2023. január 1. – 18:16
A bálna című film nem bíz semmit a véletlenre, amikor nagyjából az első két percében annyi információt és motívumot zúdít ránk, hogy fel se tudjunk egy ideig ocsúdni belőle. Egy rövid bejelentkezés után megismerhetjük a főszereplőnk, a háromszáz kilót nyomó Charlie (Brendan Fraser) idahói lakását, ahova nemhogy a nap nem süt, de mintha örökös felhő alatt lenne. Amikor befogadjuk a belsőt, hirtelen azt is láthatjuk, hogy Charlie mit művel: melegpornóra maszturbál. Amitől szívinfarktus-közeli állapotba kerül, amiből csak az tudja kirángatni, hogy a hirtelen a küszöbén termő hittérítővel felolvastat egy esszét a Moby Dickről.
A bálna első percei megadják az alaphangot Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért, A pankrátor) filmjének, amiben nem marad sok hely a finomkodásnak, félreérthető szimbólumoknak vagy kétértelmű konfliktusoknak. Itt ami nem egyértelmű, annak egyszerűen nincsen hely, talán ezért is készült a film a szokásos szélesvászon helyett 4:3-as képarányban, mert a főszereplőn kívül alig fér bele bármi.
Charlie pedig egy nagy személyiség. Az online egyetemi oktató úgy döntött, hogy halálra eszi magát, miután szerelme, Alan meghalt. A háromszáz kilós férfi mozogni alig képes, a vérnyomása nagyjából 238/134, a lábai feldagadtak, a tüdeje sípol, ha valamit a földre leejt, annak annyi, a film eleji maszturbálásnak pedig olyan hatása van rá, mintha több maratont futott volna le egymás után. Egy ápoló, Liz (Hong Chau) segít neki, bevásárol, óriási szendvicseket és vödörnyi sült csirkéket hoz neki. A hittérítő (Ty Simpkins) feltűnésével viszont mintha betörték volna Charlie lelkének képzeletbeli ajtaját, ugyanis sok-sok év után felbukkan nála lánya, a még a szokásosnál is gonoszabb tinilány, Ellie (Sadie Sink).
Charlie biztos benne, hogy a végét járja, de már régen túl van a ponton, ahonnan nincsen visszatérés. Főleg azért, mert hiába unszolja Liz, a férfi nem hajlandó kórházba menni. Gyógyulás kizárva, megváltás még talán lehetséges, de a megnyugvás a legbiztosabb pont: Charlie megpróbál kedves, pozitív, optimista és érdeklődő lenni akkor is, amikor a szervezete felmondja a szolgálatot.
A bálna Samuel D. Hunter több mint tíz éve bemutatott színdarabja alapján készült. Csak tíz évvel később derült ki, hogy a New York-i premieren ott volt a rendező Aronofsky is, aki utána azonnal megkereste Huntert, hogy készüljön film a darabjából. A forgatókönyvet az íróra bízta, aki meghagyta a napokra bontott szerkezetet, a maroknyi színészt és többé-kevésbé az egy darab helyszínt is, bár a színdarab szigorúan egyetlen szobájából egyetlen lakás lett. Hunter apróbb változtatásokat is végzett a részletekben, az eredeti mormon hittérítőből egy evangélikus gyülekezet tagja lett, Jónás és a bálna bibliai történetének említése kimarad, Charlie pedig kapott magának két élőlényt is, akikkel valamilyen kapcsolatba tud kerülni: egy etetésre váró madarat és egy minden este bekopogó pizzafutárt. Illetve a legfontosabb, hogy ami a színdarabban csak egy hangjáték, az a filmben egy konkrét emlékezet lett: a tengerparti piknik, ahol Charlie életében utoljára úszott, és az azóta darabokra esett családja még együtt volt.
A lényeg viszont nem változott, amivel A bálna is illeszkedik arra az ösvényre, amit Aronofsky az előző filmjeivel kitaposott magának: a testi-lelki leépülés végső stádiumának bemutatása. Ha Mickey Rourke karaktere azért nyomta magába a szteroidokat A pankrátorban, hogy tompítsa a saját múlandóságát, Charlie pont a saját múlandóságát akarja felgyorsítani azzal, hogy mindent felzabál, ami körülötte van.
A gond azzal van, ahogy Aronofsky ezt bemutatja. Egy majdnem komikusnak szánt jelenetben a főszereplő kinyit egy fiókot a konyhájában, ahol egy darab zabszelet van. Becsukja, ezért inkább kinyit egy másikat, ami tele van csokival, és hát inkább abból választ. A szuszogó, sípoló tüdejű, extrém túlsúlyos ember haldoklása nem egy május elseje, de Aronofsky mintha groteszk kíváncsisággal figyelné őt, a képet kitöltő, szinte a nézőre izzadó közelképekben, zuhanyjelenetekben, a lekváros pizza kontroll nélküli zabálásában.
A bálna önkéntelenül is színpadias, hiszen a kevés, rotálódó szereplő és az egyetlen helyszín nem hagy különösebben sok lehetőséget a vizuális invencióra, az alulvilágított, sötétbarnás képek pedig olyan benyomást keltenek, mintha egy ablakon keresztül, hunyorogva bámulnánk egy cirkuszi freak show-t. Aminek a jellegét felerősítik a forgatókönyv egyes, a kinézetére tett megjegyzései, és maga Brendan Fraser személye is.
Fraser – akinek a viszonylagos eltűnése, majd a dicsőséges filmfesztiválos visszatérése tényleg egy álombéli útnak tűnik, még ha ez az út rémálmokkal is van kikövezve – úgy is alakít, mint akinek most ez az egyetlen lehetősége, hogy mindent bebizonyítson. Charlie papíron is egy túlzottan optimista, már-már naiv figura, amihez a színész óriási, kifejező szemei és támogató hangja mind passzolnak, de van abban valami számító, ahogy Fraser/Charlie azt kiabálja zihálva, hogy reméli, egy dolgot legalább jól csinált ebben az életben. Fraser értelemszerűen nem tudott háromszáz kilósra hízni, de a maszk és a protézisek megteszik a magukét, neki pedig főleg az arcjáték marad. Az arcjáték, ami mindig is az erőssége volt.
Charlie tragikus életéből azonban Aronofsky kifacsarja a maximumot: a Fraserről készített arcközelik folyamatosan szembesítenek minket egy haldokló emberrel, Rob Simonson szirupos, túlzó zenéje pedig még az egész drámai hatást is a fülünkbe tolja, hogy egy percig se legyen kétségünk, hogy rég elfojtott érzelmek szikráznak a szemünk előtt. De akárcsak a zene és a kompozíciók, a színészi játékok is már a pirosban vannak, Hong Chau az aggódó/dádázó ápolóként, Sadie Sink a barátságtalan tiniként, Ty Simpkins pedig a megszeppent misszionáriusként nem különösebben modulálják magukat, bár az is igaz, hogy a szerepeik legnagyobb része abból áll, hogy indulatosan beszélgetnek vagy kiabálnak a főszereplővel.
Az indulatok és a felfokozott dráma miatt A bálna sokszor azt a benyomást kelti, hogy már túlságosan is akarja azt, hogy teljesen magunk alá gyűrjön minket, hogy megadjuk magunkat az érzelmi túlhevültségének. Hogy átérezzük Charlie életének tragédiáit, hogy szurkoljunk azért, hogy még utoljára képes legyen egy olyan szép gesztusra, amivel a mélypontját valami jóra tudja használni. A bálna ad egy újabb esélyt Brendan Frasernek, de azon kívül kérdéses, hogy mi az, amit elér, a manipuláción kívül.
A bálna világpremierje a velencei filmfesztiválon volt, decemberben többször is vetítették premier előtt Budapesten, hivatalos magyar mozipremier 2023 februárjában lesz.