2023. március 12. – 11:55
Egy fiatal apa eltölt pár napot a 11 éves lányával egy törökországi tengerparti panzióban. Süt a nap, türkizkék a víz, mindenütt Tiki-bárok és játékgépek, teljes az idill. Valami mégsem stimmel: bár az égen nyomokban sem találhatók felhők, a 31. születésnapja előtt álló apa tekintete egyre borúsabbá válik a nyaralás alatt. A Volt egyszer egy nyár (Aftersun) nem véletlenül lett az utóbbi évek egyik legnagyobb függetlenfilmes sikere: egyszerre szívmelengető nosztalgiautazás a kilencvenes évekbe és letaglózó családi dráma, aminek megnézése után soha többé nem tudod ugyanúgy hallgatni az Under Pressure-t.
A tavalyi cannes-i filmfesztivál egyik kedvence volt a skót Charlotte Wells rendezői debütálása. Elnyerte az elsőfilmeknek járó zsűridíjat és egyértelművé tette, ami a Normális emberek című sorozat bemutatója idején már sejthető volt: hogy Paul Mescalra fényes karrier vár. A 27 éves ír színész első filmes főszerepéért Oscar-jelölést kapott – megérdemelten –, de a Volt egyszer egy nyárnak valójában nem ő a főhőse, hanem a Frankie Corio által megformált 11 éves Sophie, aki számára a nyaralás fordulópont az apjával való kapcsolatában és fontos mérföldkő a felnőtté válás útján.
Már az eredeti és a magyar cím is egyértelműen utal rá, hogy a Volt egyszer egy nyár visszaemlékezés-film. Ami nem merül ki abban, hogy a múltban játszódik.
Persze megjelennek az adott évtized – ezúttal a kilencvenes évek – jellegzetes motívumai a walkmantől a Macarena-koreográfián át a kézikameráig, de Wells filmjének emlékezés-jellege jóval mélyebbre hatol a tárgyi világnál. Némi utánaolvasás után megerősítést nyer, amit háttértudás nélkül is lehet sejteni: a film gyerekhőse a rendező alteregója. Sophie felnőttként is megjelenik a filmben, akit életének meghatározó szakaszában, a szülővé válás idején kezd el kísérteni apja emléke, és a régi törökországi nyaralás, amiről nincs ugyan kimondva, de valószínűsíthető, hogy az utolsó együtt töltött napokat jelentette.
A gyerek Sophie a közelgő tragédiáról még mit sem sejt. Azért azt látja, hogy a válás után Edinburgh-ból Londonba költöző, a lányát ritkán látó apa finoman szólva sem éli legjobb időszakát. Magánéleti és szakmai válságban van, folyton rejtélyes sérüléseket szerez, bevásárolt önsegítő és meditációs könyvekből, továbbá nem tűnik túl lelkesnek a születésnapját illetően. Ugyanakkor változatos programokkal és kedélyes humorral szórakoztatja a lányát, akit elhalmoz a szeretetével. Ez a szoros kötelék viszont sajnos nem elég ahhoz, hogy visszahúzza a szakadék széléről a depresszióval és szorongással küzdő férfit.
A Volt egyszer egy nyár semmiről és mindenről szól.
Semmiről szól, mert nincs konkrét története, hiányoznak a kimondott üzenetek és tanulságok, látszólag összefüggéstelen jelenetek sokaságából áll, melyek nagy részében a szereplők csak fekszenek a napsütésben. Mindenről szól, mert ezek a jelentéktelennek tűnő, valójában mesterien megkomponált epizódok mély tartalommal bírnak, és logikusan építkeznek a katarzis felé. Minden hétköznapinak tűnő mondatban ott rejlik a kulcs a karakterek belső világának, múltbéli traumáinak és egymáshoz fűződő kapcsolatának megfejtéséhez, és mindez egy percig nem érződik erőltetettnek. Elég egy feszengős bocsánatkérés a tengerbe ejtett drága úszószemüveg miatt, hogy megértsük, az apa komoly anyagi problémákkal küzd. Vagy egy félreértett szón való viccelődés, hogy rájöjjünk, Sophie nem tette túl magát a szülei válásán. Minden odavetett mondat közül a legsúlyosabb az apa megjegyzése, hogy nem tudja elképzelni magát 40 évesen, hiszen az is meglepő, hogy egyáltalán a 30-ig eljutott.
Wells forgatókönyve tele van önmagukban is órákig elemezhető megszólalásokkal, melyek zsenialitása pont abban rejlik, hogy egyszerű csevejnek álcázzák magukat, de a Volt egyszer egy nyárban még ennél is erősebbek a csendek, a ki nem mondott dolgok. Azok a sötét gondolatok, amik Calumot gyötrik, és amikhez sem a gyerek, sem a felnőtt Sophie nem tud közel jutni. Paul Mescal megrendítő alakítást nyújt a lánya előtt jobb arcát mutatni igyekvő, de gyengébb pillanataiban teljesen magába roskadó apaként. Hihetetlenül természetesen működik együtt az újonc Frankie Corióval; a 13 éves színésznő lenyűgöző a gyerek- és serdülőkor közötti furcsa időszakban lévő hebrencs kiscsaj szerepében.
Őket nézni tényleg olyan, mintha egy családi videót látnánk, csak ez a lehető legprofibban összerakott családi videó. Wells úgy teremti meg az emlékképeket, hogy nemcsak látjuk, de érezzük azokat. A szaturált képi világtól pont úgy néz ki minden, ahogy egy tengerparti nyaralásra emlékezünk; a tenger valószínűtlenül kék, a nap sárgára festi a partot, minden gyönyörű. A hullámok zúgása, a medencébe csobbanó gyerekek zsivaja, a rovarok zümmögése belehelyeznek minket a jelenetbe, szinte bőrünkön érezzük a klóros vizet és a ragacsos naptejet. A kamera imád belemászni a szereplők arcába vagy éppen a nézőpontjába, velük együtt bámuljuk az égen folyamatosan szállingózó siklóernyőket, vagy a busz ablakán túli elmosódott tájat.
A film tempója is olyan, mint egy jó nyaralás, kellemesen lassú és álmosító, csak éppen itt ezt a nyugalmat áthatja a melankólia.
A jelenetek egymásba folynak, akárcsak az emlékek: Wells olyan áttűnéseket használ, hogy azt tanítani lehetne a filmsulikban, ahogy a kompozíciókkal való játékát is. Az operatőr Gregory Oke képei hol a sokatmondó tárgyak fókuszba helyezésével árulkodnak a karakterekről, hol a tükröződő felületek kihasználásával erősítik a emlék-jelleget és az apa kiismerhetetlenségét. A nyaralás képeit néha megszakítja a keretként szolgáló szürreális, stroboszkópos rave party a felnőtt Sophie-val és a múltbéli Calummal, ami elsőre kicsit zavaros elemnek tűnhet, de Wells merész koncepciója úgy beérik a végére, hogy azzal nemcsak sikeresen visz be egy empatikus gyomrost minden nézőnek, de még a Queen és David Bowie Under Pressure című dala is új értelmet nyer számunkra.
A rendezők előszeretettel készítenek olyan filmeket, amik közvetetten vagy a közvetlenül a saját szüleikkel való bonyolult viszonyukról szólnak, ezek pedig általában hálás és sokak által átélhető témának bizonyulnak, hiszen kinek nincs bonyolult viszonya a szüleivel? Wells filmje kiemelt helyet foglal el ebben a kánonban, de terápiás jellege ellenére a feldolgozatlan veszteség és a gyász érzésével hagyja magára a nézőket. Mert végső soron az elveszített szülőket utólag már nem lehet megfejteni vagy megmenteni. Még akkor sem, ha készítünk róluk, nekik egy fantasztikus filmet.
A Volt egyszer egy nyár március 9-től látható a mozikban.
