A Lükiai utat, török nevén Likya Yolut gyakran emlegetik a világ egyik legszebb hosszútávú túraútvonalaként. A Törökország délnyugati részén húzódó, nagyjából 500 kilométer hosszú útvonalban minden van: azúrkék vizű strandok, fenyővel borított hegyek, olajfaligetek és vadregényes kanyonok, nagy, tengerparti városok és néhány kunyhóból álló kecskepásztor falvak, de legfőképpen romok, romok és romok. Az útvonalat ősszel jártam be, ez a cikk a túra második feléről szól.
A beszámolóm előző része ott ért véget, hogy 12 nap túrázás, ókori romokban sátrazás, Lükiai sírok felfedezése, kutyákkal és vaddisznókkal való változatos találkozások után immár egyedül vágok neki a Lükiai útból hátralévő, nagyjából 300 kilométeres távnak.
A túra alatt minden este leültem, és egy csíkos füzetbe leírtam az aznapi történéseket, benyomásokat, tapasztalatokat. A 13. nap bejegyzése így kezdődik: „Messze a legfosabb nap eddig, pedig voltak benne top dolgok” – és ez jól össze is foglalja a túra Kaleüçağız-től Finikéig tartó szakaszát.
Demréig a part menti útvonalszakaszt választottam, nem bírván elszakadni a tengertől, ami gyorsan kifizetődött, mert rögtön az elindulás után végre egy olyan partszakaszra értem, ahol megint úszhattam, ráadásul senki nem volt közel s távol, enyém volt az egész, hófehér köves strand.
A városban aztán jött a feketeleves, az útvonal ugyanis itt egyszerűen megszűnik – Kate Clow, a Lükiai út kitalálója, ezért azt javasolja, hogy stoppoljunk vagy taxizzunk el a város északi határára, ahol újrakezdődik az ösvény. Így tettem én is, közben viszont nem hagytam ki Mürát, az útvonal talán leghíresebb romvárosát, lenyűgöző sziklafalba vájt sírokkal és kőfaragványokkal, mellette a Mikulás ihletője, Szent Miklós templomával, aki a város egyik korai püspöke volt már a kereszténységre való áttérés idején.
Az ösvény aztán egy olyan helyen veszi fel a fonalat újra, hogy a taxisofőr többször megkérdezte, biztos ne vigyen-e tovább a legközelebbi útvonalon fekvő faluba, Belörenbe, mert innen csak szenvedés lesz odajutnom. Én ezt akkor betudtam annak, hogy még pár lírát akar rajtam keresni, aztán mikor a szinte merőleges, poros hegyoldalban próbáltam az újra-és újra eltűnő ösvényt megtalálni a tűző napon, akkor tudtam, hogy igaza volt.
A Lükiai út Demre északi határától ugyanis olyan útvonalon mászik fel több, mint 1800 méterre, majd onnan le megint a tengerszintre, ahol vagy semmilyen ösvényt nem találni a sziklarengetegben, vagy éppen ellenkezőleg, ahol több tucat lehetséges nyomvonal húzódik, amiket kecskenyájak tapostak a hegyoldalba, és amelyek sokszor sokkal ösvény-szerűbbnek néznek ki, mint a tényleges útvonal. Az előttem haladó kecskék végül annyiszor vezettek tévútra, hogy a 13. és 14. nap nagy részében inkább az offline navigációra hagyatkozva, telefonnal a kezemben gyalogoltam, ami lényegesen megnehezítette a haladást.
Bár azt önmagában sosem bánom, ha magasra kell mászni, azért szeretem, ha ez izgalmas útvonalon történik, vagy legalább, ha a hegy tetején szép kilátás vár. Bár felérve itt egyik oldalról Demrét, a másikról Finikét is jól be lehetett látni, ezek egyike sem kifejezetten szívderítő látvány, mert mindkettő látképét több ezer fóliasátor és üvegház fehérlő tengere uralja, amik között a lakóépületek vagy bármilyen zöldfelület csupán elszórt pöttyök.
Ezért, bár ezt a szakaszt összesen három nap alatt terveztem teljesíteni, végül a második napon leértem Finikébe, ahol hulla fáradtan, egy országút menti kempingben aludtam méregdrágán. A térdeim pedig a túra legvégéig nem heverték ki igazán, hogy egy nap alatt másztam fel velük 1000 métert, majd egy lendülettel le is jöttem 1800-at.
Másnap viszont a könnyebb utat választottam: Finikétől Karaözig az útvonal órákig közvetlenül egy hatsávos autóút mellett, az árnyék nélküli tengerparton halad, ezért a túrázók jó része, többek között Kate Clow javaslatára, ezt inkább átbuszozza. Így a gyaloglást már Karaöz határában folytattam, ahonnan az egész túra egyik legszebb és legélvezetesebb szakasza következett, illatos fenyőfák alatt, közvetlenül a türkizkék tenger mellett kanyarogva.
Az aznapi utam ráadásul a Gelidonya világítótoronynál végződött, a Lükiai út legdélebbi pontján, egy messze a tengerbe nyúló földnyelven, ahonnan tökéletes kilátásom volt az este a tengerben eltűnő, majd másnap reggel elképesztő színekkel újra felbukkanó napkorongra.
A török Riviéra utószezonban
A Gelidonya több tekintetben is fordulópont a Lükiai úton: az addig nagyrészt kelet felé tartó útvonal itt északnak fordul, és hirtelen a túrázók is megsokasodnak rajta. Bár többnapos szakaszokra becsatlakozókból, különösen az útvonal elején többel találkoztunk, az út első fele nem kifejezetten forgalmas, sőt. Hosszú-hosszú szakaszokat jártam le anélkül, hogy bárkivel találkoztam volna, és mindösszesen két túrázóval akadtam össze, akik az egész útvonal végigjárására vállalkoztak.
Antalya irányába tartva viszont innentől egymást érték a kis „beach town”-ok és a nagy, kifejezetten turistáknak épített városok; ezekből indulva pedig sok – főleg orosz – turistacsoport kirándulja be a Lükiai út egy-két napos szakaszait, változatos felkészültségi szinttel. Vannak, akik túrahátizsákkal és botokkal, általában túravezetővel vágnak neki az amúgy nem könnyű terepnek, de bőven találkoztam olyanokkal is, akik strandpapucsban, kulacsukat a kezükben cipelve próbálták felszenvedni magukat a sziklás ösvényeken.
Turisták ide vagy oda, a következő napok útvonala megint csak a legszebbek közé tartozott. A világítótoronytól az út nagyrészt magasan a tenger mellett, idilli fenyőerdőkben vezet, bámulatos kilátással, csodás fenyőillattal és sok madárcsicsergéssel. A következő kis tengerparti város Adrasan pedig azért volt különösen szórakoztató, mert a lakosai kollektíven eldöntötték, hogy úgy tesznek, mintha egy karibi szigeten élnének.
A gyarmati stílusban épített, színesre festett panzióknak ezért mind olyan neveik vannak, mint a Tortuga Inn és Black Pearl, az udvarukon pálmafák állnak, a strand melletti bárokban pedig hangosan bömböl a reggae. Innen vágtam neki egy gyors készletfeltöltés és egy sör után a következő hegynek, ami Adrasant és Olympos-t választja el, és aminek pont a tetején állítottam fel aznap este a sátramat, tökéletes kilátással a lent elterülő város fényeire, pont hallótávolságban az esti müezzintől.
Az útvonal az Olympos-hegyet (sajnos-szerencsére, kinek mi) nem mássza meg, helyette leereszkedik a mellette lévő öbölbe, bejárja az ugyanígy elnevezett ókori romvárost, majd a tengerparton megy tovább Çıralı felé. Itt az útvonal ismét elágazik; egy része a parton folytatódik Tekirova felé, míg a másik útvonal a szárazföld belseje és a magas hegyek felé fordul. Mivel én továbbra sem tudtam a tengert és az úszások lehetőségét elengedni, az előbbi mellett döntöttem.
Nem akartam viszont kihagyni a Lükiai út talán legkülönlegesebb látványosságát, a Yanartaş-t, ami a másik útvonal elején, Çıralı határában helyezkedik el. Így a túra 17. napján, délután egy véletlenszerűen kiválasztott kempingben állítottam sátrat, vártam sötétedésig, és a cuccaim nélkül, könnyű léptekkel indultam fel a Chimaera-hegyre, aminek a sziklás oldalában több ezer éve kis lángok sokasága ég elolthatatlanul a kövek repedéseiből feltörő metángáznak köszönhetően.
A legendák szerint ezen a hegyen élt Chimaera, a kecske- és oroszlánfejű, kígyófarkú mitologikus szörny, akit Bellerophón lükiai király, Pegazusa hátán lovagolva győzött le. Ma viszont a hegyet szörnyek helyett egy csomó kóbor macska lakja, akik a lángokon kolbászokat és mályvacukrot sütő turistáktól remélnek elcsenni egy-egy falatot. Végül én sem tudtam ellenállni, és egy ott talált kis boton megsütöttem a német családtól kapott mályvacukromat a furcsa szagú lángok fölött, majd hosszú órákig üldögéltem az egyre néptelenebbé váló hegyoldalban, a megunhatatlan látványban.
Çıralıt a Yanartaş-on kívül is úgy élveztem, hogy úgy döntöttem, pihenek itt egy napot. Úsztam, bicikliztem, degeszre tömtem magam gözlemével, változatos helyeken fetrengtem, és nagyon sokat olvastam, így kipihenve kezdtem meg a túra 19. napját. Ezen a szakaszon a kezdetben csodás kis öblöket érintő ösvény hamarosan egy szélesebb földútra váltott, ez vezetett be Tekirovába, ami olyan nyomasztó volt, hogy utána az esti sátorhelyemig szomorkodtam, hogy miért ezt az útvonalvariációt választottam.
Tekirova egy viszonylag nagy, de főleg turistáknak épült város, ami utószezonban leginkább üresen álló díszletekre emlékeztet, tele építkezésekkel, új, még üresen álló üzlethelyiségekkel, bezárt csúszdaparkokkal, és egy-két lézengő orosz turistával. A kedvemen nem javított az sem, hogy a közeli Phaselis-t éppen renoválták, ezért az ókori romok jórészt elvesztek a fém állványzatok és az ott berregő munkagépek között. A várossal szemben viszont, egy tengerbe nyúló földnyelven akadt még egy-két érdekes rom a turistáktól távol. Az aznapi sátorhelyemet végül itt, közvetlenül egy romos templom mellett találtam meg, saját bejárattal az alatta húzódó kis strandhoz, ami majdhogynem jóvá tette a nap gyötrelmes első felét.
Utolsó tenger, utolsó romok, utolsó nekifutás
Itt, Phaselis-nél köszöntem el a véglegesen a tengertől – a Lükiai út innen a hegyekbe vezet, ahol a Beydağları Nemzeti Parkban újra összefut az alternatív útvonallal. A nemzeti park, benne a Göynük-kanyonnal, annak ellenére lett talán a kedvenc szakaszom a túrán, hogy alapvetően a romok és a tenger miatt vágtam bele, itt viszont mindent a magas hegyek, fenyők és sziklás kanyonok uralnak.
Az útvonal itt viszonylag messze halad bármilyen lakott településtől és olyan vad, hogy – nagy izgalmamra – nem egyszer ugráltak át rajta a hegyekben lakó zergék. A szép környezet kitartott a következő napokra is, ami sokkal elviselhetőbbé tette azt, hogy az útvonal folyamatosan fel-és lemászik, sokszor 1400 méteres magasságokról, az éjszakák pedig itt már bőven megkövetelték, hogy nyakig húzzam a hálózsák cipzárját.
A 23. napon viszont, bár a mászás megmaradt, a békés fenyőerdőket felváltották a korábbról jól ismert tüskés-szúrós növények, a követhetetlen ösvények, a meredek, földes utak a talpam alól állandóan kiszaladó kavicsokkal, ami miatt többször is hatalmasakat estem, az újra és újra lehorzsolódó jobb könyököm legnagyobb bánatára. De a Lükiai út végül aznap sem hagyott cserben; megérezve, hogy kezd elegem lenni, az ókori Trebenna mellett idilli sátorhellyel várt, közvetlenül a város aljában álló római fürdő romjai mellett, ahonnan a cuccaim lepakolása után a dombon álló erődbe is felmásztam. Innen a távolban már látszott Antalya is, valahol a határában a túra végpontjával.
Másnap viszonylag gyorsan, de hasonló kínlódások árán beértem Geyikbayırı-ba, ami igazi hegymászóparadicsom, köszönhetően a várost körülölelő meredek sziklafalaknak. A Lükiai út eredetileg itt végződött, és sokan ma is itt hagyják abba. Én viszont Kate Clow 2022-ben újra kiadott útleírását követve még két napig folytattam a túrát. Bárcsak ne tettem volna.
Geyikbayırı után az útvonal ugyan kezdetben egy kellemes fennsíkon vezet, lefelé tartva viszont olyan fakitermelők által teljesen letarolt hegyoldalakba fut, ahol a szomorúan meredező facsonkok között az ösvényt tulajdonképpen lehetetlen volt megtalálni a sok lehullott ág miatt. Amikor aztán újra rátaláltam az útvonalra, az jobbára betonutakon vezetett el a tóhoz, ahol aznap sátrazni terveztem.
Bár ez a Google fotók alapján ideális, sőt festői táborhelynek tűnt kék vízzel és zöld fűvel, élőben legjobb példája lett az Instagram vs. reality mémnek. A tó ugyanis félig ki volt száradva, a megmaradt sárbarna víz körül pedig crossmotorosok köröztek a mindent beterítő porban. Csalódottan vertem sátrat a tó fölött, a piknikezők elszórt cigicsikkjei között, annál is inkább, mert ez volt a Lükiai úton töltött utolsó éjszakám. A nyomorúságomat ráadásul tetézte az üzenet, amit egy pár nappal korábban megismert olasz túrázótól kaptam, aki már aznap befejezte az útvonalat: „Az utolsó szakasz egy pokol. Legyél nagyon óvatos, haladj lassan, írj, ha leértél.”
Elég sokféle terepen túráztam már, de a Lükiai út utolsó szakasza messze a legrosszabb túraélményeim közé tartozik, és mindenkit óva intenék attól, hogy nekifusson. Reggel jó darabig nem értettem, mire gondolt az olasz: az útvonal ugyan nem volt könnyű, de szép helyeken, követhetően vitt fel a magaslaton álló Neapolis romvároshoz, benne csodálatosan fennmaradt lükiai sírokkal, fákkal benőtt ókori városfalakkal. Örültem, hogy még az utolsó napra is jutott egy kis történelem, és boldogan másztam le a kövekről, vissza az erdőbe, keresve a szokásos piros-fehér jelzést. Ami sehol sem volt, az ösvénnyel egyetemben.
A Lükiai út utolsó, 14.03-as számú szakaszán egyszerűen megszűnnek a jelek, de ami a legnagyobb baj, eltűnik maga az ösvény is. Hiába álltam a GPS szerint pontosan az úton, bárhogy erőltettem a szememet, járt ösvényt sehogy sem találtam, ami a fenyőtűkkel vastagon borított, sík erdei talajon sem volt kellemes, a meredek, tüskés bozóttal áthatolhatatlanul benőtt hegyoldalban viszont kifejezetten veszélyessé vált.
A Lükiai útnak ezen a részén úgy kellett nagyjából félezer métert leereszkednem, hogy egy-két méternél messzebb sohasem láttam, a pólómat, nadrágomat és a bőrömet is szanaszét cincálták a tüskés indák, levelek és ágak, amiken egyes pontokon egyszerűen lehetetlen volt átjutni. Többször álltam a meredek hegyoldalban tanácstalanul, a pityergés határán, körbe-körbe forgolódva, egyszerűen nem látva kiutat a bozótból.
Némi enyhülést csak azok a pár méter hosszú, meredek sziklás szakaszok jelentettek, amiken lemászni ekkora hátizsákkal valójában kifejezetten veszélyes volt, de azok legalább nem karcoltak újabb sebeket a bőrömbe. Mire a hegyről leértem, a ruháim tele voltak lyukakkal, és minden kilógó testfelületemen nagyjából ezer karcolásból véreztem, a megtépázott idegeimről nem is beszélve.
A hajrában ráadásul az útvonalat (bár jelzés ugye itt már nincs) egy átmászhatatlan kerítés is elzárta, így végül egy kisebb kerülővel, különböző betonutakon érkeztem meg Aşağıkaramanba, ahol a temető melletti buszmegállóban ér véget hivatalosan is a Lükiai út.
A nagy bevonulásom aztán a sok sérülésemnek és a nem túl jó kedvemnek köszönhetően sem volt annyira diadalmas, mint amire számítottam, ráadásul az útvonal végét még egy árva matrica se jelzi, ami kifejezetten lehangoló, különösen a Lükiai út elejét jelző, sárga boltív viszonylatában. Azért lőttem pár képet, a hamarosan beérkező busz sofőrje pedig megkínált egy kis csipsszel, és feltartott hüvelykujjal, mosolyogva gratulált, mikor mondtam neki, hogy a Likya Yolut jártam végig. Kellett még pár nap gyógyulás (testi és lelki értelemben is), hogy az utolsó szakasz megpróbáltatásai leülepedjenek bennem, ezután viszont a meghatározó érzés a büszkeség maradt, hogy ezt is megcsináltam.
A Lükiai út ugyanis összességében egy változatos, sok-sok élményt, látnivalót és kalandot tartogató útvonal. Végigjárni nagy vállalás, és nem is kifejezetten könnyű, de aki nekifut, Törökországnak garantáltan egy olyan oldalát is látja, aminek egy jó része mára eltűnőben van, és amit az országba érkező turisták túlnyomó része sohasem ismer meg. Mindent összevetve bármikor visszamennék.
A Lükiai út nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További Szépkilátás túrák Törökországban:
