A halottak hadserege: a zombifilmek csoszogó behemótja

2021. május 21. – 23:00

frissítve

A halottak hadserege: a zombifilmek csoszogó behemótja
Részlet A halottak hadserege című filmből – Kép: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

Zack Snyder nem rendez filmeket átlagemberekről, nála a léc minimum a varázsbaglyoknál kezdődik (Az Őrzők legendája), de ha átlagemberek is vannak a filmjeiben, azok általában arra jók, hogy gyászolják a félisteneket (Az Igazság Ligája), egy félistennek kinéző gyúrós görög rúgásától egy feneketlen verem aljára kerüljenek (300), vagy éppen totálisan kivégezze őket egy zombiapokalipszis. Mint első játékfilmjében, a Holtak hajnala remake-jében.

Akárcsak első filmje, A halottak hadserege is egy zombifilm, egy iszonyatosan elnyújtott, mondanivalójában zűrzavaros, és magához képest puritán zombifilm, ami csak néha idézi meg azt, ahogy a Snyder-filmek ki szoktak nézni, és túl kevésszer idézi meg azt a szatírát, amit a címe alapján mondani szeretne.

George A. Romero zombifilmjeiben (Az élőhalottak éjszakája, Holtak hajnala, Holtak napja és még sokan mások) főleg átlagemberek szerepeltek, akik átlagembereket játszottak, csak éppen nem átlagos helyzetben: egy zombijárvány kezdetekor, elszigetelve egy plázában, egy katonai bunker mélyén. Snydernél egy átlagos ember ott kezdődik, hogy van Dave Bautista, a hatalmas izmos játékmackóra emlékeztető színész, aki a filmben amúgy teljes állásban hamburgereket süt, mellékállásban pedig kommandósakciókat vezényel le a zombivárossá vált Las Vegasban.

Egy ilyen akciót nézhetünk végig a főcím alatt, ami messze A halottak hadserege legjobb része, Bautista és csapata kimentenek egy minisztert Vegasból, miközben egy Liberace-hasonmás zongorázik, körülötte megvadult revütáncosok pedig szerencsétlen szerencsejátékosokat harapdálnak.

Synder egyszer rendezhetne egy filmet, ami csak és kizárólag főcímekből áll – valószínűleg ugyanannyiba kerülne, mint ez a két és fél órás behemót, de több lenne benne az élvezet.

És láthatólag nagyon jól tudja őket csinálni, a Holtak hajnalától egészen az idei Igazság Ligája-verziójáig mindig tisztában volt azzal, hogyan kell elkezdeni a filmjeit. Ezt például azzal, hogy Las Vegasban elszabadul a pokol, és egy Elvis-zombira rádől a kamu Eiffel-torony.

A folytatással már gondok vannak, A halottak hadserege összeturmixol mindent, amit egy Snyder-filmtől elvárunk, van benne általános iskolás humor, gimnazista világnézet, egy pici filozófiaszakos okoskodás, és valami perverz vonzódás Wagnerhez és a görög mitológiához. Bautista csapata azért megy Las Vegasba, hogy egy kaszinó széfét kirámolja, természetesen a széfnek neve is van, és természetesen úgy hívják, hogy Götterdammerung. A filmben léteznek a sima, vánszorgó zombik, és vannak az überzombik, akiket alfáknak hívnak, az alfazombik főhadiszállása az Olympus-szállodában van. Snyder sosem arról volt híres, hogy finomkodik, de mintha itt át vette volna az egyik szereplő gyémántvágóját, és azzal vágta volna formára a filmjét. Aztán az egészet a Zombie című számra fejezi be.

A csapat – Fotó: Clay Enos / Netflix

Az érzést pedig erősíti az is, hogy most először ő volt egy filmjének az operatőre is, Snyder pedig úgy döntött, hogy elhagyja a nagy, grandiózus lassított felvételeket, amit az utóbbi időkben már elkoptatott, és átvált kis mélységélességre és rengeteg közelképre. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a film jelentős része közelképekben játszódik, a főszereplők arcaival az előtérben, miközben a háttér teljesen homályos. Az élesség annyira szűk, hogy amikor az egyik szereplő a telefonján néz valamit, a telefonja egyik fele már nem is látszik, annyira életlen.

Sosem gondoltam volna, hogy ezt leírom, de esküszöm, hogy eszembe jutott közben Erdély Mátyás operatőr és a Saul fia, ahol Nemes László megpróbált mindentől megszabadulni, ami a világháborús filmeket akaratlanul is izgalmassá teszi, csak arcokra és a láthatatlan mészárlásra koncentrált. Snyder is mintha a szórakozást ki szeretné venni az amúgy erre szakosodott zombifilmekből, az akciójelenetek nyersek, sokszor félhomályban, erőszakosan zajlanak le, szétszakadó, bomladozó testek, és gépszerű főszereplők, akik kényszerből irtják őket, hogy talán majd a végén vár rájuk egy szebb jövő.

Dave Bautista a kiszáradt zombik között – Fotó: Clay Enos / Netflix

A szándékot értem, a megvalósítást már kevésbé, a végeredményt pedig egyáltalán nem. A halottak hajnalában egymás után jönnek a fapofával előadott viccek (Tig Notaro szájából, akit a zaklatási botrányba belebukott Chris D’Elia helyére, sokszor digitálisan helyeztek be a film szövetébe), a Trump-utalások (Las Vegas határán üzemel egy menekülttábor, ahonnan nem akarják kiengedni a foglyokat), a néha vicces, néha erőltetett, eltúlzott erőszak, és a maximálisra tolt melodráma, és a szándék, hogy mondjon valamit a parancsra dolgozó, kisemmizett amerikai katonákról is. Snydert és a lánya tragédiáját ismerve (örökbefogadott lánya, Autumn öngyilkos lett) pedig nem nehéz belelátni azt, ahogy megpróbált egy olyan apukát tenni a főszereplőjének, aki árkon-bokron megvédené a lányát a haláltól.

Itt nem lesz szükség évekkel később egy rendezői változatra, ez minden ízében Zack Snyder filmje, az ő fejéből pattant ki, ő rendezte meg, olyan képekkel, ahogy elképzelte.

Ezért maximális tisztelet jár, ez nem egy bizottság vagy egy igazgatótanács filmje, hogy menjen tovább egy franchise, hanem egy saját kútfőből szedett nagybetűs Alkotás, rengeteg pénzből elkészítve. Bautista karaktere mondja még a sztori elején, hogy a sok másoknak végzett meló után itt az ideje, hogy végre valamit saját maguknak is csináljanak. Snydernek összejött. Szép volt. Most csinálhatna egy jó filmet is.

A holtak hadserege a Netflixen látható.