2021. május 27. – 05:10
Majdnem másfél évet kellett várni Kocsis Ágnes (Friss levegő, Pál Adrienn) Éden című filmjére, miután a rotterdami fesztiválos premierje után nem talált forgalmazót, majd a járvány miatt egy nyitott mozit sem. Az nagyon jó kérdés, hogy pontosan ki várt rá – nehéz elképzelni, hogy az évek óta teljes elszigeteltségben élő, modern világtól rohamokat kapó nő története igazán nagy közönségre számíthatott volna, Covidon innen és túl.
Az Éden viszont most megérkezett, egy éppen csak felállni készülő moziforgalmazásba, és azt kéri tőlünk, hogy nézzünk egy két és fél órás rideg, szenvtelen, és néha az ember figyelmét erősen megterhelő történetet a mindenre allergiás nőről és az először mások érdekéből, majd saját szíve után menő pszichológusról, akik nagyon óvatosan, de próbálnak egymás felé nyitni.
A befogadást jelentősen megnehezíti, hogy bár a film Budapesten játszódik – valószínűleg egy nem túl távoli jövőben –, és a főszereplők elvileg magyarok, a színészek nem azok. Évát a horvát Lana Barić, Andrást a belga Daan Stuyven játssza, és a munkájuknak minden egyes pillanatát beárnyékolja az, hogy Für Anikó és Kardos Róbert hangján szólalnak meg. Ennek ad egy még különösebb pofont, hogy Kardos is játszik a filmben, akit viszont kénytelen-kelletlen utószinkronizáltak, hogy egyes jelenetekben ne saját magával beszélgessen. Szándékos elidegenítésnek elég hatékony.
Ahogy az egész Éden is, hiszen a főszereplője egy olyan nő, akinek kényszerből muszáj elidegenülnie, különben belehal a rohamaiba. Nem lehet a közelében elektromosság, vonaglani kezd, ha a lakása előtt hipóval mosnak fel, és a vizsgálataira szkafanderben jár. Nem tudni, hogy Éva miért került ilyen állapotba, pszichoszomatikusak a tünetek, vagy tényleg allergiás a civilizációra.
Ha esetleg az előző pár mondat ismerős lenne máshonnan, az az 1995-ös Elkülönítve című film lehet, amiben Julianne Moore pontosan ugyanezzel a kondícióval küzd, és pontosan ugyanennyire tehetetlen. Az Éden karaktere egy ponton elvonul a sivatag közepére, egy olyan helyre, ahol elvileg nincsenek káros anyagok – ezt teszi Moore is Todd Haynes filmjében. Igaz, abban Kembe Sorel és Thuróczy Szabolcs nem alakítottak külföldi tudósokat. (Ez a néhány jelenet az Édenben pazarul néz ki, hála Tóth Widamon Máté operatőrnek.)
Teljesen érthetően, de Kocsis filmje legalább annyira sivár, mint a főszereplője élete. A belsők betonok, fémek, Éva egyetlen hobbija, hogy fémből szobrokat és ékszereket hajtogat, visszatérő étele a reszelt répa. Amikor Éva nincs a képben, akkor a világ sem sokkal szívderítőbb, mint ha csak szürke beton és üveg lenne minden, az irodák és a Margit körút is. Két szereplő egyszer elmegy egy étterembe, ahol szinte az egyetlen szín a lazac a szusin. Akármi is az Éden maga, azt nem nagyon látjuk a filmben visszaköszönni, ellentétben a modern szórakozóhelyek mosdójának esztétikájával.
Az Éden szándékosan szürke, baljós, nyomasztó és lehangoló, és minden egyes eleme ezt közvetíti, Éva lakásában folyamatosan sípol, zúg, zümmög valami, a kamera néha méltóztatik csak megmozdulni, az egész filmben a nap sem akar nagyon felkelni. Kocsis ráadásul nem hagyta, hogy a sztorija megmaradjon két ember története, a mobiltornyokkal, a környezetvédőkkel bejön egy olyan globális üzenet is, ami csak a központi szálat hígítja fel, hiszen amikor azt érezhetjük, hogy megérjük Éva állapotát, akkor nem a pszichéjét fogjuk okolni, amin épp a másik főszereplő próbál segíteni, hanem, mondjuk, az 5G-t. Az Éden fenségesnek szánt, de szinte cinikus befejezésétől pedig magunknak is feltehetjük a kérdést, hogy megérte-e kimozdulni azért, hogy megnézzük, ahogy valaki nem mozdulhat ki.
Az Éden május 27-től látható a mozikban.
