2023. január 26. – 21:21
Amikor öt éve a Három óriásplakát Ebbing határában begyűjtött hét Oscar-jelölést, és ebből kettőt díjra is váltott, az író-rendező Martin McDonagh előtt bizonyára rengeteg lehetőség nyílt meg, talán még egy szuperhősfilmbe is beszállhatott volna. Hollywood hívására ő azzal válaszolt, hogy írt egy színdarabot, amely nem kapott különösebben jó kritikákat, majd évekig hallani sem lehetett felőle. Aztán tavaly kiderült, hogy visszatért a gyökereihez, több értelemben is, miután bemutatták az év egyik legjobb filmjét, A sziget szellemeit (a magyar bemutató átcsúszott 2023-ra, e cikk megjelenésének napjára).
McDonagh neve leginkább az In Bruges miatt lehet még ismerős – igen, ez kapta a magyar keresztségben a hírhedten borzalmas Erőszakik címet. Szerencsére ezúttal megúsztuk például azt, hogy Kamukomák, mert a magyar cím egészen elfogadható megfeleltetése az eredeti The banshees of Inisherinnek. Ebbing, Bruges, Inisherin – ezek szerint McDonagh szeret helységneveket tenni a filmcímekbe, de ennél azért több hasonlóság is van a három legnépszerűbb műve között.
Valamilyen módon mindegyik az emberi gyarlóságról szól, néha egészen bizarr fordulatokkal, és ebben A sziget szellemei elmegy a falig. Ez McDonagh eddigi legnagyobb művészi teljesítménye, de egyszersmind talán a legnehezebben befogadható is.
Ezt már az alapkonfliktus is jelzi: míg az Erőszakikban bérgyilkosok feszkóztak egymással, a Három óriásplakát Ebbing határában főhőse pedig egy anya volt, aki megerőszakolt és megölt lányának akart igazságot szolgáltatni, addig A sziget szellemei nevetségesen banális bonyodalommal indít. Colm, az öregedő zenész az együgyű tehenész Pádraic legjobb barátja volt, de egy tavaszi napon bejelenti, hogy részéről beszünteti ezt a barátságot, mert már terhesnek érzi azt. Amit Pádraic nem bír megemészteni, és ennek egészen hajmeresztő és groteszk következményei lesznek (amiket sajnos sok kritika elspoilerezett – mi nem fogjuk). Mire a két főhős eljut odáig, addig a lassan kúszó cselekmény sok türelmet követel a nézőtől, de megéri várni.
McDonagh a pályája elején drámaíró volt (a kilencvenes évek közepén tíz hónap alatt írt hét színdarabot), és a film forgatókönyve részben ezekből a drámákból táplálkozik. A környezet pedig a brit-ír író-rendező származásából: Colm és Pádraic 1923-ban él Írország egy eldugott kis szigetén, ahova még az ír polgárháború is csak távoli zajok formájában jut el.
Egy ilyen helyen sok mindent nem tud csinálni az ember a szabadidejében, ezért felér egy paradigmaváltással, amikor Colm elkezd panaszkodni, hogy miért kell két órát beszélni arról, hogy Pádraic mit talált a szamara ürülékében – mire Pádraic kijavítja őt, hogy nem a szamara, hanem a pónija ganéját elemezte, és ebből is látszik, hogy Colm nem is figyelt rá.
Az ilyen abszurdan vicces jelenetek miatt A sziget szellemei fekete komédiának tűnhet, pedig minden jól elhelyezett feszültségoldása ellenére kőkemény dráma rejlik benne. McDonagh még sosem csupaszította le ennyire a főhőseit: miközben a messzeségben durrognak a fegyverek, Colm és Pádraic is elkezdi vívni a maga kis polgárháborúját, és közben felfedik a legrosszabb énjüket, olykor egészen zseniális párbeszédekben. McDonagh egyszerre bánik érzékenyen és kíméletlenül karaktereivel, de mindvégig bravúrosan egyensúlyoz és eléri, hogy a néző képtelen legyen csak az egyik főhősnek drukkolni.
Fogantatása miatt A sziget szellemeit könnyen színpadra lehetne vinni, de sokkal jobb, hogy film lett belőle. Inisherin – egyébként fiktív – szigete a filmvásznon több, mint egy lenyűgöző díszlet. Ben Davis operatőr képeslapokra kívánkozó beállításaiból süt a magány, egy ilyen helyen mindenki csak kallódik a maga módján, a külvilág híreire éhesen. Inisherin a két főhős ellentététől végképp purgatóriummá válik, amiből szinte lehetetlen kitörni. Lenyűgöző az egész. És emberpróbáló. Nézőpróbáló.
McDonagh a keddi bejelentés óta három Oscar-kategóriában is reménykedhet, és teljesen megérdemelt a forgatókönyv, a rendezés és maga a film jelölése is. Mint ahogy a színészeké is: a film kilenc nevezéséből négyet is ők kaptak. Colin Farrell élete alakítását hozza Pádraicként, minden arcrezdülésénél megbocsátottam neki a Nagy Sándor, a hódítót. A Colm szerepébe bújt Brendan Gleeson visszafogott tébolya is fantasztikus, akárcsak a közös dinamikájuk Farrell-lel (amit már az Erőszakikban is megcsodálhattuk).
Pazar Barry Keoghan is a falu bolondjaként, aki a film végére jóval több lesz ennél a címkénél, de az igazi csúcs nekem Kerry Condon volt. Ő alakítja Pádraic testvérét, akibe az inisherini átlagnál több ambíció szorult, és hol felelősséget érez, hogy a józanság hangja legyen ebben az isten háta mögötti bolondokházában, hol pedig otthagyná a francba az egészet.
Vívódása a film egyik legerősebb motívuma, az eddig főleg kisebb epizódszerepeket kapott Condon pedig a legnagyobb meglepetése. Végül muszáj megemlítenem Sheila Flittont, aki pipázó öregasszonyból nagyon hamar egy megfoghatatlan, baljós jelenlét lesz, mintha egyenesen a sziget rossz lelkiismerete lenne (vagy akár egy címbéli banshee, egy halálesetet jósló kelta szellem). Régen, nagyon régen láthattunk ilyen parádés castingot.
A sziget szellemei egy szikár és gyönyörű tanmese, ami pitiáner hétköznapi problémákon mutatja be az emberi kicsinyesség mélységeit, és hiába empatikus a hőseivel, nem ad valódi feloldozást. Az a fajta film, amit nem lehet háttértevékenységként kezelni, filmnézés közben mobilozni vagy bármi mást csinálni. Figyelni kell minden szavára, képére, dallamára, és megélni, ahogy a kezdeti röhögésekből egyre inkább elgondolkodó hümmögések lesznek. Hagyni, hogy bekússzon a bőrünk alá, és sokáig velünk maradjon.
