A Skót-felföld nem adja könnyen magát, de megéri megküzdeni vele

Ülünk a kingshouse-i szálloda kocsmájában, kint szakadatlanul zuhog. A túra ötödik napjánál tartunk. Sátrunk a szálloda melletti árok partján áll az esőben, a zoknijaink a széken száradnak, előttünk két korsó ale. Két angol fiúval beszélgetünk, napok óta kerülgettük egymást az útvonalon, végül a rossz idő sodort minket egy asztalhoz.

Egyikük arról magyaráz, hogy a túrázásban kétféle élvezeti érték van: az egyes és a kettes típusú. Az egyes az, amikor az ember szimplán jól érzi magát az adott pillanatban; például amikor rásüt a nap, meglát egy lenyűgöző tájat, vagy megérzi a vadvirágok illatát. A második típus viszont akkor válik igazán értékessé, amikor az ember visszaemlékezve büszkén állapítja meg, hogy igen, ezt is kibírtam; ilyen a rovarok, az eső, a hideg, a sajgó lábunkba tett kilométerek, vagy a sátrunkat cibáló szél. A West Highland Way mindkét típusból tartogat eleget.

A West Highland Way (WHW) Skócia messze leghíresebb és legnépszerűbb hosszú távú túraútvonala. Hivatalosan ugyan csak 1980-ban jelölték ki, ám nagyrészt sokkal régebbi pásztorösvényeket és a 17–18. századi jakobita felkelések alatt az angol hadsereg által használt köves utakat követi, ezeket fűzi össze egy jól követhető és technikailag nem túl nehéz útvonallá. 153 kilométeren, szinte egyenesen tart észak felé a Glasgow-hoz közeli Milngavie-től Fort Williamig, egyre mélyebbre a Skót-felföld szívébe. Elvezet ikonikus tavak (azaz lochok) partján, áthalad a festői Glencoe-völgyön, és átszeli a felföld hegyes pusztaságait, ahol emberből nem sokat látni, birkából viszont annál többet.

Első négy nap: a kedves, lankás Skócia

A West Highland Way kezdőpontja Milngavie-ban van, ami Glasgow-ból egy helyi HÉV-es átszállással egyszerűen és maximum fél óra alatt megközelíthető. Az állomástól nagy nyilakkal vezetik a túrázókat a fémkapu és a kőobeliszk felé, ahol egy kötelező fotó után mindenki nekivághat az útnak. A túra első napja jórészt dombok és legelők között kanyarog, ami főleg napsütésben kifejezetten kedves látvány volt, de az ember azért nehezen hessegette el a gondolatot, hogy nem ezekért a tájakért jött ide.

A második és harmadik nap egy jó része már a Loch Lomond partján halad végig, ami a felszíni kiterjedését tekintve Nagy-Britannia legnagyobb tava, és amit hagyományosan a Skót-alföld és -felföld határának tartanak. A tó legmélyebb pontja 190 méter, ami a Balaton maximális 11 méteres mélységéhez képest már-már elképzelhetetlen, a vize szinte teljesen áttetsző, a partján pedig a sok esőnek köszönhetően dzsungelszerű, dús páfrányerdők húzódnak. A tó vize amúgy elég hideg, nyáron átlagosan 15 fokos, viszont napsütésben olyan hívogató, hogy egyszer muszáj volt megmerítkeznünk benne, bár az igazi úszáshoz nem voltunk elég kemények.

A West Highland Way majdnem egész hosszán, ahogy szinte egész Skóciában, lehet vadkempingezni, mi is így tettünk, ha lehetett. Fontos viszont, hogy a Loch Lomond partjának Balmahától Rowardennanig terjedő szakaszán csak engedéllyel lehet sátrazni a túlzott turizmus visszaszorítása érdekében, Rowardennanon túlhaladva viszont remek vadkempinghelyeket találni. Mi közvetlenül a tóparton, a víztől pár méterre vertünk sátrat egy eldugott kis öbölben, ahol fürödtünk, főztünk, és a táborból néztük a naplementét. Itt vettük először igazán hasznát a kempingszékeinknek, amiknek a cipelése bármilyen ultrakönnyű túrázót mély borzalommal töltött volna el, de a plusz súlyt bőven kompenzálta, hogy hátradőlve tudtunk epikus tájakon üldögélni.

A túra harmadik napján elbúcsúztunk a Loch Lomondtól, egy nagyobb emelkedő, majd egy kecskékkel borított fennsík után, hosszú ereszkedővel érkezünk meg Inverarnanba, illetve egyenesen a település egyetlen kempingjébe. Mivel Inverarnan előtt és után ismét csak engedélyhez kötött a kempingezés, a sátras túrázók nagy része itt szállt meg éjszakára. Itt kezdett el igazán bedurvulni a midge-helyzet, ami innentől egészen Fort Williamig végigkísérte az utunkat.

A felföldi midge-ek (ejtsd: midzs) muslica méretű kis vérszívó legyek, aminek a nőstényei tavasztól őszig sűrű, fekete felhőkben lepik el a Skót-felföldet. A csípésük éles, szúrós fájdalommal jár, és a szúnyogcsípésnél valamivel kisebb, vörös huplikat hagy maga után, amik egyéntől függően néhány órán, de (saját tapasztalat alapján) akár egy hétig is irtózatosan viszketnek.

Bár a WHW hivatalos honlapjának egy eldugott kérdezz-felelek szekciójában van arra utalás, hogy a midge-ek okozhatnak kellemetlenségeket, ennek az igazi súlyát nehéz addig elképzelni, amíg az ember nem próbálja órákig visszatartani a pisilést azért, hogy ne kelljen a sátorból kimásznia. Mert ha a sátor ajtaja kinyílik, a körülötte gyülekező több tízezer midge-ből legalább száz biztos bejut, és egész éjjel csipked, a maradék pedig az ember csupasz fenekét veszi célba odakint. Saját videót ugyan nem volt lelki erőnk csinálni a midge-helyzetről, de a YouTube-on nagyon jókat találni; ez, ez vagy ez például elég érzékletesen mutatja be a jelenséget.

A midge-ek ellen a legjobb védekezés a tetőtől talpig beöltözés és a sűrű szövésű (!) fejháló, de az utóbbit feltenni is csak úgy lehet, ha az ember frenetikusan rohangál ide-oda, remélve, hogy a midge-ek nem tudnak vele lépést tartani, és nem szorítja be őket az arcával együtt a háló alá. Egy szó, mint száz, a midge-ekre fel kell készülni fizikailag és lelkileg is, de egyik sem lehetetlen. És bár kétségtelenül megkeserítették a túrázásnak egy csomó aspektusát, elég nehéz például müzliszeleteket begyömöszölni a fejháló alá vagy az esőben elhalálozott midge-ek tetemeit a sátorról levakarni, azért összességében nem érdemes hagyni, hogy eltántorítsák az embert a West Highland Waytől vagy általában a Skót-felföldtől.

A negyedik napon Inverarnan után aztán az ember már a tájon és a csontjaiban is érzi, hogy jön az igazi, zord felföld. A páfrányokat és tóparti erdőket felváltják a fenyőerdők, a hegyek egyre magasabbak, éjjel már esett. Bár az aznapi szakasz hivatalosan Tyndrumban ért volna véget, egy gyors vacsora és két whisky után kora este még megindultunk ki a városból keresni egy alkalmas sátorhelyet. Végül 6 kilométert gyalogoltunk, és egy kis patak partján telepedtünk le. A nap még lemenőben, a másik parton birkák legeltek, a fű puha volt a talpunk alatt: megegyeztünk, hogy bizonyára ennek a tájnak leírására találták ki a bukolikus jelzőt.

Ötödik nap: a Skót-felföld bedurvul

Az ötödik nap sok tekintetben fordulópont a túrán. Átérve a Bridge of Orchyn, ami egyszerre egy település és egy tényleges híd, a táj, ahogy arra a helyiek újra és újra figyelmeztettek, drámaian megváltozik. Inveroran felé menet felmásztunk egy kisebb hegyre, ahonnan elképesztő kilátás tárult elénk a Loch Tullára, majd a három házból álló települést elhagyva egy régi angol katonai úton indultunk meg felfelé. A fák szép lassan elmaradtak, átadták a helyüket a kies domboknak, az égen pedig gyűlni kezdtek az esőfelhők, amik hamarosan be is váltották az ígéretüket.

Az eső egyre jobban esett, a látótávolság egyre kisebb lett, és feltámadt a szél is. Bár a táj szép volt, és olyan elhagyatott, hogy tőlünk pár méterre zavartalanul legelt egy szarvasünő, keveset láttunk belőle a szemünkbe húzott esőponcsók csuklyái alól. Bár ekkorra már kezdtünk elfáradni, pihenni a szakadó esőben nemigen tudtunk, bármilyen fedezék híján leülni csak a vizes földre lehetett, ha pedig az ember megállt, fél perc múlva garantáltan megtalálták a midge-ek is. Így amikor annak a kis tónak a partjára értünk, ahol eredetileg sátrazni akartunk, gyorsan megegyeztünk, hogy bölcsebb most továbbmenni.

Végül egészen Kingshouse-ig gyalogoltunk, 9 kilométerrel többet, mint amennyit aznapra terveztünk. Az időjárás olyannyira megviselt minket, hogy úgy döntöttünk, szállás után nézünk, de a településen lévő néhány faházas tömegszállás a rossz idő miatt már betelt, a téli síturizmus kiszolgálására felhúzott szállodában pedig olyan árat mondtak egy szobára, amit az utánunk beérkező amerikai túrázók kipengettek ugyan, de a mi büdzsénkkel köszönőviszonyban sem volt. A sátrunkat ezért a hotel melletti árok partján állítottuk fel, nagyjából húsz másik sátor társaságában, ami ezért leginkább egy rossz fesztiválkemping hangulatát idézte.

Innen indultunk meg másnap a túra egyik legikonikusabb szakaszához, a Glencoe völgyébe (a glen amúgy völgyet jelent keltául). A túra az úgynevezett Devil’s Staircase („az ördög lépcsősora”) megmászásával kezdődik, amit azért hívnak így, mert a századfordulón egy viharban több helyi is meghalt rajta, akik a szomszéd városba gyalogoltak el whiskyért. Az útvonal itt két kilométer alatt nagyjából 400 méter szintkülönbséget mászik meg a meredek, cikcakkos ösvényen, megérkezve az egész WHW legmagasabb pontjához, az amúgy meglehetősen szerény tengerszint feletti 550 méterre.

A kimerítő mászáson sokat könnyít, ha néha-néha hátrafordulunk, és magasról nézünk le a mögöttünk fekvő Glencoe-ra, amit a hegycsúcsokat elfedő felhők még drámaibbá tesznek. Reggel nem találkoztunk sok emberrel, viszont a túrának ehhez a szakaszához viszonylag sokan csatlakoznak egy fél napra is, autóikat a közeli parkolóban hagyva, gyorsan és könnyen kipipálva azokat a tájakat, amiken mi öt napig gyalogoltunk.

A Glencoe-t nem csak a táj szépsége miatt látogatják sokan. 1692-ben itt zajlott a skót történelem egyik legtöbbet hivatkozott tragédiája, az úgynevezett glencoe-i mészárlás, amelynek során a brit kormány megbízott katonái az éj leple alatt meggyilkolták a helyi MacDonald klán nagy részét, miután hetekig vendégeskedtek a klántagok otthonaiban. A mészárlás tovább fűtötte a jakobiták mozgalmát, aminek a történetében érdemes kicsit elmélyednie minden Skóciába látogatónak, mert nagyon sok utalás található rá mindenhol. Ráadásul George R. R. Martin bevallása szerint részben a glencoe-i mészárlás ihlette A trónok harca híres Vörös Nász-jeleneteit is.

Az Devil’s Staircase után hosszú, és kevésbé látványos lejtmenet vezet Kinlochlevenbe, de csak azért, hogy a város után rögtön erős kaptatóval folytassuk az utat egy rövid pihenő és egy jó fish ’n’ chips után. Az emelkedő tetejéhez közeledve gyönyörű látvány nyílik a Loch Levenre. A nap legizgalmasabb, és a túra talán legszebb része viszont csak néhány kilométerrel később kezdődik, amikor beérünk a Lairig Mornak hívott hegyszorosba. (A lairig keltául szó szerint azt jelenti, hogy „átjáró a dombok között”, a mor jelentése pedig „nagy”.)

A szoros közel nyolc kilométer hosszan vezet ezerméteres hegycsúcsok között olyan tájon, aminek csak jót tesz az eső, mert növeli a látvány drámaiságát. A WHW itt is azt a régi katonai utat követi, ami nemcsak átvonuló angol seregeket látott a 18. század folyamán, de egymást gyilkoló skót klánokat is, amelynek tagjai a szoroson keresztül próbáltak egymás elől menekülni.

Ezen a szakaszon található a WHW leggyakrabban fotózott épülete is, egy elhagyott, kőből épített tanyaház (kelta nevén Tigh-na-sleubaich), körülötte düledezőben lévő karámokkal. A ház teteje rég beomlott, belül felverte a gaz, de a juhkarámokban itt-ott még mindig találni összecsomósodott gyapjúgombócokat.

Bár viszonylag korán volt még, úgy beleszerettünk a tájba, hogy úgy döntöttünk, itt sátrazunk le a WHW-n töltött utolsó éjszakán. A régi karámokon belül találtunk is egy tökéletes, füves helyet, és még a nap is kisütött pár percre, de éppen csak annyira, hogy elhiggyük, talán a szabad ég alatt is meg tudjuk főzni a vacsoránkat. Ezt a tervünket aztán nemcsak az eső, de a midge-ek is szabotálták.

Az utolsó nap reggelén még mindig kilométerek voltak hátra a szorosból, de a hegyes pusztaságot egyre inkább felváltották a lila vadvirágos emelkedők. A szorosból kiérve aztán hosszú lejtmenet kezdődik Fort William és az azt körülvevő települések felé. Ez volt a túrának talán a legkevésbé élvezetes szakasza, egyrészt azért, mert az ember lábai már nagyon vágyták az út végét, másrészt mert az addigi ösvény széles, murvás-betonos utakra váltott, amiken nem nagy élmény lefelé kaptatni vagy városokon átvágni.

Az út utolsó pár száz méterét viszont kifejezetten szórakoztatóvá teszi, hogy a túra hivatalos végpontjáig Fort William főutcáján keresztül vezet az út, ahol sárosan, ázottan és kócosan vonultunk be több száz lézengő és szuveníreket vadászó turista közé, akik furcsa pillantásokat vetettek ránk. Az út végét aztán egy tábla és találó módon egy fájós lábát masszírozó túrázó szobra jelzi. Egy pacsi és két gyors fotó után beültünk a legközelebbi kocsmába, ahonnan a nagy üvegablakokon keresztül tökéletes kilátás nyílik az egymás után befutó túrázókra, akik hozzánk hasonlóan boldogan konstatálták: milyen jó, hogy ezt is végigcsinálták.

Ki menjen a WHW-re, és hogy menjen?

A WHW-n évente mintegy 100 ezren gyalogolnak le hosszabb-rövidebb szakaszokat, ebből nagyjából 36 ezren az elejétől a végéig le is járják. Az útvonalon éppen ezért sokféle túrázóval találkozni. Vannak, akik egy-két napos kirándulásokra csatlakoznak, őket a kicsi hátizsákokról, és a feltűnően tiszta és száraz ruháikról hamar kiszúrni.

Mások településtől településig haladva gyalogolják le a teljes útvonalat, ottani fogadókban töltik az éjszakát, így reggel átmelegedve és egy jó skót reggeli (haggis, véres hurka, tojás és bab) után vághatnak neki az aznapi szakasznak. Közülük sokak holmijait erre szakosodott cégek viszik állomásról állomásra. A túra sátorral is megcsinálható. Bár sok luxusra nem kell bennük számítani, az útvonalon végig találni hivatalos kempingeket, ahol sátorhelyek mellett általában kis faházak is bérelhetők.

A WHW-ben viszont az a pláne, hogy Nyugat-Európa nagy részével ellentétben Skóciában megengedett a vadkempingezés. Sok túrázó ezért az este közeledtével egyszerűen keres egy viszonylag sík felületet, ahol felveri a sátrát, majd reggel innen indul tovább. Mi is ezt választottuk.

A West Highland Way hivatalos honlapján több ajánlott ütemezést is találni a túra végigjárásához. Legtöbben hét nap alatt teljesítik déltől észak felé haladva – így tettünk mi is –, de vannak olyan, általában ultrakönnyű felszereléseket használó túrázók, akik 5 nap alatt is simán végeznek. A javasolt menetrendek településtől településig haladnak, és átlagban napi 22 km-es szakaszokra oszlanak. Ha az ember vadkempingezni szeretne, akkor a napi távokat kedve szerint módosíthatja, aki viszont szállásokon alszik, annak a túra utolsó két napján meglehetősen sokat kell majd gyalogolnia, itt következik ugyanis egy 25 és egy 30 km-es szakasz.

A WHW-nek, hasonlóan az Országos Kéktúrához, van hivatalos „útlevele”, amibe pecséteket szerezhet az a túrázó, aki az ilyesmiben örömét leli (mi nagyon!). A pecsételőhelyek viszont itt nem az ösvénynél vannak kihelyezve, hanem általában a közeli települések vendéglátóegységeiben, ami remek kifogás arra, hogy az ember már kora délután megálljon egy sörnyi pihenőre.

Az útvonal nagyítható túratérképen:

A WHW tökéletes választás azoknak, akik a Skót-felföld vadabb oldalára és természeti szépségeire kíváncsiak, lehetőleg messze elkerülve a buszaikból ki-be szálló turistákat, a Loch Nessnél tetőző tömegeket, vagy a skót dudásokkal pózoló influenszereket. Az útvonal viszonylag sok kis településen vezet át, ezért aki a vadonban hetekig elveszős élményt keres, ne ide jöjjön, de ezeket a helyieken kívül jórészt csak a túrázók látogatják, akik egy rövid készletfeltöltés után sokszor tovább is haladnak, bele a vadregényes tájba.

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.

További hasonló északi túrák a Szépkilátáson:

• Misztikus ködből előbukkanó rénszarvasok Európa utolsó megmaradt vadonjában
• A sarkköri vacsorán előfordul, hogy a rénszarvas belenéz a levesbe – Kungsleden, 2. rész
• Vándorlás az Óriások völgyében
• Fjallraven Classic: Amikor a surströmming visszaharap
• Izland legszebb túrája: a Laugavegur
• Izland legszebb túrája: folytatás az Istenek földjén