Egy magyar lány végigjárta az 500 kilométer hosszú Likya Yolut, a legszebbnek tartott török túrautat
2025. január 2. – 16:26
A Lükiai utat, török nevén Likya Yolut gyakran emlegetik a világ egyik legszebb hosszútávú túraútvonalaként. A Törökország délnyugati részén húzódó, nagyjából 500 kilométer hosszú útvonalban minden van: azúrkék vizű strandok, fenyővel borított hegyek, olajfaligetek és vadregényes kanyonok, nagy, tengerparti városok és néhány kunyhóból álló kecskepásztorfalvak, de legfőképpen romok, romok és romok. A régió gazdag ókori történelme során az útvonal nevét adó lükiaiaktól kezdve a perzsákon át a rómaiakig minden nagyobb birodalom otthagyta a maga nyomát a térségben erődök, amfiteátrumok és szarkofágok formájában, amiket bejárhatunk, amikre felmászhatunk, és ha úgy jön ki a lépés, sátrazhatunk is mellettük.
Jó ideje foglalkoztatnak a hosszú távú túraútvonalak. Bár sokaknak teljesen érthetetlen, miért akarna bárki hónapokig egy hatalmas hátizsákkal a vállán gyalogolni, nekem mindig is volt valami izgalmas abban, ha az embernek semmi más dolga nincs nap mint nap, csak egyik lábát tenni a másik után, és mindent, amihez a túléléshez szüksége van, a hátán cipel. Bár a bakancslistámon sok más hosszabb túra végigjárása szerepel, a Lükiai út éppen az útvonal változatossága miatt vonzott különösen. Az a túra, ahol lehet kanyonokban sziklákra mászni, tengerben fürdeni, jókat enni és történelemről tanulni, engem kilóra megvett.
A Lükiai út kitalálása a brit expat, Kate Clow nevéhez fűződik, aki az 1980-as években kezdte el felfedezni a Teke-félsziget, történelmi nevén Lükia ókori ösvényeit, amiket aztán 1999-re, rengeteg önkéntes és részben a török állam bevonásával fűztek össze egy összefüggő útvonallá. A túraútvonalnak több elágazása is van, amelyek néha csak pár kilométerre, néha napokra elválnak egymástól, így a Lükiai út egészét teljesítő túrázók nem mind pont ugyanazt az utat járják be, de mindegyikük nagyjából félezer kilométert gyalogol.
Bár voltam már többnapos túrákon, ez a táv messze a legnagyobb vállalásom volt, amit több hónapos felkészülés előzött meg, például a skóciai West Highland Way végigjárása. Mivel olyan e világi korlátokkal dolgoztam, mint hogy 40 napon belül vissza kell érnem a munkahelyemre, reménykedtem, hogy ennyi idő elég lesz a teljesítésre, és nem a cél előtt pár nappal kell majd megállnom, menthetetlenül elveszítve ezzel a teljes távot teljesítő thru-hiker címet. Végül 25 nap alatt, október 13. és november 6. között az egészet lejártam.
Az első sírt nem felejted el
A Lükiai utat legtöbben nyugatról keletre járják be, általában tavasszal vagy ősszel – elkerülve a téli esőt és a nyári forróságot. Az útvonal hivatalos kezdete, egy szép sárga, Likya Yolu feliratú boltív, Ölüdeniz határában található, ahová a közeli Fethiyéből busszal viszonylag könnyen eljuthatunk – már ha sikerül kiigazodnunk a káoszenergiákkal erősen áthatott török buszrendszeren. A buszsofőrök viszont szezonban bőven hozzá vannak szokva a túrázók látványához, és bár angolul kevesen beszélnek, elég bemondani, hogy Likya Yolu, és jó helyen fognak az országúton ledobni. Fethiyébe pedig mi (a túra első 12 napján a férjem, Dénes is velem volt) Dalamanból mentünk, ahová isztambuli átszállással korrekt áron lehet Budapestről repülőjegyeket találni.
A túra rögtön egy izmos emelkedővel indít, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a Földközi-tengerre, a tetején viszont nagy meglepetésünkre sorban felállított kempingszékek vártak. Mellettük, a hegy tetején egy török férfi hűtőtáskából gránátalma- és narancslevet árult, amit minden reggel egy megviselt túrahátizsákban cipel fel ugyanazon az úton, amin mi is felkapaszkodtunk. A kaptató, a jeges italok, majd az odaözönlő orosz turistacsoport már az első napon nagyjából leképezték azt, mire kell számítani ezen a túrán: nehéz terep, gyönyörű tájak, csodálatos török vendéglátás és nagyon sok orosz.
Az utunkat a Faralya határában lévő Butterfly Valley nevű öböl felé folytattuk, ami a Google-ben található fotók alapján olyan gyönyörűnek tűnt, hogy mikor a túraleírást és mindenféle blogokat elolvasva kiderült, hogy nagy hátizsákkal nagyjából lehetetlen – vagy minimum nagyon veszélyes – oda leereszkedni a meredek sziklafalon, plusz az útvonal tulajdonképpen nem is megy rajta keresztül, nagyon elszomorodtam. Egészen addig, amíg a közeli étterem teraszán teázva meg nem hallottuk az öbölben horgonyzó partihajókról felszűrődő EDM bömbölését. Onnantól megnyugodtam.
Faralya után az út aztán egy erdős résszel folytatódik – az este közeledtével itt sátraztunk le először. A Lükiai úton a túrázók egy jelentős része, hozzám hasonlóan, a vadkempingezést választja, amivel kapcsolatban Törökország megengedő. Viszont mivel az útvonal nagyrészt sziklás és sokszor meredek, alkalmas sátorhelyet találni valójában egyáltalán nem könnyű. Ebben hatalmas segítség volt az általam is használt Maps.me nevű offline navigációs alkalmazás, amiben rengeteg vadkempingezésre alkalmas helyet jelöltek be korábbi felhasználók. Bár egy csomó új sátorhelyet fedeztem fel én is, sokszor segített a tervezésben, ha előre láttam, nagyjából hol lesz alvásra alkalmas a terep.
Másnap aztán hamar beértünk Kabakba, a hangulatából ítélve leginkább hippikre és digitális nomádokra szabott kis tengerparti városba, amit elhagyva rögtön el is ágazik az útvonal – így döntenünk kellett, hogy inkább a tengerparthoz közel haladunk, vagy beljebb megyünk kisebb falvakat felfedezni. A magyar őszből elszabadult testünk és lelkünk aztán a napsütéses tengerpartok felé húzott inkább – igaz, azt nem tudtuk, hogy a nevéhez abszolút felérő Paradise Beachre az útvonal egyik különösen nehéz szakasza visz majd, szúrós bokrokkal és éles sziklákkal. Odaérve viszont azonnal berohantunk a meglepően meleg Földközi-tengerbe, ami éppen elviselhetően csípte az út során megszerzett horzsolásainkat.
Bármilyen vonzó is lett volna a tengerparton sátrazni, a tűző nap és a fogyó vízkészleteink aztán továbbhajtottak minket. Így értünk el a legelső romjainkhoz, a fákkal és bokrokkal erősen benőtt Kalabantiához, ami ma már csak egy romos épület, a bizánci időkben viszont egy egész kikötőváros volt. Az aznapi táborhelyünktől innen még jó pár kilométer és legalább 500 méter szintkülönbség választott el minket, a fárasztó kapaszkodásért viszont maximálisan kárpótolt az a naplemente, amit a magasan a tenger felett elnyúló, meredek sziklaszirtre állított sátrunkból láttunk.
A harmadik napon a tájat a tenger helyett már a hegyoldalakban kialakított olajfaligetek, a fák közé telepített méhkaptárak és az olajfákról két lábra állva legelő kecskenyájak uralják. Itt bukkantunk rá, mintegy véletlenül, az első lükiai sírunkra is, ami olyan magától értetődően állt a hegytetőn, mintha az ember bármelyik sarkon befordulva kétezer éves sírokba futhatna – ami amúgy ebben a térségben nem is áll távol az igazságtól. Ezek az emelvényen álló, szarkofágszerű sírok a lükiai építészet szinte egyedüli fennmaradt sajátosságai, a Lükiai út kiemelt érdekességei, és bár a túra során többtucatnyit láttam belőlük erdőkben elszórva, városok közepén körbebetonozva vagy tengerben félig elmerülve, mindegyik láttán ugyanaz az izgatottság lett rajtam úrrá, mint a legelsőnél.
A lükiai síron túl a nap fénypontjai azok a csodálatos török asszonyok voltak, akik aznap reggel friss kenyérrel és zöldségekkel, majd délután házi börekkel, saját készítésű kecskesajttal és olajbogyóval láttak el minket. A Lükiai út, főleg a tengerparttól távolabb, sok olyan kis – nem ritkán pár tucat főt számláló – településen halad át, ahová a turisták nagy része soha, csak a Lükiai úton gyalogló túrázók érnek el. Az ő igényeikre reagálva, a helyiek a házuk kertjét és szobáit gyakran kempinggé és panzióvá alakították, amikben sok luxusra nem, de annál több vendégszeretetre lehet számítani. Még ha az ember nem is tervez ezekben aludni, egy teára vagy némi házi kosztra mindenképpen megéri beugrani – kevés ennél jobb alkalom nyílik arra, hogy kicsit jobban megértsük a mára eltűnőben lévő török vidéki életformát.
A negyedik napot nagyrészt két híres romváros, Letoon és Xantosz bejárása töltötte ki. Bár a nap elején izgatottan vártuk, hogy a több kilométer hosszú Patara Beach nyugati csücskéhez érjünk, és ismét csobbanjunk a tengerben, a partot látva ezt a tervünket gyorsan elengedtük. Hiába állnak mindenhol homokba tűzött táblák, amik arra figyelmeztetnek, hogy a Patara tengeri teknősök tojásrakó helye, sokan autóval hajtanak rajta végig, mély keréknyomokat vájva a homokba, szemetüket szanaszét szórva.
Gyorsan menekültünk hát tovább Letoon romjai felé, ami Lükia egyik kiemelt vallási központja volt, benne Létó istennő és két gyermeke, Apollón és Artemisz templomával és egy hatalmas amfiteátrummal. Ide, csakúgy, mint a közeli és méltán híres Xantoszba, már belépőjegyet kell fizetni, ami viszont egyrészt nem drága, másrészt támogatja azt, hogy ezeket a történelmileg páratlan helyeket minél tovább megőrizzék, úgyhogy nem sokat gondolkodtunk azon, megéri-e kifizetni.
Bár, ha valaki elég elszánt, a legtöbb ilyen fizetős, körbekerített romvárosba elég könnyű beszökni is, mivel korábbi túrázók egyszerűen átvágták vagy leemelték a Lükiai utat keresztbevágó kerítéselemeket. Xantosz bejárása után – ami Letoonhoz hasonlóan az UNESCO világörökség része –, mi is egy ilyen lyukon jutottunk át az ókori város melletti mezőre, ahol két olajfa alatt, több ezer éves kövek között meg is találtuk a tökéletes sátorhelyet, amit az arra bandukoló teknősök dobtak fel még inkább.
Sehogy se jó kutyák
A következő két nap fő attrakciója a kőből épített római vízvezeték-hálózat, azaz akvadukt volt. Ennek mentén, sőt, néha egyenesen a medrében gyalogolva szeltünk át hegyeket, végig azon tanakodva, mégis hogyan tudták ezt az ókorban ilyen magasra (vagy bárhogy) megépíteni. A második napra aztán útitársat is kaptunk; a faluban, aminek az elején éppen hogy megúsztuk egy kutyafalka támadását, egy kóbor kutya mellénk szegődött, és előttünk sétálva mutatta az utat. Ezt egy darabig nagyon aranyosnak találtuk – három nap múlva, amikor a kutya még mindig velünk volt, már erősen szorongatónak.
És akkor álljon itt néhány fontos dolog a török kutyákról, amiknek három fő típusával találkoztam. A török települések, legyen az kis falu vagy nagyváros, általában tele vannak kóbor kutyákkal, amik sokszor falkába verődve védik a saját területüket – értsd: az utcát. Nem egy ijesztő élményem volt, amikor kutyák ugatva kapkodnak a lábam felé, én pedig kétségbeesetten próbálom a fém túrabotjaimat a combom és az állkapcsuk közé pozicionálni.
A második csoportba azok a hegyi pásztorkutyák tartoznak, amiket sokszor egyedül hagynak ott a kecskék őrzésére. Ezek a borjúméretű, lompos kutyák nem ugatnak; a testük megfeszül, és mélyen a torkukból morognak, amikor a túrázó túl közel megy a nyájhoz, készen arra, hogy bármelyik pillanatban nekik ugorjanak. Sokszor az egyetlen járható ösvényen állnak, így kikerülni nem lehet őket, a pásztort megvárni pedig elég nagy lutri, mert vagy nem vesz észre, vagy amúgy is a hegy egy másik részén van. Nekem végül mindkét szcenárióban a hangos, szigorú hangsúllyal kimondott, rövid szavak és a határozott, de azért körültekintő haladás váltak be.
A harmadik típusnál mindez mit sem ér. Ők azok a kóbor kutyák, amik jóformán csak szeretetre vágynak, és gyakran szegődnek arra járó túrázók nyomába, sokszor napokig követve őket. Bármennyire fáj is az ember szíve, őket jobb mielőbb elkergetni, mielőtt mindenféle érzelmi kötődések kezdenek kialakulni az – általában nagyon jó fej – állattal, amit egy ponton biztosan hátra kell majd hagyni.
A mi kutyánk végül Islamartól indulva bejárta velünk Patara romjait, ahol éjszaka a szabad ég alatt mellettünk aludt a tengerparti homokban, táborozott velünk a tényleg csodálatos Wonderful Beachen, míg végül Kalkan városába érve, a túra nyolcadik napján egy másik kóbor kutya rátámadt, és addig kergette, amíg véglegesen elszakadt tőlünk. Ezt se neki, se nekünk nem volt túl jó átélni.
A lükiai érem két oldala
A Patara Beach keleti részétől Kalkan felé vezető út eleje amúgy kiábrándító és riasztó példája annak, hogyan tűnnek el fokozatosan a Lükiai út egyes szakaszai. A tengerpart közelében gombamód szaporodó villák építése közben az ösvényt és annak jelzéseit sokszor egyszerűen eldózerolják – ami vagy hosszas útkereséshez vezet sittkupacok között, vagy lelketlen gyalogláshoz újonnan épített, poros autóutakon. Ebbe a problémába az út során időről időre belefutottam, a kicsúcsosodására pedig nem sokkal Kalkan után, Bezirigan és Sarıbelen között került sor, ahol az útvonal a hegyről leereszkedve egy félbehagyott építkezés során kibányászott szakadékba fut.
A Lükiai út nagy előnye viszont, hogy bár vannak rosszabb szakaszok – ilyen távon nehéz is lenne anélkül –, azokat rögtön olyan tájak követik, amik egy csapásra feledtetnek minden korábbi megpróbáltatást. Így a meglehetősen nehéz és sok zúzódással járó ereszkedést egy újabb mászást követően festői hegyi fennsíkok követték, ahol a kecskepásztorokon és néhány túrázón kívül nem jár soha senki.
Itt tértünk be egy teára Husszeinhez és a feleségéhez, két, nagyjából 90 éves emberhez, akik az életük nagy részét a mindentől távol fekvő kőkunyhójukban élték le néhány tyúkkal, kutyával és persze a kecskéikkel. A török kecskepásztorok nagy része csak a legmelegebb hónapokra költözik fel a hegyekbe, az úgynevezett yaylákra (nyári legelőkre), a telet viszont a legtöbben alacsonyabban fekvő településeken vészelik át. Husszeinék viszont egész évben itt élnek, lelkesen invitálva az arra járókat, családi fényképalbumokat mutatva nekik. Arról pedig, hogy október végéhez közeledve a hegyekben – itt nagyjából ezer méteren voltunk – már tényleg elég hideg van, éjszaka a sátorban mi is meggyőződtünk.
Éjjeli röfögők a sátor mellett
A Lükiai út a hegyekből viszont ismét a naposabb és jóval melegebb tengerpart felé vette az irányt. Kaşból a Limanağzı-öbölbe végül hajóval mentünk, egyrészt mert az útleírás szerint nagy hátizsákokkal veszélyes a kis strandra vezető meredek sziklafalon leereszkedni, másrészt mert hajózni jó móka. Összesen három–négy kilométert vágtunk le így, megspórolva némi időt, amit aztán sörözéssel töltöttünk el egy beach bárban, a kristálytiszta tenger mellett. Bár nagyon vágytuk, úszni itt mégsem tudtunk, mert azt csak a bárok saját stégjeiről, pénzért lehetett volna megtenni, úgyhogy tovább is indultunk az aznapra kitűzött útvonalon, ami jelzett még elrejtett kis öblöket jó strandolási lehetőségekkel.
A baj csak az volt, hogy bár az ezekhez vezető útvonalak a legszebbek közé tartoztak az egész Lükiai úton, magukat a strandokat vastagon lepte el a sok partra sodródott szemét. Ez amúgy csak a Lükiai útnak ezen a szakaszán volt jellemző, ahol a partszakasz kanyarulatai és a különböző áramlatok miatt kevesebbet mozog a víz, és színében és szagában is inkább tóra emlékeztetett.
Bár úszni végül nem tudtunk, az aznapi sátorhelyünk az egész út egyik legjobbja volt, közvetlenül a sziklás tengerpart mellett (itt szép tiszta volt a víz, belemenni viszont nehéz lett volna), olajfák alatt, éppen szemben a naplementével. Éjjel aztán, nem először, látogatóink is voltak: a Lükiai úton viszonylag sok a vaddisznó, akiket meglehetősen érdekelnek a sátrak vagy még inkább a sátrakban lévő étel.
Bár bejönni egy sem próbált soha, elég ijesztő tud lenni, ha az ember az éjszaka közepén arra ébred, hogy mély röfögést, morgást és szimatolást hall a fejénél, vagy hogy egy egész vaddisznókonda rohan el a sátra mellett. Az aznapi disznók viszont akkor jártak arra, amikor még kint ültünk a sátor előtt, úgyhogy a fejlámpáink fényénél még meg is nézhettük őket, annyira kevéssé zavartatták magukat a jelenlétünktől.
A túra 11. napján aztán végre teljesült az álmunk, és sikerült konkrétan egy több ezer éves város, Aperlae romjai között sátraznunk. Ugyan a régi akropolisz egy része mára víz alatt van, de így is fennmaradt a városfal nagy része, a bizánci korban épített őrtornyok és templom maradványai és persze sok-sok sír. Egy dolog ezeket a romokat bejárni, és megint más bennük aludni. Az első esetben az ember inkább bámészkodónak érzi magát, sátrat verni a régi kövek között viszont kicsit olyan, mintha birtokba vennénk és újra belaknánk ezeket az ókori városokat, ami sajátságosan izgalmas és érdekes élmény, és amit ezért minden adandó alkalommal igyekeztem ezután is kihasználni.
Innen indultunk a 12. napon Kaleüçağızbe, ahol viszont kivételesen egy igazi kempingben szálltunk meg; végre mostunk, zuhanyoztunk, és általában élveztük a civilizáció nyújtotta előnyöket. Kaleüçağız amúgy is kellemes meglepetés volt. Tengerparti kisváros lévén arra számítottunk, hogy ezt is újonnan épített villák és panziók lepik majd el, de – bár turista még az utószezonban is elég sok volt, köszönhetően a város relatíve nagy hajókikötőjének –, Üçağız még így is elég sokat meg tudott őrizni a kaotikus, autentikus, helyi jellegéből, és az ott élő törököket sem szorították ki teljesen az odalátogatók. Mivel ez volt az utolsó együtt töltött napunk, (Dénes másnap taxival visszaindult Fethiyébe, majd Dalamanba, hogy onnan visszarepüljön Budapestre), egy jó halvacsorával is megjutalmaztuk magunkat.
A 13. napon immár egyedül vágtam neki a túra fennmaradó nagyjából 300 kilométerének. Folytatás a második részben.
A Lükiai út nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További Szépkilátás túrák Törökországban:
