Budapest–Balaton bringaút: nem sétakerékpárosnak való vidék

Budapest–Balaton bringaút: nem sétakerékpárosnak való vidék
Toldi faszobra a pázmándi kerékpáros pihenőnél – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Végre egy értelmezhető szakaszon lehet biciklizni Budapest és a Balaton között, méghozzá jó minőségű aszfalton. Hamarosan elkészül ugyanis a Budapest–Balaton kerékpárút fővárostól Velencei-tóig tartó része, amit még az átadás előtt kipróbáltunk. Kiderült: aki a velencei tókörhöz hasonló gurulgatásra számít, az csalódni fog. A dimbes-dombos vidék emelkedői alaposan megdolgoztatják az izmokat.

Lassan perverz szokásommá kezd válni, hogy majdnem minden évben lekerekezek Budapestről a Balatonig vagy a Velencei-tóig, megvizsgálni, hogy áll a 2017 óta ígérgetett Budapest–Balaton kerékpárút, a BUBA. 2019-ben még a 7-es út mellett abszolváltam a távot, hogy legyen később összehasonlítási alap, az akkor még sehol sem tartó BUBA nyomvonalát választó kollégámnak viszont beletört a váltója a feladatba. Akkor igazából senkinek nem ajánlottuk az utat.

Tavaly, amikor már Etyekig el lehetett bringázni a BUBÁ-n, a barátnőmmel indultunk romantikus sétabiciklizésre. Majdnem szakítás lett belőle. Etyektől erdőn-mezőn át, dűlőutakon kínlódtuk el magunkat a Velencére a nyomvonal mentén, tűző napon, hat és fél órás izzadás után. Ezt a túrát már lehetett ajánlani, igaz, legfeljebb csak a mazochista, önkínzó bringások vékony rétegének.

Idén jött a hír, hogy hamarosan átadják a Velencei-tóig tartó szakaszt. Természetesen meg kellett vizsgálnom, ráadásul csatlakozott mellém az Aktív Magyarországért államtitkárság két munkatársa is, ha nem értenék valamit útközben.

Budapest közigazgatási határánál, a 41-es villamos kamaraerdei végállomásán találkozunk reggel kilenckor. A Batthyány tértől villamossal viszem a biciklit, egyrészt mert a BUBA fővárosi szakasza még sehol sincs, másrészt ami van, azt már megismertem, és nem volt ínyemre. Indulás előtt bedobok egy szendvicset és egy kávét a kamaraerdei miniboltban, majd kilövünk.

A törökbálinti Budaörshöz tartozó Kolozsvári utca elején tábla jelzi a BUBA kezdetét, Etyek 23 kilométerre van a felirat szerint. Az utca végén kezdődik az épített kerékpárút jó minőségű aszfaltcsíkja. Itt egy hatalmas táblán az áll, hogy a kerékpárút első szakasza egymilliárd forintos, vissza nem térítendő uniós támogatásból épült. Törökbálinton kis forgalmú utcákon és egy autópálya felüljárón át vezet az út, majd ismét jó minőségű kerékpárút visz a biatorbágyi viaduktig.

Fent: a viadukt, középen: a Biai-tó, lent: Etyek – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fent: a viadukt, középen: a Biai-tó, lent: Etyek – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: a viadukt, középen: a Biai-tó, lent: Etyek – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: a viadukt, középen: a Biai-tó, lent: Etyek – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A viadukt az egyik oka annak, hogy a BUBA nem a 7-es út mentén (Tárnok, Martonvásár, Kápolnásnyék vonalon), hanem egy északi kanyart megtéve indul el a Balaton felé. Az egykori vasúti híd vaslemezein valóban érdekes és látványos átgurulni.

Biatorbágyi viadukt: a nevezetes völgyhídról mindenki tudja, hogy Matuska Szilveszter, Magyarország egyetlen jegyzett terroristája 1931-ben felrobbantotta a bécsi gyors alatt, 22 ember halálát okozva. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy az egyébként alig sérült, és gyorsan helyreállított viaduktot 1944-ben a visszavonuló németek teljesen el akarták pusztítani, és csak úgy menekült meg, hogy Wiesner Lajos hadapród őrmester, hídőrség-parancsnok egy álrobbantással teljesítette a parancsot, ravaszul és bátran félrevezetve a németeket.

Biatorbágyon nemrég népszavazás volt arról, merre haladjon át a városon a kerékpárút. Igaz, a voksolás végül nem lett érvényes, de a többség azt támogatta, hogy kerülő útvonalon, a zöldben, a Patak utcában vezessék a nyomvonalat. Erre készülnek a tervek is, valamikor majd egyszer meg is épülhet az elkerülő. Addig azonban a városban kitábláztak egy kis forgalmú utcákon kanyargó útvonalat, azon lehet haladni. Sokan viszont a forgalmasabb főút felé veszik az irányt, mert ott vannak a boltok, vendéglátóhelyek.

Kerékpárút vagy közforgalmú út?

Biatorbágy átszelése után ismét tüköraszfalt bringaúton surrogunk. Lassan emelkedik az út, de nem fárasztó. Magasabbra érve jól látjuk a napraforgótábla mögött a Biai-tavat, és a várost. Derűs látvány. Arra leszek figyelmes, hogy egy autó jön szembe. Aztán az út egyszer csak átvált egy kitáblázott, sárga csíkkal szegélyezett, hivatalos kerékpárútba, pedig eddig is azt hittem, kerékpárúton haladunk. Kérdőn nézek kísérőimre: ez itt micsoda?

A magyarázat egyszerű: a kerékpárút egy korábbi földes bekötőút helyén épült, amin egy-két telektulajdonos járt ki az ingatlanjára. Mivel kitiltani őket nem lehetett, egy párhuzamos kerékpárút pedig drága és felesleges lett volna, a kompromisszum az lett, hogy közforgalmú út épült az autós, munkagépes célforgalom számára, ami a közös rész után átvált „tiszta” kerékpárútba. Az elv az volt, hogy sose legyen kényelmesebb vagy gyorsabb a közforgalmú kerékpárút a párhuzamos országútnál, hogy ne vonzza be az autóforgalmat. Nagyjából egy óra bringázás után begurulunk Etyekre.

A nagyközségben még nem szokták meg az új kerékpárutat – pedig az pirossal ki is van emelve -, mert a kukások sorozatban rápakolják a szemeteseket. Ez vagy megszűnik, vagy a jövőben a Vigyázat, gyerekek!-tábla mellé ki kell tenni a Vigyázat kukák!-táblát is. Megreggelizünk a lepényesnél, közben szusszanunk egyet. Itt indul majd a nehezebb emelkedő.

És igen. Etyek határától hosszú, sunyi emelkedők sora következik. Bele kell állni a pedálba. Ha az egyiknek vége, a kanyar után kiderül, hogy jön egy még meredekebb. Közel száz méternyit emelkedünk mintegy 2 kilométer alatt, van, ahol 11,5%-os meredekségű az út. Igaz, ez egy profi vagy félprofi bringásnak semmi. Egy átlagos biciklis, mint például én, szintén megküzd vele, de ha itt családok szeretnének felmenni, akkor lesz majd hiszti és toporzék, az biztos. A családos részhez még annyit, hogy az emelkedő utáni lejtőkön (enyhe fékkel is) 40-50 km/óra sebességre gyorsul a bicikli, nem lennék az a szülő, aki megpróbálja fülön csípni meglódult gyerekeit az úton.

Az emelkedőknek, mint mindennek, egyszer csak vége szakad. A dombtetőn szóba elegyedünk egy szőlősgazdával, aki, mint mondja, örül a kerékpárútnak. Jól tudja ugyanis, hogy az út ezen a részen olyan méretezéssel épült, hogy elbírja a traktorokat, munkagépeket is, azaz azokkal is lehet közlekedni rajta – itt is kompromisszum született. Ehhez képest nem számít neki az a néhány bringás, aki szeptemberben esetleg lecsemegézik néhány szem szőlőt a tőkéjéről. Viszont a lejtős-emelkedős bringaút szerinte is sok lesz a családosoknak.

Gyúró d'Italia

Elérjük a korábbi, elég rossz minőségű Etyek–Ercsi bicikliutat, aminek Gyúróig tartó részét szépen felújították innen a BUBA kedvéért. Az egész útvonal legjobb szakasza jön: három kilométer lejtős gurulás egy mandulafákkal szegélyezett friss aszfalt kerékpárúton. Félúton új építésű kerékpáros pihenő áll kőkereszttel és pumpával-szerelőponttal (a szerszámok dróttal vannak odaerősítve egy oszlophoz, nehogy valakinek nagyon megtetszenek). A tájékoztató táblán releváns reveláció: Gyúró település neve a római Castrum Giro (azaz Kanyarvár) elnevezésből egyszerűsödött a mai formájára.

Fent: Etyek után, középen: a mandulás fasor, lent: a gyúrói csipkefa – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fent: Etyek után, középen: a mandulás fasor, lent: a gyúrói csipkefa – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: Etyek után, középen: a mandulás fasor, lent: a gyúrói csipkefa – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: Etyek után, középen: a mandulás fasor, lent: a gyúrói csipkefa – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Gyúró végén, a focipályával szemben áll a Faház, egy igazi, régi hangulatú kocsma, frissítőpontnak tökéletes, de mi most nem állunk meg, eltekerünk mellette. Gyúrót és a következő falut, Tordast egy korábban épült, aránylag jó állapotú bicikliút köti össze, valószínűleg a két település között fekvő Gyúrói horgásztónak köszönhetően. A kerékpárúton lépten-nyomon zavarba ejtő installációkkal találkozni, úgymint: színes csipketerítőkkel borított fatörzs vagy miniházikókkal díszített fűz.

Tordason említésre méltó kerékpáros szempontból a szintén a focipálya mellett álló Sport büfé, ahol autentikus légydöngés kíséretében aránylag olcsó frissítőkkel frissülhetünk. Tordas elhagyásával addig déli irányunk délnyugatira módosul, irány a közeli Kajászó. A faluban a Kajászói faloda mellett tekerünk el (viszonylag olcsó enni-innivaló), majd kiérve a földekre hosszú és egyenes, közforgalmú útként funkcionáló kerékpárút sima burkolatán jutunk egyre közelebb a Velencei-tóhoz.

Fatörök, fapárna, fa Toldi

Pázmánd előtt újabb zavarba ejtő kerékpáros pihenő, frissen faragott faszobrokkal. Van itt kardját harciasan lengető huszár, kocsirúdját (pontosabban a vendégoldalt) büszkén a kerékpárútra szegező Toldi, török janicsár, királynő, sakkbábukat markolászó arisztokrata, és faragott fapárnákkal párnázott fapad. Mesésen csiricsáré, mégis valahogy szerethető ez az abszurd faragott együttes, sokan fognak itt kerekre nyílt szemekkel megállni. (Azért egy kút vagy csap még elfért volna a pihenőn, egy csőből ítélve talán lesz is.)

Fent: pihenő Pázmándnál, lent: M7-es felüljáró Velencénél – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fent: pihenő Pázmándnál, lent: M7-es felüljáró Velencénél – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: pihenő Pázmándnál, lent: M7-es felüljáró Velencénél – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Pázmándot elhagyva egy traktorral osztozunk a kerékpárúton, rendesen lehúzódik, de a gázról azért nem veszi le a lábát a vezetője. Természetesen egy-két finom emelkedő még vár ránk. Combizmaim erőteljesen tiltakozni kezdenek az ellen, hogy visszafelé is bringával menjek. Igen, kezdek fáradni, pedig alig tekertünk 55 kilométert, és a napkorong sem tűzött eszeveszettül. Nadapnál ráfordulunk Velencére, már látjuk a tavat. Ismét átkelünk az M7-es felett egy felüljárón, kimegyünk a sivár-beton csónakkikötőbe egy kis tószpottingra, majd dobunk egy lángost (650 Ft) a Templom közi lángosozónál. Nagyot pihenünk a bádogtető alatt, kiderül, hogy senkinek sincs kedve visszabringázni Budapestre.

Nem is csoda: 9 után indultunk, és délután 3 óra van. Igaz, hogy kétszer majdnem egy órára megálltunk enni-inni-pihenni, és a fotózás miatt is sokszor meg kellett állni, de azért ez egy kicsit hosszú menetidő 50 kilométerre. Később megnézem a GPS-track adatait: a Kamaraerdőtől összesen 59,9 kilométer a velencei vasútállomás. Ezt a hatvanast nettó menetidőben számítva 3 óra 42 perc alatt tettük meg, 16 km/órás átlagsebességgel. A teljes (megállásokkal számított) menetidő 6 óra 15 perc volt. Nem csoda, hogy nem voltunk gyorsak: összesen 558 métert emelkedtünk.

Ez azt jelenti, hogy kényelmesebben 5-6 óra, sietősebb (de nem verseny) tempóban 4-5 óra Budapesttől a Velencei-tó az új Budapest–Balaton kerékpárúton – a kamaraerdei villamosmegállótól számítva. Gyerekekkel nemigen vágnék neki, romantikus sétabiciklizésre pedig még mindig nem az igazi a velencei tekerés. Sokan lesznek kezdő vagy kevésbé jó kondiban lévő bringások, akik Etyeknél azt fogják mondani, hogy köszönöm, nekem eddig elég volt.

Hogy kiknek lesz tökéletes a BUBA? Azoknak, akik elektromos biciklivel vágnak neki az útnak. Nekik az emelkedő egy könnyed piha, gyorsan le tudják darálni a távot. Normál biciklivel inkább egy egész napos kaland. Ha pedig valaki oda-vissza tervezi az utat, vagy tovább akar menni a Balatonig, igencsak fel kell gyűrnie a bringás nadrágja szárát. De a teljes BUBA bejárására már csak jövőre kerítünk sort, hátha átadják addig az egész útvonalat.

Ha valaki nekiindulna, fontos tudni: hivatalosan még csak a Budapest–Etyek szakaszt adták át, az Etyek–Velence szakasz, bár bringázható, még nem rendelkezik mindenütt forgalomba helyezési engedéllyel. Ez azt jelenti, hogy munkagépek és munkások jelenlétére, sár-, por- és kavicsfelhordásra fokozottan számítani kell, illetve a forgalomtechnikai és útbaigazító jelzések sem hiánytalanok. A velencei szakasz hivatalos átadása július végén várható.

Több kép a túráról erre nézegethető >>

Telexes túraajánlók ide kattintva >>