Kíváncsi leszek, hogy ha a jövő generációi egyszer megpróbálják majd összefoglalni és katalogizálni Adam Sandlert, mi lesz a neve mellé járó eposzi jelző? Gagyivígjátékos? Amerikai művészfilmesek kedvence? Az X generáció válasza Jerry Lewisra? Rafkós üzletember, aki a maximumot kipréseli a Netflixből a filmes cégén keresztül, ami aláírt a jóisten tudja hány közös produkcióra? Sandlerre mindegyik igaz, általában egy éven belül többször is változtatja, hogy éppen melyiket mutatja a világnak, elég jó példa erre, hogy nem telt el egy év sem a két szélsőséget bemutató Csiszolatlan gyémánt és a Hubie Halloween között.
A Hustle (magyar címén: Mindent egy lapra) azt a középutas, komoly vonalat képviseli, mint a 2007-es Az üres város, amiben Sandler lehet komoly, de nem taszítóan komoly, lehet benne melankólia, legyőzöttség, de meglepni senkit sem fog azzal, amit művel. Sandler alakítja Stanley Sugermant, az NBA-ben játszó Philadelphia 76ers (a köznyelvben csak Sixers) csapatának scoutját, azaz játékosmegfigyelőjét, akinek az a feladata, hogy járja a világot, és kiszúrja a tehetségeket. Sugerman nem különösebben nagy igényű ember, hiába látjuk a film elején egy montázsban, hogy különböző országokat járhat végig a világ minden pontján, ő az idő nagy részét a laptopja előtt tölti hotelszobákban, undorító gyorskajákat zabálva.
Amikor az egyik ilyen turnéján kútba esik egy meccs, elkezd sétálgatni egy meg nem nevezett spanyol városban, és megtalálja a két méternél is magasabb Bo Cruzt (Juancho Hernangómez), ahogy egy streetballpályán, bakancsban is elver mindenkit az aszfalton. Sugerman megállapítja, hogy pont ez a fajta csibészes játék az, ami még a Sixersből hiányzik, és mindent megtesz, hogy átvigye őt az Egyesült Államokba. Ami azért sem olyan sima ügy, mert a csapat új főnöke, az eredeti tulaj fia (Ben Foster) látni sem akarja a spanyolt.
A Hustle egy sportfilm, és nem rejti különösebben véka alá, hogy annak a szabályai szerint működik. Adott egy edző, akinek valószínűleg ez lehet élete utolsó nagy dobása, van egy mentoráltja, aki élete első nagy dobása előtt áll, és van a kapocs kettőjük között, ami egészen addig necces, amíg egyszer csak sziklaszilárd nem lesz. Sandlernek annyi inspiráló beszéde van ebben a filmben, hogy azt már a vége felé a karaktere is szóvá teszi, Jeremiah Zagar rendező pedig nagyon tradicionálisan hagyja azt, hogy ilyenkor a kamera csak a sztárt nézze, ahogy a fáradt szemeivel, megviselt arcával, kinőtt szakállával és a szerepe szerint védőkesztyűbe helyezett, fáradt kezével dicsőséges zenére mondja el, amit hallania kell az illetőnek. Meggyőző ilyenkor is. Meg olyankor is, amikor a családi életét próbálja élni exsportoló feleségével (Queen Latifah) és a sport iránt egyáltalán nem érdeklődő tinilányával (Jordan Hull).
A Hustle egy sportfilm, többszörös értelemben is, mert nemcsak a műfaj szabályait követi, hanem a sport jelenlegi állását is dokumentálja. A spanyol reménységet alakító Hernangómez a valóságban a Utah Jazz játékosa, az őt folyton zrikáló riválisát a Minnesotában játszó Anthony Edwards alakítja, a filmnek LeBron James a producere, cameókban pedig feltűnnek edzők, újságírók, kommentátorok, veteránok, olyan emberek, akik valószínűleg felemelik olyanoknak a pulzusát, akik követik az NBA-t.
Én egyáltalán nem követem az NBA-t, és sokáig azon gondolkodtam a Hustle közben, hogy micsoda rémálom lehet castingolni olyan szerepeket, mint az itteni kosarasok, mert a hiteles játékot több értelemben is elvárták tőlük. Hernangómez speciel a pályán ezerszer hitelesebb, mint a pályán kívül, a film szerencséje, hogy a legtöbb színészkedésre pont a pályán van szükség tőle, amikor megpróbál megfelelni az amerikai topsport mentális és fizikai elvárásainak. Azaz addig edz, amíg össze nem esik, és addig próbálja elviselni a többiek sértegetéseit, amíg össze nem zuhan.
A Hustle egy sportfilm, de legalább próbál a minimálisabbnál jobb átlagot dobni: nagy erőssége, hogy Philadelphiában játszódik, a város nem túl festői utcáin, de tele hiteles arcokkal és érzékkel a környezethez (a rendező Zagar a városban nőtt fel), még egy Rocky-utalás is belefér egy lépcső tetején.
A másik erőssége az, hogy az alkotó- és szereplőgárdának köszönhetően egészen részletgazdag képet kapunk a profi kosárlabda világáról, az edzésekről, edzési technikákról, válogatásokról és a háttérben zajló machinálásokról. Nem annyira részletgazdag, mint a 2019-es, főleg ügynökök és menedzserek világában játszódó Szárnyaló madár, amiből laikusként képtelenség egy büdös kukkot is megérteni, és nem annyira szorosan font a cselekménye, hogy egy adott ponton ne értsük, éppen mi a tét, de így is többet ad ebből a világból, mint amennyire számíthatnánk.
A legszebb, amikor ezek a dolgok mind összeérnek, és kapunk egy igazi, sportfilmbe való, látványos, és a műfajban már közhelynek számító montázst, ami főleg Philadelphia utcáin és Philadelphia edzőtermeiben játszódik, átlagemberként teljesen felfoghatatlan tornagyakorlatokkal, aztán a montázs eszkalálódik, tetőzik, majd kis szünet után újraindul, ahogy Bo Cruz felkészülése is eszkalálódik, tetőzik, majd kis szünet után újraindul.
De a Hustle sok meglepetést azért nem tartogat, a felvillantott drámai témák (Sugerman sérült keze, Bo Cruz balhés múltja) olyan labdák, amiket minden csavar nélkül csapnak le, pont úgy, ahogy számítanánk rájuk. Egyedül a befejezés tér el attól, amit megszokhattunk, de az is csak látszólag: úgy lesz happy end, hogy elsőre egyáltalán nem tűnik annak.
A Hustle pedig pontosan egy okés filmnek tűnik, amiben Adam Sandler jó értelemben az elemében van, a filmkészítés elég tempós ahhoz, hogy ne unjuk egy percig sem (Zagar mindig tudja, hogy hova tegye a kamerát, hogy ne unjuk meg a folyamatos zsákolásokat), a drámai helyzetek kiszámíthatóak, de mindig hitelesek, a mellékszereplő profi kosarasok mind maradandó figurák, és valamennyivel tájékozottabbak leszünk a végére, mint előtte. Érdemes ezeket néha megbecsülni.
A Mindent egy lapra (Hustle) a Netflixen látható.