Amikor ezt írom, a Squid Game (magyar címén: Nyerd meg az életed!) a Netflix pillanatnyilag legjobban nézett sorozata, és ha lehet hinni Ted Sarandosnak, a szolgáltató fejesének, akkor simán a történetük legnézettebb sorozata lesz. Ami elég nagy szám valamitől, ami egy koreai gyerekjátékról kapta a nevét, Dél-Koreában készült, dél-koreai színészekkel, és nagyjából 5-10 percenként úgy fejbe lőnek benne valakit, hogy szinte szenvtelenek leszünk a végére a brutális gyilkosságoktól. Ha a Squid Game lesz tényleg a Netflix legnézettebb sorozata, az egy olyan csodálatos anomália, mint amikor Oscar-díjakat nyert a szintén dél-koreai Élősködők, vagy amikor az egész világ tudta a Gangnam Style szövegét, legalábbis fonetikusan.
Az más kérdés, hogy mennyire lehet abban megbízni, hogy a Netflix kijelent valamit, főleg akkor, ha nem tesznek mögé semmilyen statisztikát. A cégnek elviekben megvan arra a technikai lehetősége is, hogy minden ország toplistájának első helyére tegyen, mondjuk, egy magyar művészfilmet, a vezérigazgató pedig kijelenthetné, hogy ez a magyar film a legnézettebb most náluk – és senki sem tudná bebizonyítani az ellenkezőjét. Még pár mémet lehetne készíteni, elszórni őket Instagramon, Twitteren, Facebookon, a hivatalos Netflix-profilok is megosztanák, aztán ott lennénk, hogy mindenki megőrülne például Kocsis Ágnes Édenéért.
A Netflix üzleti modelljével együtt jár az illékonyság: sokáig hájpolt, irdatlan pénzért készült projektek hullanak a porba, régi klasszikus sorozatok megszerzéséért megy a harc, miközben az egyszerre kihozott újakra bizonyítottan senki sem emlékszik pár hét múlva. Amíg a Disney vagy az HBO uralni tudja valamennyire a diskurzust egy-egy sorozat körül, addig a Netflix tartalmai gyakran kámforrá válnak, szinte azonnal. Hiszen ha egy nap alatt meg tudjuk nézni őket, akkor miért ne nézzünk valami mást a másik napon.
Nem mondom, hogy ezt a trendet fogja megtörni a Squid Game, de ha valamivel szeretnének trendet törni, az legyen ilyen: egy kegyetlen, néha kegyetlenül vicces, néha szentimentális, néha megterhelő, néha fárasztó, egyáltalán nem egyedi alkatrészekből összerakott, néha mégis teljesen egyedi kutyulék, aminek van stílusa, van üzenete, és jó ideig van annyi feszültsége, hogy az ember ne is álljon annak ellen, hogy automatikusan indul a következő rész. Az alaphelyzete a következő: Dél-Koreában összetoboroznak egy csomó szegény, beteg, eladósodott embert, akik önként vállalják, hogy részt vesznek egy játékban. Nem igazán tudják, hogy a játék az micsoda, de azt igen, hogy pénznyeremény a vége.
Ha életben maradnak. A játék ugyanis valahol egy ismeretlen helyek, ismeretlenek által pénzelt, egészen ismeretlen szabályok szerint működő akadálypálya, ahol rendszeresen bizarr, általában gyerekkorra emlékeztető játékokat kell játszani. Ha veszítesz, agyonlőnek. Ha hibázol, agyonlőnek. Ha nem engedelmeskedsz a szabályoknak, agyonlőnek. Meg úgy általában: elég nagy esélye van annak, hogy agyonlőnek. Minden halállal a nyeremény nő, a játékosoknak megvan a lehetőségük, hogy kiszálljanak, de akkor ez a nyeremény az elhunytak családjához megy.
Itt nem egymást kell ölni, ez nem egy Battle royale, nem az Éhezők viadala, megteszik ezt a játékosok helyett az őket felügyelő katonák vagy a játékok maguk. A Squid Game már az első része végén bebizonyítja, hogy itt nem babra fog menni a játék, hanem fejlövésre: a több száz játékost eleresztik egy Truman Show-szerű mezőn, ahol egy gigászi robotlány áll egy fa tövében. Amíg háttal van, mozoghatnak, de amint megfordul, tilos megmozdulni. Tudják, mi történik akkor, ha megmozdulnak? Igen, agyonlövik őket. Hosszan, lassított felvételben, finom kis dzsesszmuzsikára loccsannak szét szegény emberek koponyái egy fura játszótéren, valahol a semmi közepén. A Squid Game egy pillanat alatt gonosz lesz, nem csak érdekes.
És a gonoszsága az, ami miatt olyan nehéz lejönni róla az első kétharmadában. Már a főszereplője sem a makulátlan elme megtestesítője: Szong Gihon (Li Dzsongdzse) egy kényszeres szerencsejátékos, aki minden lehetséges embernek hazudik, és képtelen belátni, hogy egyre nagyobb slamasztikában van. Arról nem is beszélve, hogy nem is túl szimpatikus ember, a sorozat első etapjában éppen azon mesterkedik, hogy édesanyja bankkártyájáról szedi le a megtakarított pénzt. A már elvált feleségével élő lányát elfelejti, amikor a lovin egy nagyobbat nyer, azt pedig egy zsebes szinte azonnal le is nyúlja tőle.
Aztán amikor már úgy tűnik, hogy nem nagyon lehet rosszabb a helyzete, egy kedélyes, szépen öltözött ember egy ajánlattal mellé ül a metrón. Játsszanak egy egyszerű játékot. Ha a férfi nyer, fizet Szongnak százezer wont. Ha Szong veszít, neki kell ennyit fizetnie. Ha nem tud fizetni, akkor törleszthet azzal, hogy kap egy pofont. A főszereplőnk pedig, hogy a Macskafogót idézzem, ízekre pofoztatja magát. De ezzel meghívást nyer abba a rejtélyes játékba, amivel ugyan ízekre lesz pofoztatva, de legalább dúsgazdag is lehet.
A Squid Game legnagyobb vonzereje és legerősebb pontja maga a játék, ez a sokáig kiismerhetetlen, tökéletes márkával és dizájnnal ellátott összeesküvés, aminek minden részlete ki van találva. Ott vannak a katonák, akik a vörös kezeslábasukban és a sisakjukon látható minták alapján szinte nem is tűnnek embernek. Ott van maga az alvóhely, a raktár, ami a világ legnagyobb koleszszobájának néz ki elsőre, aztán meg fog élni cudarabb időket is. Ott vannak a játékok és helyszínek között átvezető szobák, amik leginkább egy szelfimúzeum és egy Escher-kép keverékének tűnnek.
És ott vannak maguk a játékok, amik iszonyatosan gonoszak, a gyerekkori környezet és hangulat miatt pedig még extrán kegyetlenek is. Ráadásul itt nem arról van szó, mint a Fűrészben, ahol a csapdáknak valami erkölcsi felismerést kell elérniük az áldozataikban. Itt valami másról van szó, ami a Squid Game legjobb selyemfonala. Főleg akkor, amikor a cselekménybe bekapcsolódik egy rendőr, Hvang Dzsunho (Vi Hadzsun), aki hirtelen egy egészen más irányból betekintést nyer a színfalak mögé. Ez a kétféle perspektíva adja a sorozat legjobb pillanatait, amikor egyszerre látjuk azt, amit a szerencsétlen főszereplőink, és az az ember, aki éppen ott lopakodik a háttérben, ahol a dolgokat eldöntik.
A Squid Game-nek kell is, hogy változatos legyen, mert bele lehet fásulni abba, hogy csak a játékosokat nézzük. A legtöbb karakter ugyanis csak elsőre tűnik igazán érdekesnek: az Észak-Koreából menekülő tolvaj (a modell Dzsong Hojon) egy kiismerhetetlen nőszemély, a tetovált arcú gengszter (Ho Szongte) pontosan annyira erőszakos, mint ahogy kinéz, a markos pakisztáni bevándorlóról (Anupam Tripathi) pedig messziről lerí, hogy inkább naiv, mint okos. Amikor kialakulnak az egyezségek, a csapatok és az erőviszonyok, onnantól semmi sem fog meglepni minket abban, hogyan viselkednek a főszereplőink.
Hvang Donghjok író és rendező eredetileg 2008-ban készült el a Squid Game forgatókönyvével, de addig nem talált rá megfelelő formát és finanszírozást, amíg a Netflix ki nem nyitott a világ tartalomgyártása, de főleg Korea felé. Donghjok a hazájában már nem ismeretlen rendező: a Silenced című, hallássérülteket ért iskolai szexuális zaklatásokról szóló filmje annyira népszerű lett az országban, hogy konkrét törvényt módosítottak miatta. Ő rendezte és írta a sorozat minden egyes részét, ami a végeredménynek kifejezetten jót tesz, mert látszik, hogy egy elképzelés, egy hozzáállás van benne végig. Akkor nem tesz jót, amikor elér a Squid Game egy olyan pontra, ahol bosszantóan együgyű lesz, nem is az alaphelyzet, hanem annak a kibontása miatt. Az első kétharmada után a finis már nem fekete humorú szatíra, hanem egy világpolitikai karikatúra akar lenni, és hát, nem lesz az erőssége.
Donghjok bevallottan akkor írta le először az ötletét, amikor nem éppen ideális pénzügyi helyzetben volt, a Squid Game pedig annyira a pénz körül forog, hogy muszáj ilyenkor előszedni olyan szavakat a róla szóló cikkekben, mint a kapitalizmus, a kizsákmányolás, a nagytőkések és a nincstelenek. Ebben nem olyan fondorlatos, mint a már emlegetett Élősködők (bár a főszereplő itt is a munkája szerint sofőr), de azért itt is képes gyomrosokat bevinni.
A legtöbb tortúra túlélése gyakran a vakszerencsén vagy teljesen tudatlan döntéseken múlik, amiknek a következményével a döntés pillanatában senki sincsen tisztában. A főnyeremény egy óriási, megvilágított, átlátszó malacpersely, ami a nagy közös teremben lóg, és hatalmas puffanással érkezik bele a papírpénz, amikor egy versenyző elhull. A játékvezető figurák többször is mondják, hogy a játék lényege, hogy minden fair és egyenlő legyen, de hát egyértelmű, hogy nem az.
Sajnos a Squid Game a gyomrosokon túl sokkal mélyebbre nem megy, és amikor már a vége felé is óriási élvezettel mutogatja a szörnyebbnél szörnyebb halált haló embereket, nehéz nem ugyanolyan fásultan pislogni csak. Mint minden hasonló történetben, a miért és hogyan megismerése sokkal kevésbé kielégítő, mint nem tudni a megoldásokat – ez a sorozat sem kivétel, de tetézi a dolgokat, hogy az utolsó részére hosszú jelenetben magyaráztatja el az egyik szereplővel ezeket. Akkor, amikor már minden néző pontosan tudhatta, hogy ki miért cselekszik. Mert gonosz, mert gazdag, mert kapitalista.
A Squid Game, azaz Nyerd meg az életed a Netflixen látható.
