2024. január 7. – 12:44
Svédország leghíresebb útvonala a Svéd Lappföldön tekergő Kungsleden, magyarul a Királyok útja. A 470 kilométeres útvonal erdőkben, hegyen, völgyön kanyarog és néha evezni is kell – írja vendégszerzőnk, Fördős Péter túrázó-utazó, aki bejárta a svédek kéktúrájának is nevezett utat. Kalandjainak második része következik, ahol kíváncsi rénszarvasok, és váratlan közcsónakos evezések tarkítják az útját.
Az előző részben ott hagytam abba, hogy 79 kilométeres gyaloglás után elértem az Ammarnäs nevű kis településhez, ahol a Svéd Lappföldhöz képest szokatlanul gazdag infrastruktúra várt: egy rénszarvasburgert áruló étterem és egy kis bolt. Ott akkor a túrám idő hiányában véget ért. Egy év múlva, 2023 augusztusában azzal a kellemesen zsibbasztó érzéssel indulok tovább Ammarnäsból, hogy már csak 370 kilométer van előttem, amit ezúttal egyben fogok lenyomni.
A tipikus Kungsleden-pillanat: vacsorakészítés rénszarvasok társaságában
A 450 kilométer hosszú Kungsledenen van egy 165 kilométeres szakasz Ammarnäs és Kvikkjokk között, amit nagyon sok túrázó ki szokott hagyni. Ezen a területen található ugyanis a legtöbb erdős rész, amit sokan unalmasnak tartanak. A terep is nehezebb, mint a többi szakaszon. Ráadásul a környék népszerűtlensége miatt a menedékház-hálózat is ritkább. Szóval ezen a szakaszon van jó néhány hosszabb rész, ahol pár kis fakunyhón kívül nem nagyon lehet másra számítani, valahol pedig még azokra sem.
A faluból elindulva egy darabig az erdőben haladok, majd onnan viszonylag hamar kiérve egy gyönyörű platóra jutok, ahol jobbra és balra egyaránt mindenütt kisebb-nagyobb hegyek húzódnak – itt még egyelőre hósapka nélkül. Nagy tömeg éppenséggel itt sincs, de azért 2-3 óránként előfordul, hogy szembejön az ösvényen valaki.
Az első estémet egy erdei tisztáson sátrazva töltöm. Másnap reggel jól látható bizonyítékát találom meg annak, hogy a környéken valóban ólálkodik pár ragadozó, hiszen egy fej nélkül nyuszi hever az út közepén.
A második napom kísértetiesen hasonlít az előző évi túrám első napjára, azaz gyönyörű tájakon haladva pépesre ázok. Azzal a különbséggel, hogy itt nincs megnyugtató közelségben olyan házikó, ahol garantáltan meg tudok szárítkozni. Szerencsére ahogyan a táj kezd egyre érdekesebb lenni, szép lassan az eső is eláll. Tipikus Kungsleden-pillanat, hogy miközben a gázfőzőmön elkészítem a por-bolognaimat, 15 rénszarvas merészkedik egyre közelebb hozzám.
Később nagy dózist kapok azokból a tipikus erdei szakaszokból, amikért sok Kungsleden-túrázó nem lelkesedik. Az északon túrázókat errefelé inkább a nagy, nyitott terek vonzzák. „Erdőben túrázni otthon is tudok” – mondják sokan. Nekem ennek ellenére ez a terep is bejön, bár tény, hogy elég monoton tud lenni.
Ahhoz képest, hogy ezt a helyet milyen sokan kikerülik, és milyen sokat beszélnek az elhagyatottságáról, egészen érdekes meglepetésekkel szembesülök. Mint például az Adolfström nevű kis település, ahol két kemping is üzemel, vagy Jäkkvik, ahol abban a felfoghatatlan luxusban van részem, hogy még a helyi szupermarketben is be tudok vásárolni. Itt egy nagy központi bázisa van az STF-nek, ezeket hívják ők mountain stationnek.
Házakban, ágyban tudsz aludni, van világítás és tűzhelyen tudod megfőzni a boltban vásárolt alapanyagokat, ami két nehéz szakasz között tényleg elég felfrissítő élmény. Itt világosít fel egy olasz túrázó, aki északi, tehát ellentétes irányból érkezik, hogy mostantól számítsak néhány vízi átkelésre. Köztük kettő olyan tóra, ahol nekem kell eveznem. Bevallom, az egyébként elég széleskörű utánajárás során ez a részlet valahogy kimaradt, és mivel már késő volna „hogyan kell átevezni” leckéket venni a YouTube-ról, inkább kissé szkeptikusan, de határozott léptekkel nekiindulok másnap reggel, lesz, ami lesz alapon. Természetesen ismét szakadó esőben.
Innentől a sár birodalma vár rám. Bár eddig is sokat cuppogott a cipőm, itt viszont néha szinte térdig süppedek a sárba. A terep kövesről sziklásra vált, azaz hosszú szakaszokon gyakorlatilag minden lépést előre ki kell számolni. És jönnek a tavak is.
A teljes Kungsledenen összesen hét tavi átkelőhely van, ebből négyen át lehet evezni saját erőből. Az evezős csónakokat az STF biztosítja. A hosszú, keskeny tavakon átkelni festői dolog, de nagyon meg is lehet szívni. A szabály egyszerű: legalább egy csónakot ott kell hagyni a tóparton. Ez azt jelenti, hogy ha az utolsó csónakot visszük el, akkor a túloldalról vissza kell evezni egy kötőféken csatlakoztatott másik csónakkal, amit ott hagyunk, és újra átevezünk. Néha tehát a szabály miatt háromszor kell átkelni a tavon, ami fárasztó és időigényes tud lenne – de ez van.
Az első átkelésnél szerencsére összetalálkozok egy német túrázó sráccal, aki örömmel vállalja az evezés feladatát. A túloldalon el is húz, nem is találkozunk többet. Engem a helyi viszonyokhoz mérten meglehetősen komoly szintemelkedésekkel és tonnányi sárral teli szakasz kegyetlenül lelassít.
Szinte katonai kiképzésnek élem meg ezt a részt ilyen időjárási viszonyok között. Kezdem megérteni azokat, akik az egészet szkippelik. Aztán enyhít a rossz érzéseken a tény, hogy nagy nehezen kivergődök a saras erdőből és ismét egy kegyetlenül szép platón találom magam. Ráadásul az eső is eláll. Ismét egy nagy tó hullámzik előttem, amin viszont csak egy menetrend szerint közlekedő hajós tud átvinni motorcsónakkal. Délután 4-kor megy az utolsó járat, addig oda kell érnem, különben kampec az aznapi átkelésnek. Természetesen fél 6-kor érek oda. Legalább jut rengeteg időm arra, hogy naplementéig felverjem a sátrat, megfőzzem és elköltsem a vacsorámat nagy magányomban.
Az északi sarkkörön túli, hideg tavakon evezve
Másnap a hivatalosan 9-kor induló hajó valamikor 10 után fut be, kissé szétzilálva a napi menetrendemet, és a svédek pontosságába vetett hitemet egyaránt. Tíz perc hajókázás után a túloldalon egy apró falucskában találom magamat. A lakosok száma nem túl magas, egészen konkrétan: kettő fő. A hajót kezelő hölgy és férje lakják a mini települést. Hirtelen egy hatalmas kutya tör elő habzó szájjal hörögve. Szerencsére alig húsz centire visszarántja a nyakára kötött kötél. Fura. Mitől kell itt ennyire tartani, hogy ekkora kutya vigyáz a házra? A falut elhagyva hosszabb erdei menet következik, majd elérem a híres-neves kis fatáblát, ami az északi sarkkör átlépését hivatott jelezni.
Nem sokkal később ismét csodálatos, nyílt terepen találom magam, kisebb-nagyobb hegyekkel körülvéve. Megint olyan nyugalmas, kietlen és szép tájakon túrázok, amik miatt megéri bevállalni ezt a kevésbé népszerű szakaszt is. Ezen a hosszú részen lehetetlen úgy kisakkozni a napi menetrendet, hogy mindig menedékházban aludjunk, de szerencsére a semmi közepén egyszerű sátorhelyet találni.
Már egészen meglepődök, hogy milyen flottul megy minden, amikor az éjszaka közepén olyan szélviharra ébredek, ami sokáig nem hagy nyugodtan pihenni. Amikor hajnali 3 óra körül kimászok a sátorból, hogy egy kis extra erősítésként újabb kőtömböket pakoljak a sátorcövekekre, a hold valószínűtlenül vörösen izzik az égen. Várok pár percet, hátha még a sarki fény is előbukkan, de nincs olyan szerencsém. Cserébe viszont álmatlan forgolódhatok azon aggódva, hogy a sátram kibírja-e a terhelést. Nem alaptalanul: később találkozok olyan túrázóval, aki elmeséli, hogy a sátorrúdja megadta magát a hatalmas szélben és ráomlott a sátor.
Ahogy folytatódik a túra, a táj a viszonylag visszafogott svédországi sztenderdekhez képest kezd egyre jobban bevadulni. Megjelennek az északi részre jobban jellemző érdekes sziklaalakzatok. A következő napokat ezek látványa és a szép erdei szakaszok váltakozása jellemzi, időnként egy kis vízi átkeléssel megfűszerezve. Ezek között akad motorcsónakos is, de olyan is, ahol a túrázónak kell átevezni a túloldalra.
Mivel semmilyen evezős tapasztalatom nincs, és egy navigátor jól jönne evezés közben (tekintve, hogy a célnak háttal ülsz), várok egy órát, hátha csatlakozik hozzám valaki. Végül egy idős svéd túrázó hölgy lesz a társam a tavon. Elég vicces párt alkotunk a hideg tó felszínén evezgetve. Én tapasztalatlan hevületemben a lapáttól véresre sebzett ujjakkal lapátolva, ő pedig folyamatosan a helyes iránytól eltéréssel figyelmeztetve. Kedvenc pillanatom, amikor a szokásos derűs stílusában közli: jó ha tudom, ha esetleg beleesünk a vízbe, hogy 10 percünk lesz hátra az életünkből, mert először jönnek a hallucinációink, aztán kihűlünk, akármilyen ruha is van rajtunk.
A Kvikkjok nevű faluba megérkezve visszatér a rend, és újra megjelennek a menedékházak. Saltolouatka már egy újabb mérföldkövet jelent. Itt egyrészt egy nagyon komoly, étteremmel és kényelmes szállással működő bázisa van az STF-nek, ami nagyon pihentető, tekintve, hogy eddigre már 250 kilométeren vagyok túl. Másrészt innen hajó és (dobpergés!) busz segítségével lehet eljutni a túra következő állomásáig. Ennyi természetben töltött idő után bizarr és kissé illúzióromboló élmény betonúton haladva nézni az elsuhanó tájat, de a buszból kiszállva folytatódik az igazi Kungsleden-élmény.
Irány Abisko, irány a cél!
Jóleső érzés megkezdeni a Kungsleden utolsó szakaszát. Ez az egész túraútvonal messze legnépszerűbb szakasza – sokan csak ezt a részt teljesítik. Emiatt nagy tömegre számítok, viszont legnagyobb meglepetésemre marad a néhány óránként felbukkanó egy-egy túrázó. Talán a meteorológiai előrejelzés miatt van ez, mert az időjárás elkezd fokozatosan bekeményíteni.
Enyhe, de hosszú idő alatt alattomosan péppé áztató eső és a nagyon erős szél kombinációja színesíti a haladást. Az egyik legszebb völgyet ismét van szerencsém szinte áthatolhatatlanul sűrű ködben megtekinteni, miközben a szél a a fejemet is majdnem leviszi. Amikor hirtelen kisüt a nap, látszik, hogy hó borítja a hegyek tetejét.
Egy ponton már annyira elegem van a folyamatos esőből és szélből, hogy letáborozok egy kora délután előbukkanó menedékházban, és kiveszek egy nap szabadságot a túráról. Az egyik legjobb döntésem. Ahogy egy idősebb svéd túrázó úr is felhívja rá a figyelmemet, a „mai fiatalok”, a könnyű hátizsákos újhullámos túrázók hajlamosak végigszáguldani az ilyen útvonalakon anélkül, hogy magukba szívnák azok hangulatát. Én is találkoztam olyan túrázóval aki a 450 kilométeres útvonalat 9 nap alatt teljesítette.
A nyugodt hangon előadott monológ a változó világról nem kis szerepet játszik abban, hogy visszavegyek a tempóból és majdnem egy teljes napon keresztül olyan svéd újságokat olvasgassak a gyertyafény mellett, amikből egy árva szót sem értek. Mivel ilyenkor az eső miatt viszonylag sokan összegyűlnek a menedékházakban, a hangulat mindig nagyon jó. A napok óta tartó 25-30 kilométeres túrázás után a pihenés is kifejezetten jól esik, nem is beszélve a konzerv húsgolyóról, ami egy Michelin-csillagos menünek hat a sok ételporból készült kaja után.
A túra utolsó napjaira az időjárás ismét kegyes hozzám, és a valóban képeslapra illő szépségű tájon túrázok. Az útvonal legmagasabb pontja, az 1150 méteren lévő Tjäktjapasset utáni holdbéli, köves tájat ismét szarvascsordákkal teli völgyek és még borongós időben is türkiz kék színű tavak követik.
Ahogy az Abiskojåkka nevű zúgó folyó mentén fáradtan és élményekkel telve halad az ember a végállomásnak számító Abisko felé, nem lehet másra gondolni közben, csak arra, hogy de jó lesz otthon enni egy gulyáslevest. És hogy vissza kell még jönni ide túrázgatni. Szerencsére akad még néhány túraútvonal.
Nagyítható térkép a Kungsledenről:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További hasonló túrák a Szépkilátáson:
