kinézni, ahogy kell. De ezt nem filmkészítésnek hívjuk, hanem tudományos-ismeretterjesztő szándékkal készített illusztrációnak. Oktatóanyagnak.
Oktatóanyagnak arról, hogy mi, magyarok milyen cselesek vagyunk, hogy túljárunk mindenkinek az eszén, hogy fejjel megyünk a falnak (de annyira mégsem, mint, mondjuk, a szászok). Hogy szeretjük a hazát, a lovakat, és huszárnak lenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Hogy minden udvari intrika, rossz szándék, pletyka és szembeszél ellenére is képesek vagyunk megtenni, amit sokan lehetetlennek tartanak. Ami egy osztrák születésű magyar királynő hóbortja volt. Én nem teljesen értem, hogy mit tud ez üzenni 2023 Magyarországának.
A Hadik március 9-től látható a mozikban.