„Biztosan félreértettem, amikor azt mondták, hogy felfelé akarnak túrázni a Tahtalı Dağıra és onnan lejönni a felvonóval, ugye?”
– kérdezte első találkozásunkkor kísérőnk, Fuad, az Olympos Beydağları Tengerparti Nemzeti Park munkatársa. Merthogy ő már többtucatnyi túrát vitt az útvonalon, de felfelé mindenki a felvonóval megy. Az edzettebbek gyalogolnak csak, de ők is legfeljebb a csúcsról lefelé, mert mégiscsak 1400 méter szintkülönbségről van szó. „Őrült magyarok!”, láttam a tekintetében, amikor elmondtuk neki, hogy nem, nem értette félre. Akkor ilyenformán ez az út neki is az első lesz, közölte rezignáltan.
Ősszel alkalmam nyílt részt venni egy törökországi túrán a török turisztikai ügynökség meghívására, szerencsére úgy, hogy a célpontot és az útvonalat magam választhattam. Így került sor az Antalya melletti Tahtalı Dağı, azaz a török Olimposz megmászására, méghozzá három hasonszőrű magyar kolléga társaságában.
Miért választottam a hatalmas országból pont ezt a hegyet? Elsősorban azért, mert a 2366 méter magas Tahtalı Dağı közvetlenül a Földközi-tenger mellett tör az égbe, ami ritka látványos kulisszát szolgáltat a túrának, a strand pedig levezetésnek tökéletes. Másodsorban azért, mert bele akartam kóstolni a nevezetes Lükiai útba, amiről nemrég egy olyan élvezetes cikket olvastam a Szépkilátáson, hogy rögtön megjött hozzá a kedvem – ráadásul a beszámolóból pont a hegy megmászása maradt ki. Harmadrészt pedig azért, mert a hegy közelében van Antalya, ami Isztambul után itthon a legismertebb török város, köszönhetően annak, hogy évente több tízezer magyar érkezik ide nyaralni.
Mivel a Mediterráneumban az ősz az új nyár, amikor elviselhető a hőség a tengerparton és főleg a száraz, köves hegyekben, így a túra időpontját október közepére tettük. Eredetileg Antalyában vagy rögtön a túra startpontjánál, Beycik faluban lett volna a szállásunk, végül egy köztes megoldás, Çıralı tengerparti település lett a nyerő.
Ennek több okból is örültem. Először is, ha valaki egy klasszikus „sea to summit”, azaz a tengertől a csúcsig útvonalat szeretne bejárni, ráadásul a klasszikus Lükiai úton, akkor annak innen kell indulnia. Ha pedig már a török Olimposzra tart, jó ha tudja: az ókori Olimposz település is ezen a részen helyezkedett el, kétezer éves romjai a strand szélén düledeznek. (A görög Olümposz egy távoli névrokon.)
A település kempingjétől egynapi járóföldre, azaz 20 kilométerre fekszik Beycik, a csúcstámadás alaptáborának nevezhető hegyi falu. Az útnak ezen a szakaszán lángol az egyedülálló Yanartaş (Égő szikla) a Chimaera-hegy 400 méteres tetején. A sziklás hegyoldalban ugyanis több ezer éve kis lángok sokasága ég elolthatatlanul a kövek repedéseiből feltörő metángáznak tulajdoníthatóan. A legendák szerint ezen a hegyen élt Chimaera, a kecske- és oroszlánfejű, kígyófarkú mitologikus szörny, akit Bellerophón lükiai király Pegazusa hátán lovagolva győzött le.
Ma szörnyek helyett turisták kóborolnak a hegyen, akik a lángokon kolbászt és mályvacukrot sütögetnek. Amikor pedig leszáll az este, és a családok hazamennek, az ottmaradó fiatalok kellemes fesztiválhangulatba kerülnek és csoportokban bulizgatnak a sötétben táncoló lángokat körbevéve. Időszűke miatt csapatunk sajnos nem tudta lejárni a Çıralı–Beycik szakaszt, de Chimaera lángjait nem hagyhattuk ki, és oda külön elmentünk.
A túra azonban Beycikben, pontosabban a falu határán kezdődött. Antalyából busszal (Kemerig) és taxival lehet feljutni ide. A faluszélen legelésző teheneket elhagyva Faud még egy utolsó kísérletet tett: elmesélte, hogy tudomása szerint két norvég fiatal megpróbált nyáron felmenni a hegyre, de miután majd szétfőtt a fejük, visszafordultak az útról. Gyorsan nyugtáztuk, hogy a nyári kánikulában ez vár a túrázókra, majd közöltük Fauddal, hogy rendben, de most október van.
Annyiból Beycik tökéletes helyszín volt az indulásra, hogy a köves hegyi útról pontosan ráláttunk úti célunkra, a Tahtalı Dağıra. A gigantikus mészkőtömb látványa mindent uralt, és köntörfalazás nélkül azt üzente: „jól gondold meg, mielőtt elindulsz rám”. A faluszéli hegyi út hamarosan elfogyott, és egy keskeny ösvényen behatoltunk az illatos mediterrán hegylábi erdőbe.
Jó volt beérni a mamut méretű fák árnyékába, mert bár 25 fok körüli hőmérséklet volt, a tűző nap sújtó sugarai keményen döngették a fejtetőnket. De nemcsak az árnyék volt kellemes, hanem a melegben izzadó cédrusok, törökfenyők gyantás illatába keveredő mezei füvek-virágok habfürdős bukéja is. A szagos levegőben bódult énekeskabócák berregtek az ágakon mint ezernyi vadul pörgő horgászorsó.
Ebben a hangulatban értünk az 1280 méteren található Emzik-forráshoz, ahol egy erdei házban büfé üzemel a fák közé ékelődve. Az erdei házikó közös helyisége egyben szállásként is szolgál a Lükiai út vándorainak. Étel-ital kínálata nem túl bőséges, de jólesett leküldeni egy erős török kávét, kollégámnak pedig egy savanykás, frissen facsart gránátalmalevet.
A pihenőt elhagyva még sokáig erdőben kaptattunk felfelé, letudva a hátralevő több mint ezer méternyi középmeredek szintemelkedés kétharmadát. Egyre kövesebb, sziklásabb talajon törtünk át, néhol egészen mesebeli famatuzsálemek ágai alatt. Egy-két ponton az örökzöld függöny szétnyílt és látni engedte a tőlünk nyugatra hullámzó Bey-hegység háromezres csúcsait vagy a másik irányban az egyre közeledő Tahtalı Dağı tetejét.
Jön valami nagyon hangos
A Tahtalı-hágóban, 1850 méteren értük el az erdőhatárt. Épp a sziklás kilátóponton szuszogtunk a gyönyörű távoli hegyeket fixírozva, amikor láncfűrészszerű hangot hallottam meg. „Ezt nem hiszem el, védett területen vagyunk, itt is aprítják az erdőt, mint otthon?” – gondoltam. A válasz vadkanként rontott elő a sűrűből: egy terepmotoros.
Nem kellett sok idő, és követte egy másik. Majd még egy. Hamar rájöttünk, hogy enduro-verseny zajlik a hegyen, aminek nyomvonala a hágótól pontosan megegyezik a csúcsig kígyózó túraút vonalával. Puff neki! Később kiderült, hogy egy évben csak egyszer adnak engedélyt a motorozásra a nemzeti park területén, amikor megrendezik az amúgy elég magasan jegyzett Sea to Sky nemzetközi motorversenyt. Mikor máskor, mint októberben, pont azon a napon, amikor mi is ott túráztunk.
Innentől tehát a felfelé kanyargó, irtózatosan köves úton meg kellett osztoznunk a terepmotorosokkal. Ez a következőképpen nézett ki: amint meghallottuk a hátunk mögött érkező motorhangot, gyorsan megpróbáltunk fedezékbe vonulni a kipörgő hátsó kerekek által kilövellt, öklömnyi kövek elől. Összességében sikerült, bár Nógrádi kolléga fejétől nem messze süvített el egy lövedék.
Unalomra tehát nem panaszkodhattunk, de a látványra sem. Ahogy az ösvény egyre magasabbra emelt minket a csupasz hegy oldalában, annál szélesebb és mélyebb panoráma terült elénk a kontinens felé. A távoli Bey-hegységről Faud elmondta, hogy ne is nagyon vágyakozzunk oda, mert se túraút, se infrastruktúra nincs rajta. A túrázás egyelőre nem hódította meg Törökországot, inkább a városi fiatalok meg a külföldiek körében népszerű.
Ez persze pont nem érvényes a Tahtalı Dağı környékére, mert egyrészt itt halad el a Lükiai túraútvonal, másrészt a felvonó miatt szoktak kalandozni errefelé a túrázók több jelölt turistaúton is. Az erdős részeken össze is futottunk néhánnyal. A köves hegyoldalban viszont csak a terepmotorosok maradtak. A csúcshoz közeledve egyre jobban hallottuk az üvöltő diszkózenét, ami a hegy tetején kiépített motoros célállomáson drukkoló embereknek szólt.
Zeusz, a műgyanta istenség
Közelebb érve kibontakozott a háromszintes, bazi nagy betonépület is, amit a felvonó felső állomásával együtt építettek ki a hegytetőn. Közben már lejjebb ereszkedő szurkolókkal is összefutottunk, akik majdnem úgy néztek ránk, mint egy ufóra: mi a fenét keresünk mi a hegyi tereppályán? Egy félreeső (utolsó) nyugodt kilátópont után beértünk a célzónába.
Eredetileg azt terveztem, motorozást utánozva, hangosan berregve ügetek át a célvonalon, mintegy fricskaként a túránkat megfűszerező motorosoknak és közönségüknek. De sajnos a motoros befutót gondosan elkerítették a túraúttól az utolsó néhány száz méteren. Így maradt a sima bebaktatás a betonmonstrum előtti, turistáktól nyüzsgő udvarra, ahol Zeusz és Héra nem túl igényes, üvegszálas műgyantából készült szobra üdvözölt.
Kárpótlásként kisétáltam a kiépített panorámateraszra, ahonnan végre feltárult előttünk a nagy kékség, azaz a teljes tengeri panoráma. Dél felé a zöld Gelidonya-félsziget, az Adrasan-öböl és Kumluca városa bontakozott ki, a másik oldalon Phaselis ősi városának öblei, Tekirova strandja, Kemer városa és a Taurus-hegység lába szolgáltatta a látványt.
A csúcson nézelődve értettem meg, miért gondolták az ókori civilizációk társadalmai azt, hogy ez a hegy szent híd az ég és a föld között. Neve is innen jön, ugyanis a Tahtalı a török taht szóból eredhet, ami trónt jelent, itt a helyszínen konkrétan Olümposzt, az istenek trónját. Persze ez szépen hangzik, de Fuad szerint a Tahtalı eredete sokkal hétköznapibb: a tahta (fa, deszka) szó az alapja, így jelentése: Fás-hegy. A hegy (egyébként fátlan) csúcsa színeváltó: télen a hótól fehérlik, tavasszal a szaharai szél pora festi vörösesbarnára, nyáron és ősszel pedig szürke a sziklák színe miatt.
A hegytetőn lényegében véget ért a túra. Az épület bárjaiban valahogy nem kívánkozott beállni a félórás sorba és sok eurót kifizetni egy büfés üdítőért, ezért a kilátás alapos kiélvezése után felszálltunk a kábelvasútra, ami szinte percek alatt levitt minket a hegy lábáig.
A világ legszebb lakótelepi vízesése
A reptér felé még körbenéztünk Antalyában, a török riviéra fővárosában. A most 2,5 milliós város hasonló korú, mint Çıralı, időszámítás előtti 2. században alapította II. Attalosz pergamoni király. Óvárosától, a Kaleiçitől kicsit erősebb történelmi vibe-ot vártam, a belső negyed rendbe hozott házai kívülről inkább emlékeztettek egy budapesti agglomerációs „mediterrán” lakóparkra, mint ezeréves historikus negyedre, leszámítva a néhány római, bizánci és szeldzsuk építészeti emléket.
A nagy ámulás a külvárosban következett be, ahová a Düden-vízesés miatt látogattunk el. A zuhatag ugyanis konkrétan egy tengerparti lakótelepet díszít, de olyan élhetően zöld és emberi léptékű lakótelepet, amilyenbe bármikor szívesen beköltöznék. A vízesés nem kicsi, egy negyvenméteres szikláról zúg alá a tengerbe, szép párafelhőt terítve a víz fölé, amin gyakran szivárvány játszik.
A kötelező tengeri fürdőzéshez Antalya másik végébe kellett elmennünk, Fuad azt mondta, hogy az a nekünk való part. És valóban, a magyar mértékkel mérve gigahosszú Konyaaltı Beach hátterét dél felé gyönyörű hegyfal adja, méghozzá azok a hegyek, amelyek között a Tahtalı Dağı is trónol. Egy kicsit zavart, hogy kilométerenként raktak le egy kétszemélyes öltözőkabint vagy vécét, de elnéztem, mert a strand ingyenes volt. Antalyában 21 fokos az októberi tenger, szóval még tökéletes az úszáshoz, viszont a part gyorsan mélyül. A szellősen használt strandon ősszel szinte már csak törökök vannak, a külföldiek leginkább oroszok.
Ahány törökkel beszéltem, mindenki a vágtató, 50 százalékos inflációra panaszkodott. Ennek fényében már csak kicsit lepett meg, hogy az árak Antalyában és környékén nem alacsonyabbak a Magyarországon megszokottaknál, sőt. Egy ebéd átszámítva 4000-10 000 forint fejenként egy közepes étteremben, egy sör boltban 800-1200, vendéglőben 1500-2000 forintnak megfelelő török líra, egy üdítő ennek nagyjából a fele. Személy szerint köftét (török fasírt) és kebabot, meg mindenféle salátát toltam leginkább, és meglepődve vettem észre, hogy drágább, mint itthon.
De mivel nem azért mentem, hogy degeszre egyem magam, hanem azért, hogy egy jót túrázzak egy tenger melletti szép hegyen, egyáltalán nem mondhatom, hogy csalódottan értem haza.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a Turkish Culture and Tourism Counsellor’s Office meghívását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.)
További Szépkilátás túrák Törökországban:
