2021. december 15. – 11:58
78 éves korában meghalt Kóbor János, az Omega frontembere, ezzel pedig gyakorlatilag vége a zenekarnak, hiszen már csak Molnár György Elefánt és Debreczeni Ferenc él az együttesből. Egészen hihetetlen belegondolni, hogy az Omega egy évben alakult a Rolling Stonesszal, és jövőre ünnepelték volna fennállásuk 60. évfordulóját, amivel az egyik legrégebb óta aktív rockzenekarok közé tartoztak világszerte. Azonban az Omega hagyatéka jóval több annál, mintha csak egy visszavonulni soha nem akaró együttesről lett volna szó.
A zenekar története épp azért annyira izgalmas, mert annyira régre nyúlik vissza, máig rengeteg legenda övezi a megalakulásukat és a pályájukat, még maguk a tagok sem ugyanúgy emlékeznek vissza fontos részletekre. Így azt máig nem lehet biztosan tudni, kik alkották a zenekart a legeslegelső fellépésükön, ahogy arról is egymásnak ellentmondó információk vannak a tagoktól, hogy annak idején szerettek-e volna nyugatra szökni Magyarországról, vagy ilyenről szó sem volt.
A rendszerváltás előtti Magyarországon a „tiltott, tűrt, támogatott” rendszer miatt egészen másmilyen volt a popzenei kultúra. Itt az állampárt nagyon tudatosan figyelt a kultúrpolitikára, amelynek az is része volt, hogy milyen zenekarok csinálhattak nagylemezt egyáltalán, kik jutottak fellépési lehetőségekhez, új stúdióeszközökhöz, vagy ne adj' isten egy-egy külföldi turnéhoz.
Az Omega azon szerencsések közé tartozott, aminek legalább eleinte jutott ezekből a javakból, és ugyan később már az ő munkásságukat is szúrós szemmel nézte a hatalom, ami bizonyos előnyök elvesztésével járt, az Omega egyértelműen a magyar popzenei folklór egyik legmeghatározóbb produkciójává nőtte ki magát.
Ehhez persze sok összetevő is kellett. Mint például az egészen korai megalakulás, a csillagok olyan szerencsés együttállása, hogy Laux Józsefet, Presser Gábort, Kóbor Jánost vagy Benkő Lászlót egy formációba sodorja össze a szél vagy az, hogy a legtöbb, évtizedek óta aktív magyar együttessel ellentétben az Omegának több kiemelkedő korszaka is volt, és önismétlés helyett sokáig jellemző volt rájuk a zenei progresszió. 2021-ből vizsgálva már egészen izgalmas, hogy mekkora zenei különbségek vannak a Presser-féle korszak zenéi vagy a '70-es évek space rock mániája között.
Azt is nagyon fontos az Omegával kapcsolatban megjegyezni, hogyan jutott el a zenekar a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című albumtól mondjuk a Gammapolisig, ami maga volt a szocialista science-fiction zenébe oltva. Hogy az első albumot követő 10 000 lépés egyértelműen a magyar rocktörténet egyik csúcsteljesítménye, de ezután otthagyta a zenekart Presser, Laux és a dalszövegeket író Adamis Anna is, amely kb. olyan lehetett akkoriban, mintha az Aranycsapatból elment volna Czibor, Puskás és Hidegkuti.
Az Omega viszont nemhogy összeomlott volna a korosztályuk legjobb zenészeinek és dalszerzőinek kiválásával és azzal, hogy 1968-ban ott volt a szemük előtt a befutás lehetősége Londonban, ami a rendszer miatt végül nem jöhetett össze, hanem folytatták tovább, amennyire az állampárt ezt támogatta, tűrte vagy éppen tiltotta.
Az After Podcastben nem valami veterán zenész, hanem Vitáris Iván, az Ivan & the Parazol rockzenekar frontemberével beszélgettünk arról, hogy az ezredfordulós generáció számára egyáltalán mit jelent az Omega. Bőven felnőtt már pár generáció, aki az Omegára amolyan visszatérő poénként gondol, mint a rockdinoszauruszok, akiket egy (vörös) meteor sem képes kiirtani, de ha aztán kicsit mélyebbre ásunk, rájövünk, hogy az Omega gyakorlatilag mindent elsőként csinált meg, amiről a legtöbb mai zenekar csak álmodhat.
Az első kihajtható albumcsomagolás, az első stúdióalbum, az első szintetizátor, az első külföldi turné, az első CD- majd DVD-megjelenés, és még lehetne sorolni.
Vitáris is rámutat arra, hogy az Omega szinte mindenben első volt a magyar könnyűzenében, de ez egyáltalán nem annak a furcsa helyzetnek köszönhető, hogy a rezsim miatt egyszerűen csak ők voltak jókor, jó helyen.
Az akkori hanglemezgyári vezetőség annyira értett hozzá, és figyeltek arra, hogy milyen produktumot tettek le a zenekarok az asztalra. Ha ma bejön az irodádba Presser Gábor a Gyöngyhajú lánnyal, arra most is azt mondanád, hogy na, ezt kiadjuk, de nagyon
– mondja Vitáris, utalva arra, hogy az Omega sikerei nem annak voltak köszönhetők, hogy benne voltak egy ideig a megtűrt zenekarok aprócska halmazában. Ahogy a beszélgetésben később ő is kitér arra, hogy ha az Omega csak egy állampárt által túltolt produkció lett volna, akkor nem jutottak volna ki Londonba, ahogy a '70-es években sem lett volna annyira sikeres európai karrierjük, hogy a népszerűségük máig tetten érhető a posztszovjet régióban, Németországban, Svájcban vagy Franciaországban.
Vitáris szerint az Omega volt a példa arra, hogy igenis lehet nyugaton karriert építeni magyar zenekarnak, amihez hasonlót más hazai produkciónak ekkora mértékben máig nem sikerült, pedig voltak rá próbálkozások, például az Ivan & the Parazol részéről is.
Ehhez egyértelműen az is kellett, hogy az Omega döbbenetes jó érzékkel írt slágereket, legyen szó olyan, ma már kicsit gyermekdednek ható számokról, mint a Régi csibészek vagy a Petróleumlámpa, a kvázi magnum opusokról, mint például a Napot hoztam, csillagot, a dögös vagányságokról, mint Léna, vagy az egyetemes magyar poptörténet nemzetközi szinten legmeghatározóbb szerzeményéről, a Gyöngyhajú lányról.
Utóbbi azért különösen érdekes, mert nekünk, magyaroknak a Gyöngyhajú lány közkincs és az egyik legismertebb magyar dal, a nemzetközi ismertsége viszont ennél jóval komplikáltabb. Az Omega tagjai is lenyilatkozták többször, hogy annak idején tárgyaltak arról, hogy a dal kapjon egy spanyol nyelvű verziót, és azt ráengedjék a hatalmas spanyol ajkú zenei piacra, ezt azonban keresztülhúzta a magyar politika. A zenekar dalszerzésében akkora potenciált látott a nyugati zeneipar, hogy a Boney M 1984-es Ten Thousand Light Years (erős áthallás az Omega 10000 lépés című lemezével) című albumán több szám is Omega-dalokra épül, ahogy a Scorpions is az Omegának köszönheti a karrierje egyik legnagyobb slágerét.
Azt azért minden zene iránt érdeklődő ember tudta, hogy a 20. században nyugaton egész népszerű volt a Gyöngyhajú lány és az Omega, az ezredforduló után viszont ez már nem volt feltétlenül elmondható. A zenekarnak a ‘70-es évek végi space rock korszak jelentette talán az utolsó igazán erős időszakot, a ’80-as évek útkeresése pedig hét évig tartó szünetbe csapott át, hogy a '90-es évekre már kicsit nosztalgiaprodukcióként térjenek vissza.
A 21. században pedig talán mintha kicsit meg is kopott volna itthon az Omega respektje. Kicsit talán azért is, mert amíg az Omega, az Illés vagy az LGT még a szüleink számára is elérhető produkció volt az „átkosban”, addig a 2000-es évek és az internet elterjedésének köszönhetően sokan kevésbé kirakatban tartott magyar produkciókat fedeztek fel újra maguknak, legyen az a Kex, a Solaris, a cPG, a Neurotic vagy a Spions.
Azonban sokan elfelejtik, hogy az Omega a maga korában mind hangzásban, mind megjelenésben, mind stílusban, mind színvonalban simán hozta a nyugati kortársak szintjét, és mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a 2010-es évekre kisebb reneszánsza lett a Gyöngyhajú lánynak az Egyesült Államokban. Nem kis botrány volt abból, hogy az abszolút világsztárnak számító Kanye West a 2013-as Yeezus című albumán közel másfél percet vett át a Gyöngyhajú lányból a New Slaves című dalának a végére úgy, hogy erre semmilyen engedélyt nem kért, és végül peren kívül kellett egyezkednie Presser Gábor szerzővel.
De a Gyöngyhajú lány szól Jonah Hill '90-es évek gördeszkás ifjúságáról szóló filmjének egyik kulcsjelenetében és az előzetesében is, ahogy egy brit tévésorozatban is felcsendült a dal. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki meghallgatja a zenekar space rock korszakában készült lemezeit (Időrabló, Gammapolis), akkor hallhatja, hogy Benkő László már akkor olyan hangokat hozott ki a szintetizátorából, amitől ma is összepisilné magát minden menő kortárs pszichedelikus rockzenekar a Tame Impalától az Altin Günig.
Éppen ezért nagyon fontos kiemelni, hogy az Omega hagyatéka túlmutat a magyar beatkorszakon, a ‘70-es évek űrrockján, a ’80-as, '90-es évek útkeresésén és az ezredforduló utáni nosztalgián. Az Omega a magyar könnyűzene úttörője volt, nemcsak dalszerzésben és zenében, hanem zeneipari szempontból is, hiszen tényleg ők voltak az elsők egy rakás olyan dologban, ami nyugatabbra már sztenderd volt.
Olyannyira elsők, hogy évtizedeken át ott voltak a világhír kapujában, ami végül soha nem jött össze, hol a Kádár-rendszer sajátosságai, hol szerencsétlen véletlenek miatt. Ahogy Vitáris mondja az adásban:
„a Mihály, a Benkő és most a Kóbor… lehet, hogy túlzás, amit mondok, de meghalt a rock and roll.”