Európa egyik legnépszerűbb túraútvonala, a Tour du Mont Blanc 170 kilométeren keresztül tekereg a Mont Blanc masszívum körül. 7-10 nap alatt végigjárható, és ezalatt gleccserek, nyáron is havas hágók, tengerszemek, mormoták és kőszáli kecskék várják a túrázókat. Na meg persze Európa legmagasabb csúcsainak egészen drámai látványa.
Napjainkban a Tour du Mont Blanc (TMB) kezd a tömegturizmus klasszikus tüneteivel küszködni. Ami érthető, hiszen Amerikától Ázsiáig sokan kíváncsiak Európa legmagasabb hegyére, és a körülötte lévő látnivalókra. Tömeg az ösvényeken, telített menedékházak. A különféle vezetett túráknak és sífelvonóknak tulajdoníthatóan olyanok is tömegével feljutnak a rejtett magashegyi világba, akik nem feltétlenül a természet tiszteletéről híresek.
Ezért mindenképpen szerettem volna elkerülni a csúcsidőszaknak számító júliust és augusztust, amikor a legnagyobb hőségben túrázhatunk a szelfibotok erdejében. Sokáig tanakodtam két ideálisnak tűnő időszak, a szeptember és a június vége között, míg végül az utóbbira esett a választásom.
Egyrészt izgalmasnak tűnt a magasabb szakaszokon megmaradt hóban túrázni hágóvassal a talpamon, miközben minden ismerősöm jegesre hűtött lattét kortyolgat a felforrósodott Budapesten. Másrészt minden útikönyv és beszámoló egyetértett abban, hogy ez az időszak az időjárás és a tömeg szempontjából is kellemes. Sajnos a globális felmelegedés és az ipari turizmus olyan léptékben halad, amivel a nyomtatott útikönyvek nem tudják felvenni a tempót.
A TMB hossza 170 km körül van, de variánsokkal ez szépen felhizlalható. Az útvonal három országon, Franciaországon, Olaszországon és Svájcon halad át. Az egész Mont Blanc régió központja egyértelműen a francia Chamonix, bár maga az útvonal a pár perces buszútra található Les Houches-ből indul. Chamonix-ba megérkezve egyből leterít a gigantikus Mont Blanc látványa.
Akárcsak New Yorkban, itt is úgy lehet megkülönböztetni a turistát a helyi lakostól, hogy előbbi folyton csak felfelé bámul. A város fölé tornyosuló, örökké havas-jeges hegyszörny látványa megunhatatlan. Szerencsére van is lehetőség különféle szögekből gyönyörködni benne. A túra lényege ugyanis éppen az, hogy jókora kört teszünk az egész Mont Blanc masszívum körül.
Nem nagyon érdemes sík szakaszokra számítani: Les Houches-ből elindulva csak pár száz métert haladtam a városból, máris azon tanakodtam, hogy vajon mit kellett volna inkább otthon hagynom a vízzel együtt valamivel 12 kilónál is nehezebb hátizsákomból. Még nem késő a feleslegesnek ítélt kajacsomagokat, extra kényelmes túrapárnákat és kabala plüssfigurákat eladományozni valakinek.
Az első szakaszon ugyanis igen gyakran halad át az útvonal kedves alpesi falvakon. Ezekkel együtt a túra az első napon nagyon kellemes, amolyan bemelegítő. Egy kis erdő, egy kis kilátás, aranyos házikók. Ez még bőven az útvonal civilizált része, nagy vadulásra itt nem kell számítani. Az utolsó település egy hosszabb időre a Les Contamines nevű falu, aminek értékét egy kis közért adja, egészen zavarba ejtő kolbászválasztékkal.
Itt én egy korrekt ebédet tartottam diós kolbásszal, bagettel és egy óvodáscsoportnak is elegendő pudinggal. Ha valaki a következő elérhető kempinget választja sátorhelyül, akkor már csak egy egészen hosszú, (kivételesen) sík szakaszt kell letudni. Érdemes megragadni az alkalmat, hogy kiélvezzük a könnyű terepet, ugyanis ilyenben a következő napokban nem sok részünk lesz.
Én inkább továbbindultam felfelé, szóval a nap végére egy masszív, sziklás emelkedő várt rám. A látvány kárpótolt a nehézségekért, ugyanis pazar vízesésekben lehet gyönyörködni menet közben. Ahogy felfelé haladtam, megláttam az első olyan alpesi menedékházat, aminek a láttán a sátras túrázó agyán átfut a gondolat, hogy „azért nem lenne rossz megszállni valahol”.
A Refuge de Nant Borrant lakói ugyanis egy fa árnyékában, nyugágyakban sörözgetve szemlélték a tájat. A menedékházat elhagyva és az erdőből végleg kikeveredve a távolban megpillantottam az Aiguille de la Pennaz 2688 méterig kapaszkodó csúcsait. És az előtte elterülő völgyet, amin szinte nyílegyenesen kell áthaladni. Eddig a pontig már körülbelül 25 kilométer és nem kevés szint volt a lábamban, de az enyhén felfelé tartó úton élmény haladni. Zöldellő fű, csobogó patak, kolomppal a nyakukban legelésző tehenek és látványos hegyek a távolban. Egy igazi alpesi közhely ez a táj.
Hol sátrazzak?
Ez már a Réserve naturelle nationale des Contamines-Montjoie nevű nemzeti park területe, ahol tilos sátrazni. De van pár kijelölt terület, amin előzetes ingyenes regisztráció mellett ez mégis megoldható. Így választottam ki a La Balme menedékházhoz közeli bivakhelyet, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az említett hegyre és az egész völgyrendszerre. Utólag azt kell mondanom, ez az egész TMB egyik legszebb szakasza.
A sátrazás egyébként kissé körülményes errefelé. Mindhárom országnak saját szabályzata van erre. Franciaország a leginkább toleráns, itt a pirossal jelölt nemzeti parkokat leszámítva megengedett az egy éjszakás táborozás. Olaszországban 2500 méter magasság felett szabályos, Svájcban pedig nagyjából sehol. A helyzetet tovább bonyolítják az olyan fogalmak, mint a vadkemping, vagy bivak, amelyeket nem teljesen az általunk ismert terminológiában használnak.
Amikor tiltott vadkempingezésre utaló táblát látunk, sokszor valójában a többnapos sátrazást tiltják. A mi fogalmaink szerint sátor nélküli éjszakázást jelentő bivak pedig az egy éjszakás sátrazást jelenti – ebben az esetben este 7-től legális a sátrak felverése. A rendszer alapvetően a több éjszakára tervező, szemetelős kempingezők ellen lép fel. Szerényen meghúzódó túrázó arcként azért annyira nem lehetetlen sátorhelyet találni. De a TMB útvonalán sátrazni nem olyan, mint Skóciában, vagy Svédországban, ahol minden különösebb agyalás nélkül bárhol ledobhatod a cuccodat.
Egy kellemesen frissítő éjszaka után folytatódott a túra. Ez az a pont, ahol a TMB kezd vadabbá válni. Két napig ugyanis nem fogunk igazi településen áthaladni. A következő feltöltési pont az olasz Courmayeur lesz, ahová a harmadik nap estéjén érkeztem meg. Előtte csak Les Chapieux-n halad át az út, ami nem is annyira valódi falu, csak pár ház, egy turistás étterem, és egy túlárazott csokikat kínáló kisbolt. Illetve egy nagy és olcsó kemping, ahol terv szerint éjszakázni készültem.
Seggen csúszás féktelenül
A második nap kezdete hamisítatlan TMB-menetrend: épp csak felébredsz és már azon kapod magad, hogy felfelé mész. Június közepe tájékán járunk, eddigre már formálódott az Európára rászabaduló hősokk. De itt a hegyekben felfelé jutva egyre több a hófolt. Egy ponton ezek egybefüggő hómezővé alakulnak, amelyeken vidám mormoták kergetőznek. Ráadásul a hótól függetlenül is ez az a pont, ahol a TMB bekeményít. Vadabb, klasszikus magashegyi környezet, komoly szintek.
Egy apró, lakatlan hegyi menedékig folyamatosan csak felfelé haladtam, a menedéktől körbenézve pedig csodálatos táj tárult elém. Aztán ismét felfelé kellett menni, az út pedig eléggé keskeny és veszélyes volt. Úgyhogy egy darabig hágóvasas totyogás következett, miközben a tájban gyönyörködtem, és elképzeltem, hogy mi történne, ha valamiért mégis lecsúsznék az ösvényről. Nem lenne jó.
Innen a fő útvonal a Col de la Croix du Bonhomme nevű hágóig vezet, de itt elhatároztam, hogy rátérek egy variánsra. Kiszúrtam ugyanis a térképen egy Lac de Mya nevű magashegyi tavat, vagy ahogyan mifelénk hívják, tengerszemet. Így az eredeti úthoz képest egyszer csak balra kanyarodtam. Masszívan havas terepen haladtam felfelé, és ezen a ponton elértem a napi csúcsmagasságot is, amikor felértem a 2665 méteren fekvő Col des Fours-hágóra.
A tó a térkép alapján nem tűnt távolinak, de a terepviszonyok miatt a megközelítése nem volt olyan egyszerű. A hágóról meredek út vezetett lefelé, és úgy tűnt, itt sokan meggondolhatták magukat, mert a nyomok eléggé elhalványultak. Az látszott, hogy páran a seggen csúszás módszerét alkalmazták, amit magam is kipróbáltam. Ez jó mókának tűnt, viszont amikor hosszas és igen sebes lefelé csúszás közben realizáltam, hogy nem igazán vagyok ura a helyzetnek, próbáltam inkább megállni.
De ez sem ment túl egyszerűen, vagyis inkább sehogy. Szóval siklottam tovább lefelé, sem a lábammal, sem a bottal nem sikerült látványosan fékeznem magam. Végül szerencsére egy nagyobb hókupac (és nem egy kiálló szikla) tartóztatott fel. Csuromvizesen tápászkodtam fel, a zsebeim is hóval voltak tele, és észrevettem, hogy a szerencsétlenkedés közben sikerült elhagynom az egyik túrabotom alsó részét. Visszapillantva láttam, hogy magányosan álldogált a hóban. Annyira nem dobott fel az ötlet, hogy a szánkózás után most vissza kell mászni, de nem volt más választásom.
Végre szilárdabb talajt éreztem a talpam alatt és rögtön két lehetőségem volt: balra haladok és nem folytatom ezt az őrületet, hanem lemegyek egyenesen a völgybe, ahová eleve tartok. Vagy hű maradok az elképzelésemhez és jobbra kanyarodva a tó felé megyek tovább egy jó nagy kitérővel. Ez a csúszkálós őrület, és a tény, hogy a nyomok gyakorlatilag teljesen eltűntek előlem, kicsit elvette a kedvemet.
De látni akartam azt a nyomorult tavat, ha már ennyit szívtam miatta! Az irányt nagyjából tartva próbáltam valami útvonalnak nevezhető dolgon haladni. Míg végül rájöttem, hogy megérte: a magasból megpillantottam a tavat. Nem olyan volt, mint a képeken. Sokkal szebb, ugyanis még félig be volt fagyva. Egészen kísérteties és vad látványt nyújtott így, főleg, hogy a madár sem járt erre, és a fő útvonalaktól eltérő módon megadatott a tökéletesen izolált túrázás élménye.
A tó partján kihagyhatatlan volt pihenni egy kicsit és élvezni a tájat. Viszont innen visszakeveredni az eredeti ösvényre még komoly munkát jelentett. Nagyjából a seggen csúszós lejtőhöz fogható meredek terepen kellett haladni, csak ezúttal felfelé. De végül a gerincen átbukva egy teljesen más környezetben találtam magam. Hónak itt már nyoma sem volt, csak csendesen folydogáló patakokat és füves-sziklás terepet láttam. Innen viszonylag unalmas lefelé meneteléssel jutottam el a már említett Les Chapieux-be.
Itt azzal szembesültem, hogy a kemping nem éppen a legbarátságosabb fajtából való: hatalmas füves terület egy gramm árnyék nélkül. Ez addigra jókora hátráltató tényezőt jelentett, mert minden havas csúszkálás ellenére a hőmérséklet szépen berobbant, főleg a völgyben. Ömlött rólam a víz, mire megérkeztem, és semmi kedvem nem volt a tűző napon sátrat verni, ezért inkább tovább mentem, hiszen még csak kora délután volt. Még egy ideig francia földön túrázom, így jó eséllyel estig találok egy hegyi bivakolásra alkalmas helyszínt, gondoltam.
Egy frissítő vizet adó kútnál jól feltöltekeztem, és nekiindultam. A következő kilométerek tökéletes lehetőséget adtak a napszúrásra, ugyanis egy nem túl kellemes betonúton kellett gyalogolni. Ez egy pásztorkutyák által óvott gazdaságba torkollott, ahol birkából jóval többet láttam, mint emberből. Egy kis hídon átkelve ismét visszakerültem a földútra. Még néhány kilométer gyaloglás után romokat és egy frissítő árnyékot adó, elhagyatott kőházat találtam.
A legszebb pihenőhely
Itt azonnal levetettem magam a földre és egy egyórás hűsítő pihenőt rendeltem el magamnak. Az el-elhaladó túrázókkal szóba elegyedve kiderült, hogy bár alapvetően tilos errefelé bivakolni, a romok és a házikó környékén ez mégis tolerált tevékenységnek számít. Meg is jelent pár arc, akik az este hetes határidőt várva leheveredtek a fűbe egy kis pihenőre.
A hőmérséklet végre annyira kellemes, a táj annyira szép volt, hogy úgy döntöttem maradok én is itt. Még csak fél öt volt, a bivakhatáridőket pedig itt mindenki komolyan veszi, úgyhogy maradt némi időm este hétig. Sátrat verni nem tudtam még, térerőm pedig nem volt.
Életem egyik legkellemesebb telefonmentes semmittevése következett: órákon keresztül csak az előttem elterülő csodás hegyeket bámultam. Volt időm megfigyelni a látottakat, így idővel észrevettem egy egészen veszélyes helyen lévő menedékházat, a 2752 méteren fekvő Refuge Robert Blanc-t, és azt is megállapítottam, hogy a hegy egyik része emlékeztet egy T. rex fejére. Igen, volt némi fölös időm.
Az este eseményei ezután kimerültek a sátor felverésében, egy gyors vacsorában és az olvasásban. Már csak azért is tökéletes táborhelynek gondolom ezt, mert nagyon közel volt egy gyors sodrású patak, amiből könnyen lehetett ivóvízhez jutni. Másnap ezen a patakon átkelve nem túl meglepő módon egy gatyaszaggatóan kemény felfelé meneteléssel kezdődik a nap.
Korán, hűvösben indultam, így legalább a hőségtől még nem kellett szenvednem ezen a szakaszon. A táj pedig egyre csak szebb és szebb lett. Látszottak a távolban a hegyek, ahol előző nap olyan szépet szánkáztam, a táborhelyem közelében lévő romos házikók pedig egyre apróbb ponttá zsugorodtak. Egészen a 2515 méteren fekvő Col de la Seigne-hágóig tart az emelkedő, ami egyben a francia–olasz határ is.
A Tour du Mont Blanc útvonala nagyítható túratérképen:
Itt a hágónál most mi is meghúzzuk a határt, eddig tartott a túra első része, a következő rész holnap, azaz vasárnap olvasható majd.
De hogy mi is az a Tour du Mont Blanc, vagy mi az a Mont Blanc masszívum? A magyarázathoz kicsit menjünk vissza az időben! Körülbelül 100 millió évvel ezelőtt az afrikai kőzetlemezek összeütköztek az eurázsiaival, ami elindította az Alpok gyűrődését. Így felszínre került a 300 millió éves gránitmag, azaz a Mont Blanc masszívum. 12-10 ezer éve vadászó-gyűjtögető csoportok már járhattak az alacsonyabb völgyekben. A római korban a közeli nagy hágók stratégiai útvonalak lettek. A 18–19. században az alpinizmus elterjedésével a környék központi települése a francia Chamonix lett, a 20. században pedig elterjedtek a magashegyi menedékházak. A 60–70-es évektől klasszikus túraútvonalnak számít a Tour du Mont Blanc; nagyjából ekkorra értek össze a hegyi pásztorok régi ösvényei és a modern alpesi útvonalak.
Ha követnéd Pétert következő kalandjaira, itt tudod megtenni.
A szerző korábbi túrái és egy Mont Blanc-mászás:
- Misztikus ködből előbukkanó rénszarvasok Európa utolsó megmaradt vadonjában – Kungsleden, 1. rész
- A sarkköri vacsorán előfordul, hogy a rénszarvas belenéz a levesbe – Kungsleden, 2. rész
- Fishermen’s trail: ha a portugál óceánparton túrázna, novemberben tegye!
- Robotok hajnalban a gerincen: a Mont Blanc megmászása
