2023. március 17. – 05:02
Bár az idei díjszezon első számú ír filmje Martin McDonagh A sziget szellemei című tragikomédiája volt, a legjobb nemzetközi film kategóriában is képviseltette magát az ország. A csendes lány Írország első filmje, amely versenyezhetett az idegen nyelvű alkotásoknak járó díjért, ami nem olyan meglepő, mivel az ír filmek túlnyomó többségében angolul beszélnek. Ám Colm Bairéad rendezése nem csak azért érdemli meg a figyelmet, mert ritkán hallhatunk ír beszédet egy filmben: A csendes lány gyönyörű és elkeserítő történet egy súlyosan elhanyagolt kislányról és a törődés erejéről.
Zöld hullámként emlegette a sajtó az írek kiemelkedően magas reprezentáltságát az idei Oscar-gálán: A sziget szellemeinek az alkotói és színészei kilenc jelölést zsebeltek be, Paul Mescalt a Volt egyszer egy nyárban nyújtott alakításáért nominálták, a legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriában versenyző An Irish Goodbye című ír produkció pedig el is nyerte az aranyszobrot.
Bár a legjobb nemzetközi film díját a német Nyugaton a helyzet változatlan kapta meg, A csendes lány így is az ír filmipar látványos sikersztorija.
Az ír nyelvű egész estés film ritka, mint a fehér holló, ami valahol érthető, hiszen nem a legvonzóbb befektetni egy olyan alkotásba, amelynek nyelvét az anyaországban sem beszéli mindenki, de egy 2017-ben születő kezdeményezés hatására a helyi filmszervezetek elkezdték tudatosan támogatni az ír nyelvű produkciókat. A program keretében készült el a Claire Keegan 2010-es novellájából adaptált A csendes lány, ami nem csupán a hazájában aratott sikert, de a globális színtérre – köztük a magyar mozikba – is eljutott.
Nem meglepő, hogy pont ez a film tudta átlépni az országhatárokat és leküzdeni a nyelvi korlátokat, mivel a történetét nagyon könnyű megérteni és átérezni. A nyolcvanas évek ír vidékén játszódó A csendes lány címszereplője a kilencéves Cáit (Catherine Clinch), egy sokgyermekes, szegény család legkevésbé kedvelt tagja. Hogy pontosan mivel érdemelte ki minden családtag ellenszenvét, az nem egyértelmű: Cáit nem rendetlenkedik, nem lázad, leginkább teljesen szótlanul tűri, hogy semmibe vegyék. Arról sem kérik ki a véleményét, hogy szeretne-e a nyári szünet idejére az édesanyja rokonaihoz költözni, hogy pár hónapig egy éhes szájjal kevesebbet kelljen etetnie a szüleinek. Végül kiderül, hogy a lepasszolás a legjobb dolog, ami a lánnyal történhetett, aki életében először találkozik a szeretet érzésével.
Amikor meghalljuk a gyermekbántalmazás szót, legtöbbször fizikai fenyítésre, ordibálásra, netán molesztálásra asszociálunk, pedig van ennek egy sokkal kevésbé látványos módja is, az elhanyagolás. Cáit pedig aligha lehetne elhanyagoltabb; a családja majdhogynem a létezéséről sem vesz tudomást. Már a film ominózus nyitánya is ezt az érzést erősíti; Cáitot először a hosszú fűben feküdve látjuk meg, ahol nem egy gondtalanul pihenő gyerek, hanem egy magára hagyott holttest hatását kelti. Így nem is meglepő, hogy csendes, hiszen nincs kihez szólnia, és senkinek nincs egy jó szava se hozzá. De mindez megváltozik, amikor új otthonba kerül, a házaspár Eibhlínhez (Carrie Crowley) és Seánhoz (Andrew Bennett). A beilleszkedés persze nem zökkenőmentes, ugyanis nemcsak a kislány, hanem az ideiglenes nevelőszülők is súlyos traumával küszködnek. Mégis, ég és föld a különbség a korábbi bánásmódhoz képest: Cáit olyan eddig nem ismert viselkedésformákkal találkozik, mint hogy kedves szavakkal beszélnek hozzá, illetve figyelnek a lelki és fizikai szükségleteire.
A csendes lány egyik tételmondata, hogy minek feleslegesen beszélni, és ezt az elvet az író-rendező Colm Bairéad következetesen végig is viszi a filmjén.
Az eredeti novellában Cáit végignarrálja az eseményeket, Bairéad viszont nem élt ezzel a lehetőséggel, amivel jó kis gondot vett a nyakába, mivel a címszereplő lány fontos jellemzője, hogy nem mondja ki a gondolatait. Így is bölcs döntés volt, mert valószínűleg a narráció a legrosszabb dolog, ami a békés atmoszférára és finom utalásokra épülő filmjével történhetett volna. A rendező bízik a nézőkben, hogy az apró, de sokatmondó jelekből is le tudják venni a szereplők múltbeli sérelmeit és a viszonyuk változásait. És bízik a színészeiben is, hogy egyetlen tekintettel vagy mozdulattal át tudják adni, mi zajlik a karakterek fejében. A színészek pedig meg is hálálják ezt a bizalmat, különösen a Cáitot megformáló Catherine Clinch, aki a szemünk láttára virul ki és alakul át egy merő görcsösségből „normális” gyerekké.
Bairéad azt sem teszi egyértelművé, hogy pontosan milyen mértékű bántalmazás érte Cáitot a korábbi otthonában. Vannak arra utaló jelek, hogy az érzéketlenségnél és éheztetésnél súlyosabb atrocitásokat is elszenvedett a lány, elég csak megfigyelni, hogyan hallgatnak el a testvérei az alkoholista apa megjelenésekor. Nem kell fizikai erőszakot látnunk ahhoz, hogy pontosan átérezzük a lány tragédiáját, és az is egyértelmű a filmből, hogy nem csak veréssel lehet kínozni egy gyereket – a szeretet hiánya is mély sebeket tud hagyni. Bár a nevelőszülők jóval gazdagabbak, mint Cáit nélkülöző családja, nem az anyagi, hanem az érzelmi gazdagság adja ki a kontrasztot. Ugyanakkor Bairéad nem ítélkezik, nem állítja be gonoszoknak a biológiai szülőket, akik esetében muszáj számításba venni, hogy sokkal nehezebb jó szülőnek lenni, amikor állandóan a létfenntartásért kell küzdeni.
Súlyos témája ellenére A csendes lány nem kifejezetten nyomasztó film. Sőt, megkockáztatom, hogy ebben van az év egyik legviccesebb jelenete, amikor a Cáitot „önzetlenül” hazakísérő, a legrosszindulatúbb pletykafészkeket idéző falubeli asszony kifaggatja a lányt a nevelőszülők életéről, olyan fontos kérdéseket feltéve, mint hogy mekkora a fagyasztójuk, kint vagy bent alszik a kutyájuk, illetve vajjal vagy margarinnal főznek. De nemcsak a humora, hanem a hangulata miatt is jó nézni a filmet, ami a lágy és meleg színvilágával, a napsütötte és zöldellő ír vidéki tájjal, illetve a gyakori (de nem túlzásokba eső) lassításokkal teremti meg a tökéletes nyári idillt. Ezt az idillt viszont folyamatosan beárnyékolja a tudat, hogy nem tarthat örökké, és már annak a gondolata is kiborító, hogy Cáit nyár végén visszakerüljön a saját családjához. A film végig fenntartja a boldog és boldogtalan végkifejlet közötti lehetőségek feszültségét, jócskán megdolgozva a nézők érzelmeit.
A csendes lány egy lassan építkező, fokozatosan egyre jobban magával ragadó, fontos témákat boncolgató, csaknem tökéletesen kivitelezett melodráma – Bairéad egyedül a film legvégén veszíti el az arányérzékét és egy hollywoodias montázzsal gyengíti a katarzist, de ekkor már a szőrszálhasogatás helyett jobban foglalkoztatja az embert, hogy sürgősen előszedjen valahonnan egy zsebkendőt.
A csendes lány március 16-tól látható a magyar mozikban.
