Európa egyik legnépszerűbb túraútvonala, a Tour du Mont Blanc 170 kilométeren keresztül tekereg a Mont Blanc masszívum körül. 7-10 nap alatt végigjárható, és ezalatt gleccserek, nyáron is havas hágók, tengerszemek, mormoták és kőszáli kecskék várják a túrázókat. Második rész.
Az első részben elindultunk a franciaországi Les Houches-ből és különböző viszontagságokon át eljutottunk a 2515 méteren fekvő Col de la Seigne- hágóba, a francia–olasz határig. Innen folytatjuk a túrát.
A hágóból egy szép völgyön át vezet az út a következő menedékházig, a Rifugio Elisabetta Soldini Montanaróig. A menedékházban a szokásos módon, ingyen lehet hozzájutni korlátlan mennyiségű vízhez egy kútból. Nemcsak a fejemet, de még a pólómat is teljesen bevizeztem, mert beütött a masszív hőség. A menedékház után egyenes, de nem túl kellemes szakasz következett, ugyanis néhány kilométeren keresztül egy nem túl esztétikus földúton haladtunk.
Ezután viszont a Tour du Mont Blanc (TMB) egyik legszebb része jön. A Rifugio Combal után két lehetőségünk van: vagy megyünk tovább egyenesen, vagy jobbra felkapaszkodunk egy sziklás erdei kaptatón. Kényelmesnek tűnik az előbbi verzió, már csak azért is, mert ez az út bevisz a Val Veny nevű, kempingekkel teleszórt völgybe. De akkor kihagyjuk az egész TMB egyik leglátványosabb részét.
Ezen a részen ugyanis úgy tornyosulnak elénk a Mont Blanc masszívum csúcsai, mint soha máskor az úton. A legmagasabb csúcsát nem látni ugyan, „csak” a 4748 méter magas Mont Blanc de Courmayeur-t és a karomszerűen az égbe meredő Aiguille Noire de Peuterey-t. És persze két, mára aggasztóan visszaszoruló gleccsert. Az egész hegy olyan megdöbbentően hatalmas, hogy tiszta időben minden apró kis részlete kivehető, és szinte olyan érzés, mintha meg tudnánk érinteni.
Egészen hosszú ideig tekereg úgy az ösvény, hogy a hegyeket gyakorlatilag folyamatosan ebből a megdöbbentő perspektívából látjuk. De itt található kedvenc pihenőhelyem is, ahol a rekkenő hőségre való tekintettel beiktattam egy egyórás pihenőt. Egy régi paraszti kőkunyhó ez, ami valószínűleg Európa legszebb magashegyi panorámájával büszkélkedő ingatlana.
A Rifugio le Randonneur-ig kellemes és látványos túra következett, ahol a brutális magashegyi látvány szép lassan erdei szakaszokba csapott át. Az említett menedékház után jött viszont a TMB számomra legutálatosabb része. A Courmayeur-ba való lebotorkálás a keskeny, kegyetlenül meredek, poros ösvényen már nemcsak simán fárasztó, de kifejezetten idegtépő is volt a hőségben. Még jó, hogy a Dolonne nevű olasz település utcáira való bezuhanás kicsit enyhítette a feszültséget.
Egy évszázadok óta üzemelő kútból eszeveszett mennyiségű vizet szippantottam fel, és a városka utcái is eléggé megkapók. Tipikus olasz kisváros keskeny, macskaköves sikátorokkal – alpesi kivitelben. A folyó túlpartján fekvő Courmayeur már nem annyira bájos, de a boltban fel tudtam tölteni a készleteimet. Külön jó hír volt, hogy a Val Venyben (Veny-völgyben) fekvő kempingek felé innen ingyenes busz közlekedik, az egyikkel el is húztam az Aiguille Noire nevű kempingbe.
A kempingból másnap reggel az ingyenes busszal visszamentem Courmayeur-ba. Addigra már mindenki az Európát sújtó, soha nem látott hőhullámról, hőkupoláról, miegyébről beszélt. Ha valaki a havas képek láttán azt gondolja, hogy az Alpokban túrázva elmenekülhetünk ez elől, az sajnos téved. Ebben a régióban szintén borzasztóan forrók a nyarak, igazán magasra kell jutni ahhoz, hogy bármi enyhülést tapasztaljunk.
Összességében elmondható, hogy a túra e szakaszán 2000 méter alatt már folyamatosan izzasztóan meleg volt. Már kialakult az a kissé bizarr, de enyhülést hozó szokásom, hogy a rekkenő hőségben felkapartam egy kis havat és beraktam a baseballsapkám alá néhány percnyi hűsölést remélve.
Courmayeur-ba nemcsak megérkezni volt nagyon fárasztó, de a továbbindulás is a TMB legkeményebb részei között van. Úgy kezdődik a nap, hogy az első 5 kilométeren több mint 800 méter szintet kell leküzdeni. Nem extrém, de a sziklás terepen, a hőségben, nagy hátizsákkal azért tud meglepetéseket okozni. Már csak ezért is érdemes ebben a városban a lehető legtöbb szénhidrátot felzabálni. Ráadásul normális méretű, de főleg normális árú boltok nemigen jönnek innentől: a következő napokban a civilizációt apró svájci falvak képviselik.
A nagy kapaszkodó után a jutalom természetesen a gyönyörű táj volt. És az, hogy utána egy darabig meglepően jó minőségű ösvényeken lehetett egészen jól haladni. A Mont Blanc masszívum nem kevésbé látványos keleti része nyílt meg előttem továbbra is 3-4 ezer méterig kúszó, brutális sziklatornyokkal. Néhány kisebb patakon kellett csak átkelni, viszont ezeknél elég veszélyesnek tűntek a kialakult hóhidak.
A hóhíd úgy keletkezik, hogy az alul olvadó havat szépen elkezdi kimosni a patak vize. Felül viszont teljesen ép állapotban van a hó, a rajta lévő ösvénnyel és lábnyomokkal együtt jól járható hótömeg benyomását kelti, valójában azonban bármikor beszakadhat. Érdemes a bottal kitapogatni, hogy melyek a kevésbé sérülékeny részek, vagy ha mindegyik gyanúsnak tűnik, akkor inkább vállalni egy vizesebb átkelést a patakon.
A napi célom a Grand Col Ferret nevű hágón való sátrazás lett volna, de épp jött egy esti vihar. Ezt valószínűleg átvészeltem volna valahol és elindulok tovább, amikor lecsillapodik, de épp szembejött velem a hágó előtt nem sokkal a Rifugio Elena névre keresztelt olasz menedékház. Egészen szürreális élmény volt a viszonylag gyér forgalmú ösvény után egy népes társaság közepén találnom magam, ahogy beléptem.
Sátorhely vacsorával 30 euróért
Mindenki a napi élményeiről beszélgetett, sörözött, vagy csak simán elvolt. Elméletileg tilos a ház mellett sátrazni, és egyáltalán nem dobott fel a gondolat, hogy 50 euró + vacsora árért egy felhevült, lábszaggal és horkolással teli hálóteremben töltsem az éjszakámat. De egy kis könyörgés után sikerült engedélyt kapnom, hogy 30 euró ellenében mégis sátrat verhessek. Az árban benne volt a háromfogásos vacsora, valamint a forró zuhany használata is.
A vacsorára igazán nem lehetett panasz, kitettek magukért az olaszok 2000 méter felett is: paradicsomos tészta sok parmezánnal, sült hús paprikaraguval és zöldborsóval, desszertnek panna cotta. Vacsora után a sátor felverése következett. A nagy beszélgetések közepette erről szinte meg is feledkeztem, időközben pedig az eső mellé a nagy szél is megérkezett. Kifejezetten nagy teljesítménynek tűnt egyáltalán csak kiszedni a sátrat a hátizsákból úgy, hogy ne tépje ki azonnal a kezemből, de rekordhosszú idő alatt végül csak meglett a tábor felépítése is.
A szélben csörgő-zörgő sátorban nem életem legjobb éjszakáját töltöttem, majd másnap reggel rögtön neki is vágtam a hágónak. Két és fél kilométer alatt valamivel kevesebb mint 500 méter szint – pont jó kis reggeli edzés! Vannak helyek, ahol az ember nem is tudja megmagyarázni, hogy miért, de kikapcsol az agya és elmerül a tájban. Nekem ez a hágó ilyen volt. Nem terveztem nagy pihenőt beiktatni ilyen korán, de egy óra simán elszaladt azzal, hogy a minden irányban megkapó tájat vizsgáltam, és hallgattam a többi túrázó csevegését.
A már-már szokásosan gyönyörű alpesi tájban ereszkedtem le a hágóról, Svájcba megérkezve. A hőhelyzet annyira szigorúvá vált, hogy ekkor már teljesen egyértelmű volt, hogy mindennap beiktatok minimum egy óra pihenést az árnyékban. Ezt ismét egy kőkunyhó árnyéka szolgáltatta, ahol jó ideig csak a Courmayeur-ban vásárolt borsos pancetta és olívás focaccia elfogyasztásával, meg a környező hegyek látványával voltam elfoglalva.
La Fouly az első svájci település a TMB-n a svájci települések nem túl hosszú sorában. Van ugyan bolt, de az árakat elnézve jól jár, aki inkább Courmayeur-ban tankol fel. A település után a svájci Ferret-völgybe visz az út. A táblák szaporán hirdetik, hogy vigyázni kell a hegyről legördülő kövekkel, és a tartós tartózkodás életveszélyes lehet.
Nem vicceltek, tényleg elképesztő mennyiségű kisebb-nagyobb szikla csücsült mindenfelé. Némelyik olyan volt, mintha pár ezer éve huppantak volna oda, mások meg olyanok, mintha tegnap. Emiatt, és az út mentén csordogáló patak, a kisebb-nagyobb tavak miatt olyan érzésem támadt, mintha a kilencvenes évek valamelyik népszerű playstationos platformjáték-pályáján haladnék.
A meseszerű látványvilágot a következő néhány apró település, de leginkább Les Arlaches fokozta. Rögtön szembeötlő volt, hogy ez a falu sokkal kevésbé modernizált, mint általában az alpesi települések errefelé. Az épületek nagy része néhai szénatároló vagy magtár, és egy részüket ma is gazdasági funkciókra használják. Amiket meg nem, azokat a legfinomabban modernizálva tettek lakhatóvá, amitől az egész falunak teljesen meseszerű atmoszférája van.
Mivel ez jó hosszúra nyúlt nap lett, a faluból kitérve legalább élvezhettem, hogy végre nem volt dögmeleg. Még egy szolid erdei rész következett, és elértem Champex-be ahol a Camping les Rocailles-ben vertem fel a sátramat. Ez az egyik legjobb hangulatú kemping, ahol valaha jártam. Szinte teljesen telt házas volt, megszámlálhatatlanul sok TMB-túrázó rakosgatta össze épp a sátrát, melegítette a kajáját a gázfőzőjén, meg csinálta a szokásos dolgokat, amiket túrázók estefelé csinálnak egy kempingben.
Amúgy a TMB így a nyári hónapokban nagyon közösségi, nagyon haverkodós útvonal. Lehet, hogy elhatározod, te leszel a szuperintrovertált, magába fordult túrázó, aki épp csak biccent a szembejövőknek, de ezt legfeljebb pár napig lehet tartani. Olyan mennyiségű interakció ér, hogy pár nap múlva azon kapod magad, hogy minden kempingben vagy bivakhelyen ismerős arcokat látsz, akik az aznapi túrádról érdeklődnek. Néha úgy éreztem, mintha az Egyesült Államokban túráznék, annyi amerikai kérdezett a napi teljesítményem, vagy a másnapi szállásom felől.
Ebben a kempingben futottam össze sokadik alkalommal Emerickel, egy francia áccsal. Még az első napon találkoztam vele, amikor a lányával ugyanabból a kútból vettek vizet, ahonnan én. Aztán az Aiguille Noire kempingben valamiért épp két üvöltve zúgó szárítógépet túlkiabálva kezdtünk el a Google Translate segítségével arról beszélgetni, hogy milyen sátrazásra alkalmas helyek vannak a környéken. Most nagy röhögve megállapította, hogy minket mindig összefúj a szél errefelé, és elmondta, hogy nem volt vészes a sátrazásuk a Grand Col Ferreten, mert éjszaka elcsendesedett a szél.
Hegyi kemping: fesztivál zene nélkül, korai lámpaoltással
Látva a csalódottságomat, amiért kihagytam azt a helyet, ajánlott rögtön egy másikat: a Lac de Brévent nevű tó környékét nem sokkal a túra vége előtt. A képek alapján tényleg elég impresszívnek tűnt a hely, de már annyira kész voltam aznapra, hogy csak az alvást vártam. Az egész kemping olyan volt, mint egy fesztivál, csak zene nélkül. És itt mindenki dögfáradtan és józanul elhúzott aludni kilenckor. Én is épp hogy bedobtam a sült szalonnás tésztámat, és már el is dőltem az álmosságtól.
A következő két nap viszonylag eseménytelenül, a szokásos mintázatot követve telt: nagy szintek, szép panorámák, kegyetlen hőség, kempingben sátrazás. A túra vicces színfoltja volt, hogy találkoztam Kevin Allcoattal, a The Bare Essential Bivouac Camper’s Tour du Mont Blanc című, TMB-alapműnek számító könyv szerzőjével. Allcoat arról híres, hogy egy plüssmedvével járja a TMB-t már nagyon sokadik alkalommal. Miről is beszélgethettem volna egy brittel a hegyekben a hőhullám kellős közepén, mint az időjárásról?! Elmondása szerint teljesen meglepte, hogy ennyire felhőmentes és tikkasztóan forró időnk volt, mert ilyet még soha nem tapasztalt ott az évnek ebben a részében.
A hetedik napon szerettem volna feljutni a Lac du Chéserys nevű tóhoz, hogy ismét visszaérkezve Franciaországba ott vadkempingezzek. A térkép azonban vízvételi lehetőséget jelzett a Trélechamps nevű településen. Azt gondoltam, hogy csak egy kis kitérőt teszek oda a víz miatt, de egy egészen hangulatos utcai kempinget találtam.
Olyan forróság volt, a hangulat annyira békés volt, a végtelenül ömlő jéghideg ivóvíz pedig olyan jólesett, hogy nem bírtam ellenállni a csábításnak és én is felvertem a sátramat. Esti olvasgatás helyett inkább a haverkodásé volt a főszerep, egy amerikai testvérpár mesélt nekem jó sztorikat a Colorado Trailen átélt kalandjaikról és a medvékkel való találkozásokról.
Azok a bizonyos hírhedt létrák
Szóval az aznapi hegymászást elnapoltam. Másnap reggel valamivel 7 óra előtt kezdtem el, és a szokásosan kemény reggeli edzést kaptam. Nyolc órától már a víz is ömlött rólam, fél kilenc környékén pedig megérkeztem a TMB hírhedt létráihoz. Ez egy olyan sziklás szakasz, ahol normális ösvényt lehetetlen lenne kialakítani, így jókora, sziklákba telepített létrákkal helyettesítették.
Bár tériszonyos vagyok, előre direkt nem hergeltem magam a dologgal, mert mindenhol azt olvastam, hogy nem lesz ijesztő. Ijesztő volt. Sokan azt gondolhatják, hogy egy ilyen kommersz útvonalon nem építenek olyan létrákat, amikről lepottyanva csak bolognai mártás marad az emberből. De, építenek.
Nincs kecmec, az első létra kapásból olyan, hogy ha arról leesel, akkor az túlélési esélyeid finoman szólva sem magasak. Más kérdés, hogy mi az ördögért esnél le? Nincs más dolgod, mint szépen egyik rúdról a másikra pakolgatni a kezedet, lábadat. Via ferratás arcoknak az egész nyilvánvalóan teljesen nevetséges próbatétel. Nekem azért kellett kicsit fohászkodnom közben, és a kezeim is remegtek, mire befejeztem.
Megéri felkapaszkodni, mert a TMB vége felé közeledve ismét csúcsra járatódik a látvány. Igazi magashegyi környezetben halad a túra. Újra kiválóan látni magát a havas Mont Blanc-t, és egyre több az itt-ott felbukkanó tengerszem is. Ezek közül a legszebb a Lac Blanc, ami messze nem csak a keményvonalas túrázókat érdekli. A völgyből tömegével érkeznek a tóhoz sífelvonókkal, szóval hirtelen megjelent a túra addigi részén hiányzó kellék: az eldobált szemét.
A tó partján lévő idilli menedékház pedig vagyonokat kért el az ételért-italért. Azt állították, hogy a náluk lévő csapvíz nem szűrt, nem vállalják érte a felelősséget. Érdekes módon ez minden korábbi menedékház környékén alap volt, mondjuk, ott nem is kértek el 10 eurót egy flakon vízért. Még jó, hogy vittem magammal szűrőt, mert patakok csorognak erre is bőven.
Szomszédom, a kőszáli kecske
A nagy létrás szakasz után volt egy elég inspiráló találkozásom is: beszélgettem egy keveset Françoise-zal, egy 70 év körüli francia hölggyel, aki Bordeaux-ból jött teljesíteni a TMB-t. Mielőtt nevetve megállapította, hogy korom alapján a fia lehetnék, elmesélte, hogy ez a túra amolyan kis bemelegítő neki, mert még a nyáron tervez egy keményebb karikát letolni a spanyol Picos de Europa hegységben. Françoise tolt egy sört és egy sajtos omlettet a menedékházban, én pedig lefelé vettem az irányt.
A 2300 méter körüli magasságban lévő tó környékén kellemesen hűvös szellő fújdogált, de lefelé ereszkedve folytatódott a hőség. Enyhülés csak délután 5 körül érkezett, amikor már a Chamonix fölé tornyosuló hegyeken járva észrevettem, hogy elkezdett eléggé felhős lenni az idő. A távolban dörgött az ég, és szemerkélni kezdett az eső. A Mont Blanc baljós szürkeségben pompázott. Az útvonalról teljesen eltűntek a sífelvonó-turisták, és mivel 5-6 körül a legtöbb TMB-túrázó is megérkezik már a szálláshelyére, órákon keresztül úgy éreztem, mintha tök egyedül lennék a hegyekben a készülődő vihar közepette.
Társaim csak a kőszáli kecskék voltak, amiket nem különösebben zavart a jelenlétem. Ez az kis idilli magány, a semmiből jött szürke felhők és ezek a különös lények igazán egyedi hangulatot adtak az utolsó előtti napnak. Ráadásul napok óta először ismét egy olyan területre érkeztem, amit szinte teljesen egybefüggő hó takart. Itt is akadt egy-két létrás rész, az útvonal pedig a sziklásabb területeken alig volt kivehető.
Kicsit aggódtam, hogy pont egy ilyen isten háta mögötti helyen csap le rám egy alpesi vihar, úgyhogy megszaporáztam a lépteimet. De muszáj volt kicsit megállni és körbenézni, mert észrevettem, hogy a végére megérkeztem a TMB legegyedibb, legcsodálatosabb részére. Aztán végre az esti táborhelyemül szolgáló magashegyi tavat is megpillantottam a távolból. Rögtön tudatosult bennem, hogy jó választás volt kihagyni a Lac de Chéseryst, és inkább itt, a Lac de Brévent mellett sátrazni, ahogy azt Emeric ajánlotta még Champex-ben.
Az előbbihez képest sokkal kevésbé veszélyes helyen volt ez a tó, amihez a főútvonaltól egészen sokat kellett még lefelé menni, egy meglehetősen undok, sziklás úton. Talán éppen emiatt nem volt ott rajtam kívül senki. Milyen ironikus: légvonalban közel voltam Chamonix-hoz, ha felkapaszkodtam volna egy hegycsúcsra, akkor távcsővel leolvashattam volna a kebabos étlapját, ahol másnap kajáltam, mégis az egész túrám legmagányosabb, leginkább természetközelibb estéjét éltem meg ott fent.
A távolban dörgő vihar elcsendesedett, a nap kisütött. Úgy éreztem, az egész tájat, és az agyamat is elönti valami végtelen nyugalom. Felpillantottam a sziklás részre, ahonnan lejöttem. Csak egy jókora kőszáli kecske figyelt engem. A sátor felverésétől a vacsora megfőzéséig mindent nagyon nagy nyugiban csináltam, utána pedig kiélveztem a túra legcsodálatosabb naplementéjét. Éjszaka arra keltem, hogy valaki a sátor körül mászkál. Ösztönösen kikiabáltam, hogy „ki van ott?”, de hallottam a paták csattogását és rájöttem, hogy egy kőszáli kecske szimatolt csak le körbenézni, hogy minden rendben van-e. Minden rendben volt.
Másnap csak lecsorogtam egy kilenc kilométeres úton Les Houches-be. Azért meglehetősen jó érzés volt megérkezni, és a napok óta álmodozásom tárgyát képező kebabmenü is igen jól csúszott.
De hogy mi is az a Tour du Mont Blanc, vagy mi az a Mont Blanc masszívum? A magyarázathoz kicsit menjünk vissza az időben! Körülbelül 100 millió évvel ezelőtt az afrikai kőzetlemezek összeütköztek az eurázsiaival, ami elindította az Alpok gyűrődését. Így felszínre került a 300 millió éves gránitmag, azaz a Mont Blanc masszívum. 12-10 ezer éve vadászó-gyűjtögető csoportok már járhattak az alacsonyabb völgyekben. A római korban a közeli nagy hágók stratégiai útvonalak lettek. A 18–19. században az alpinizmus elterjedésével a környék központi települése a francia Chamonix lett, a 20. században pedig elterjedtek a magashegyi menedékházak. A 60–70-es évektől klasszikus túraútvonalnak számít a Tour du Mont Blanc; nagyjából ekkorra értek össze a hegyi pásztorok régi ösvényei és a modern alpesi útvonalak.
A Tour du Mont Blanc útvonala nagyítható túratérképen:
Ha követnéd Pétert következő kalandjaira, itt tudod megtenni.
A szerző korábbi túrái és egy másik Mont Blanc-mászás:
- Misztikus ködből előbukkanó rénszarvasok Európa utolsó megmaradt vadonjában – Kungsleden, 1. rész
- A sarkköri vacsorán előfordul, hogy a rénszarvas belenéz a levesbe – Kungsleden, 2. rész
- Fishermen’s trail: ha a portugál óceánparton túrázna, novemberben tegye!
- Robotok hajnalban a gerincen: a Mont Blanc megmászása
