Szemünk előtt fossa össze magát a heroinista Szabó Győző, Csernus meg csak nézi

2021. június 26. – 23:27

frissítve

Szemünk előtt fossa össze magát a heroinista Szabó Győző, Csernus meg csak nézi
Szabó Győző (Molnár Áron) és dr. Csernus Imre (Bányai Kelemen Barna) a Toxikoma című filmben – Fotó: Gordon Eszter / Vertigo

Másolás

Vágólapra másolva

Ha a Toxikomának nem lennének erényei, akkor is figyelemre méltó lenne. A magyar filmkészítéstől elég szokatlan az, ha egy film valódi, ma is élő emberekről szól, olyanokról, akik részt vesznek a film készítésében, aztán ott ülnek a premieren a nézők között. A Toxikoma ugyanis Szabó Győző azonos című könyvéből készült, a főszereplőjét Szabó Győzőnek hívják, aki kezeli, az Csernus Imre, amiből kikezelni próbálja, az pedig a nagyon is létező heroinfüggősége. Köznyelvben drogfilm, ami a magyar filmkészítésben annyira nem népszerű műfaj, pedig az ezredforduló környékén többször is próbálkoztak vele, elkészült A kanyaron túl, a Felhő a Gangesz felett, vagy egészen sajátos változatban a Cukorkékség. De egyik sem egy olyan emberről szólt direkt, aki hírességnek számít, akinek a nevét ismerik, aki az egyik legismertebb színész, orgánum, és arc Magyarországon. (Tudom, tudom, az Elment az öszöd ezeknek a kritériumoknak megfelel, de azt a filmet jobb nem felhánytorgatni. A Viszkis csak majdnem felel meg az összesnek.)

Ezért is van egy beépített kritikabiztos pajzs a Toxikomában, mert igazi emberek igazi küzdelmét nézhetjük, és aki a legnagyobbat küzdötte, az megírta a könyvet, túlélte az egész kálváriát, és most ott virít a neve a stáblistán mint executive producer. Hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az ő küzdelmét? Szabó Győző minden bizonnyal egy jobb, erősebb ember lett a folyamat közben, ami a mai napig nem ért véget, és ami számomra felfoghatatlan pillanatokkal volt tele. És ha egy ember ki tudott ebből jönni, és másoknak a most népszerű filmek eszköztárával mutat utat arra, hogy ez lehetséges, akkor bármit szóvá tenni érzéketlenségnek tűnhet.

De én tudok érzéketlen lenni. A Toxikoma egy jó szándékú, egyenetlen dráma a függésről, legyen az heroin, agresszió, vagy bajkeverés, és arról, hogy a függés micsoda nyálkás csápokat tud engedni az élet minden területére. Vannak csodálatos pillanatai, bivalyerős jelenetei, iszonyatos energiái, és vannak szinte enervált, monoton, ugyanazokat a mondanivalókat sulykoló pillanatai. Olyan, mint a heroin lehet: egyszerre kiszámítható és kiszámíthatatlan, eufórikus és elcsépelt, izgalmas, és ezerszer látott. Ez talán Herendi Gábor legjobb filmje.

A Telex működését az olvasói támogatások biztosítják. Legyél te is a támogatónk!

Amikor először megismerjük Szabó Győzőt (Molnár Áron), éppen egy koncerten, a színpadon nyal be egy bélyeget, majd megy a vécébe belőni magát, olyan precizitással, mintha az Amazon raktárában dolgozna csomagolóként, minden mozdulata a lehető leghatékonyabb. A vécé falai szétcsúsznak, ahogy Győző élete is. Látjuk, ahogy a motorjával száguld majd elesik a vízióként tekeredő Lágymányosi hídon, ahogy a színházban az utolsó pillanatban ér oda jelenetére, és azt sem tudja, mi a szövege.

Molnár Áron mint Szabó Győző a Toxikoma című filmben – Fotó: Gordon Eszter / Vertigo

Amikor azt hiszi, hogy a gyerekéért megy az oviba, akkor igazából teljesen készen megy egyedül a vidámparkba, a reggeli tévéműsorban pedig műsorvezetőként fekvőtámaszozni kezd a meghívott vendéggel. Ebben a műsorban a sors bedobja az első gránátot az életébe: Csernus Imre pszichiátert (Bányai Kelemen Barna), aki azonnal átlát Győző terelésein. A pár perces kereskedelmi tévés műsornak vége, és nem kell sok időnek eltelnie, hogy ott találja magát Csernus irodájában, ahol a jó doktor tanácsa ellenére benyom egy gyógyszert, majd az intézet kertjében összefossa-hányja magát. Csernus rágyújt egy cigire, és nézi Győző vergődését. Látott már ilyet eleget.

A Toxikoma reklámkampánya úgy pozicionálja a filmet, mintha az egymással összecsapó Szabó Győző és Csernus Imre sztorija lenne, mint egy magyar Whiplash, ahol cintányérok helyett egyre hangosabb basszamegeket vágnak egymás fejéhez a szereplők. Ez csak részben igaz, főleg a filmbeli Győző karaktere miatt, aki az a típus, aki ha autó lenne, csak négyesben lenne hajlandó elindulni: minden helyzetben azt keresi, hogyan tudná azt kellemetlenné varázsolni mindenkinek, saját magát is beleértve. Ő egy gránát, aki minden helyzetben kioldva dobja be magát. Molnár nem igazán hasonlít az igazi Szabó Győzőre, sem karakterben, sem kinézetben, és a személyiségét néha a külsőségek határozzák meg, az Aviator-napszemüveg, a vastag nyaklánc, és a fülcimpáján lifegő megtestesült szimbolizmus, az koponya formájú arany fülbevaló. Molnár jól hozza a szétfeszülő, folyton mintha maratonfutásból érkező figurát, de egy idő után a Toxikoma is érzi, hogy az egyik mellékszereplője sokkal izgalmasabb a főszereplőjénél, és átteszi a figyelmét Csernus Imrére.

Csernus Imre az az ember volt úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt, akit parodizált Gálvölgyi János és Nacsa Olivér, és a jellegzetes hanghordozása, a manírjai, a gesztusai, a könnyen kifigurázható üvöltözései mind nagyon könnyen adnák magukat ahhoz, hogy egy két lábon járó vicc legyen belőle a Toxikomában. Amit Bányai Kelemen Barna művel, az viszont a film legjobb része: minden mozdulata emlékeztet Csernusra, de minden csapdát elkerül, nem utánozza, hanem megidézi, nem lemásolja, hanem mintha leásott volna egészen mélyre, hogy megtalálja, mitől olyan, amilyen.

Fotó: Gordon Eszter / Vertigo

Bányai alakításában Csernus talán egyszer ordítozik, de tele van agresszív gesztusokkal, minden egyes rágyújtása olyan, mintha az öngyújtóját szeretné szisztematikusan tönkretenni, a cigis dobozát pedig úgy vágja oda bárhova utána, mintha egy élő halat akarna agyoncsapni. A Toxikoma nagyjából a felétől kezd el vele foglalkozni, és hirtelen Szabó Győző mintha nem is hiányozna a filmjéből, mert megismerünk egy teljesen más embert, teljesen más problémákkal. Amíg Győző figurája könnyebben érthető, addig Csernus bonyolultabb. Meg van győződve arról, hogy a technikája működik, csak éppen rajta kívül senki nem látja ezt. Csernus sejtetésekből felépített múltja az intézet főnővérével, akit Török-Illyés Orsolya alakít, érdekesebb lesz, mint a színész megváltása. Itt muszáj megjegyeznem, hogy Török-Illyés Orsolyát látni egy Herendi Gábor-filmben olyan, mintha dimenziókapu nyílt volna a magyar filmkészítés két véglete között. Lehetne többször átjárás.

Herendi jól megpakolta a filmje elejét, iszonyatos tempóval érkeznek a jelenetek, a CGI-víziók a tripekről, a megtekeredett Lágymányosi hídról. Aztán ahogy Győző maga mögött hagyja a heroint, ezek a jelenetek is elmaradnak, a vizuális burjánzást pedig felváltják a mocskos, oszladozó magyar kórházbelsők. A Toxikoma szerencsére nem szépít meg semmit, az addiktológia tényleg úgy néz ki, mintha a penész és a cigifüst tartaná össze, az ablakokat valószínűleg még Kádár alatt kellett volna újrafesteni, a lakat alatt őrzött tévé meg mehetne kelléknek a Terror Házába.

A filmbeli Országos Pszichiátriai Intézet belseje – Fotó: Gordon Eszter / Vertigo

Amennyire jól képes a film megteremteni a 2000-es évek magyar valóságát, Herendi annyira túlzásba viszi néha a részletgazdag naturalizmust, és egy idő után elkezd önismétlő lenni: legalább ötször végignézhetjük azt, ahogy valaki belövi magát. Győző testének fent említett összeomlása öklendezéssel, okádással, önkéntelen fosással megdöbbentő és egészen biztos vagyok benne, hogy ilyesmi történik egy addiktológián ebben a pillanatban is, de a hossza miatt szinte átfordul a hatása. Vagy: Győző egyik tripje alatt valami miatt lassított felvételben nézhetjük egy szinte öntudatlanul szexelő nő csupasz melleit.

A kábszis tripek után értelemszerű, hogy megszűnnek a víziók, de a Toxikoma néha nagyon lelassul. Az sem segít rajta, hogy a második felére mintha a Száll a kakukk fészkére egy olyan változatát látnánk, ahol a gonosz Ratched nővér mellett a Holt költők társasága tanára az osztályvezető. (Ugyanitt még egy dimenziókapu: Rainer-Micsinyei Nóra egy Herendi-filmben.) Mintha egy idő után a film markáns személyisége is megszűnne, és ezeknek a filmeknek a keveréket néznénk egy leharcolt magyar kórházban, majd kurtán véget ér, mielőtt eljutna a történet végpontjára. Ami a főszereplőjének sikerült a Toxikoma könyvvel, az a filmnek nem sikerült: nem tud mindent átható értelmet varázsolni ebből a nagy egészből. De a kicsikért megéri.

A Toxikoma premierje a Magyar Mozgókép Fesztiválon volt, ahol kétszer vetítették. A tervek szerint szeptemberben kerül moziforgalmazásba.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!