2023. november 15. – 15:36
Dél-Portugália látványos partjai nyaranta megtelnek napsütésre és frissen kifogott halakra éhező turistákkal, télen viszont ugyanezeket a partszakaszokat egészen más hangulat jellemzi. A hűvös óceán csapkodja a kietlen part szikláit, a táj nem ritkán ködbe burkolózik, de szerencsés időzítéssel 20 fokot és napsütést is ki lehet fogni, miközben Magyarországon épp a legszürkébb tél tombol. Ez a Fishermen’s trail világa, ami vendégszerzőnk, Fördős Péter túrázó-utazó szerint az egész földkerekség egyik legjobb óceánparti túraútvonala.
Egy 226 kilométeres ösvényről van szó, ami a portugál fővárostól néhány órányi buszútra lévő Porto Covóban kezdődik, és a nyüzsgő Lagosban ér véget. A kettő között nem túl nagy szintemelkedésekre, elképesztően gyönyörű látványra, bájos falvakra és a tipikus vidéki portugál vendéglátásra lehet számítani. Ez az útvonal a Rota Vicentina nevű portugál túra óceánparti szakasza, de létezik egy, a halászok útjával nagyjából párhuzamosan futó szárazföldi változat is.
A faluból faluba túrázás nagyszerűsége
A Fishermen’s trail egy tipikus „faluból faluba” túraútvonal, azaz észszerű napi távolságokra találhatók egymástól a kedves kis települések. Ez átlagosan napi 20 kilométer gyaloglást jelent, ami a többnyire sík terepre való tekintettel még a kevésbé edzett túrázók számára sem jelent extrém erőpróbát. Azért is nagyszerű, mert így a túrázásunk során a közhelyszámba menő portugál látványosságok mellett rápillanthatunk a vidéki Portugália hétköznapjaira is.
Ráadásul a nyaranta szörfösökkel és strandolókkal teli üdülőhelyek novemberben álmos kisvárosok benyomását keltik, az utcákat esténként valami sajátos óceánillatú melankólia lengi be. A nemzetközi kamukajákat áruló turistahelyek zárva vannak, és jellemzően csak egy, tipikusan portugál vidéki étterem van nyitva. Annyira nem is nevezném étteremnek ezeket a helyeket, inkább tűnnek olyan kocsmának, ahol a tévét bámuló férfiak ételt is tudnak rendelni.
Nem érzem teljesen máshogy magam egy ilyen helyen, mint amikor kéktúrázás közben esek be egy vidéki kocsmába, csak itt nem Nógrádi ropit eszik a törzsközönség a sör mellé, hanem grillezett tintahalat sült krumplival. Nekem kifejezetten bejön ez a turizmus előtti időkbe való időutazás. Amikor a falu lakói ahelyett, hogy a turisták kiszolgálásán pörögnének, inkább csak csodálkozva pillantanak a furcsa hátizsákos vándorokra, aztán tovább olvasgatják a napilapjukat és kortyolgatják a sörüket.
Az útvonal pedig nem véletlenül, vagy valami turisztikai bullshit okán kapta a nevét: itt tényleg bele-belebotlik az ember néhány öreg halászba. Már az első nap megláttam az ösvénytől viszonylag távol, egy jókora, víz fölé lógó sziklán pár alakot. Bár kis kitérőt jelentett, de a kíváncsiságom erősebb volt, és megnéztem, mi folyik ott.
A portugál halászok (vagy jelen esetben inkább horgászok) meglehetősen introvertált alkatok. A köszönésen (részükről inkább néma biccentésen) kívül nem is mentünk sokra, mert a nyelvi szakadék és a hangosan tomboló óceán nem segítette elő a kommunikáció kibontakozását. Viszont ahogy elnéztem őket, meg kellett állapítanom: egy elemmel bővült a „mihez kezdjek majd 70 felett, ha még élek akkor” listám.
Ha már emberi találkozásokról van szó, érdemes megemlíteni, hogy (legalábbis télen) milyen baromi kihalt ez a túraútvonal. Most érdemes ide elutazni, amíg még kevesen ismerik ezt a helyet, mert egészen meglepő, hogy még a svédországi vadonban is ötször annyi emberrel lehet naponta találkozni, mint itt.
Az óceán látványa döbbenetes és megunhatatlan. Szerencsére van is bőven lehetőségünk kigyönyörködni magunkat benne. Az ösvény körülbelül 80 százaléka az óceán mellett kanyarog. Néhány alkalommal persze letérünk a szárazföld irányába, ilyenkor pedig már a parttól néhány száz méterre is egészen más az atmoszféra. Az óceán vadságát tipikus vidéki tanyák között tekergő utak váltják fel, a táj pedig hol dimbes-dombos, hol pedig kicsit az Alföldi Kéktúra hangulatát felidézően sík.
Mikor érdemes menni?
Szerintem nem nyáron. Legalábbis aki nem szeret 30 fok körüli hőmérsékleten, tűző napon gyalogolni, annak ajánlott elkerülni ezt az évszakot. Nekem a téli időszakra esett a választásom: november környékén sem elképzelhetetlenek a tartósan 20 fok körüli maximum nappali hőmérsékletek, viszont ilyenkor mindenképp pakoljunk be esőkabátot, esőgatyát.
Bizonyos szempontból még szerencsésebbek is vagyunk, ha szeszélyesebb időjárást fogunk ki. Így alkalmunk nyílik látni a partokat vakító napsütésben és borongós időben is. Az, ahogyan a szürke, ködös időben a dühös óceán a kietlen sziklákat csapkodja, tényleg egészen egyedi látvány. Nagyon eltér attól a hangulattól, amit a szokásos nyári tengerpartozásoknál megszokhattunk. Úgy túrázni hosszú kilométereken át, hogy közben az óceán a sziklákat ostromolja a nagy ködös szürkeségben, valahogy kifejezetten meditatív jellegű. Aztán elkezd cseperegni az eső, és rájössz, hogy megszívtad.
Többnyire az óceán fölé tornyosuló sziklákon sétálunk, ami a nagyon tériszonyos túrázóknak egészen félelmetes élmény is lehet. Olykor az út viszont lecsorog közvetlenül a vízhez, és süppedős homokban gázolunk. Ilyenkor a legközvetlenebb a kapcsolat az óceánnal: iszonyú jó hangulata van, amikor csak ledobom a bakancsot, és néhány méteren át mezítláb vízbe gázolva túrázgatok.
Bár igaz, hogy ez a túra nem igényel extrém kondíciót, azt azért meg kell jegyezni, hogy a süppedős homokban gyalogolni nem a legegyszerűbb. Márpedig az út jelentős részét ilyen homokos terep teszi ki. Izzasztó szintemelkedésre csak a Sagres és Luz nevű települések közötti szakaszon lehet számítani.
Erről előzetesen annyit tudtam, hogy a hivatalos honlap által az egyetlen „nehéz” kategóriába sorolt szakasz, de ennyi kilométerrel a hátam mögött igazából csak legyintettem erre. Nehéz? Mitől tud olyan nagyon nehéz lenni egy óceánparti gyaloglás? Hát attól, hogy az óceán fölé magasodó sziklákról számos alkalommal térünk le a vízpartra, hogy aztán egy újabb sziklára kelljen felkapaszkodni, és ez a buli jó néhányszor megismétlődik.
Hasonló részek előfordulnak más szakaszokon is, de itt nagyon megszalad a mennyiségük. A második felmászásnál még nem fogtam gyanút, a harmadik-negyedik körül megfogalmazódott bennem, hogy „hm, ti most szórakoztok velem?”, aztán szép lassan hozzászoktam, és örültem neki, hogy legalább egy kis plusz erőpróba is került a túra végére.
Sátrazni vagy nem sátrazni?
Ahogyan azt az útvonal hivatalos honlapja is kiemelten megjegyzi, a vadkempingezés hivatalosan tilos a túra teljes szakaszán. Hogy ennek ellenére vannak-e olyan döbbenetesen látványos, sátrazásra és Instagram-képek rögzítésére teremtett pontok, ahol nehéz a késztetésnek ellenállni? Természetesen! És hogy mi történik, ha engedünk a csábításnak? Valószínűleg semmi.
Papíron persze nem kizárt, hogy egy begőzölt kecskepásztor, vagy egy több száz eurós büntetést lebegtető rendőr fogja álmából felverni a szabályszegő turistát. Ugyanakkor több túrázó beszámolóira támaszkodva úgy tűnik, hogy az ilyen atrocitás tényleges esélye igen alacsony abban az esetben, ha a vadkempingezésen ténylegesen csak egy éjszakai alvást értünk.
Személyes tapasztalatom is azt mutatja, hogy senkit nem érdekel, ha felverjük a sátrat. Lényeg, hogy ne egy magánbirtokon aludjunk és ne hagyjunk magunk után szemetet. Érdemes a térképen előre kiszemelni egy településektől jobban félreeső helyet az éjszakázásra.
Csak egy példa: néhány sikertelen vadkempingkísérlet után Aljezurhoz közeledve elérkezettnek láttam az időt egy újabb éles bevetésre. Kinéztem a térképen egy vadabbnak tűnő óceánparti szakaszt, ami már kellően tisztes távolságban van a legutolsó házikóktól ahhoz, hogy valaki kiszúrjon. A bolt már zárva volt, így vizet csak egy étteremből tudtam szerezni, de szerencsére a pincér csaj jó fej volt, és ingyen feltöltötte a kulacsaimat vízzel.
Ezután útnak indultam a kiszemelt célponthoz. Azt mondjuk, a térképen nem néztem meg, hogy milyen szintkülönbségre kell számítani, így kissé meglepett, hogy egy meglehetősen meredek, és igencsak sziklás lejtőn kellett leereszkedni seggre esés nélkül, 10+ kilós hátizsákkal. A csodálatos azonban az volt ebben a sátorhelyben, hogy alig egy kilométert kellett elgyalogolni a falu központjából, és máris egy sziklákkal körülvett óceánparton voltam, tökéletesen védve a kíváncsi szempároktól (már ha voltak ott bármiféle kíváncsi szempárok).
Egyébként nem muszáj bevállalni a vadkempingezés kényelmetlenségeit. Elég sok városkához közel vannak hivatalos kempingek is. Ha a komfortfokozatunkat még ennél is magasabbra szeretnénk tekerni, akkor pedig érdemes kis kiadó szobákban, hostelekben gondolkodni. Őszintén szólva, annak ellenére, hogy magammal cipeltem az alvófelszerelésemet, egyáltalán nem éreztem szükségesnek, hogy minden este nomádot játsszak. Főleg esős estéken meglehetősen kényelmes volt úgy beesni egy faluba, hogy az első szökőkút mellé leülve megnyitottam egy szálláskereső appot, és lecsaptam egy 30 eurós szobára. Újabb érv a téli utazás mellett.
Evés-ivás a Fishermen’s trailen
A tipikus vidéki Portugália vendéglátása hosszú túrázással kombinálva kihagyhatatlan élmény. Az összes étterem (vendégekkel együtt) zavarba ejtően hasonlít egymásra. Az ilyen kocsmákban/éttermekben többnyire halételek vannak az étlapon: a spektrum széles a kagylóktól kezdve a grillezett halakon át a töltött tintahalig. A bitoque nevű, meglehetősen egyszerű étel olyan, mintha csak a túrázók megnövekedett protein- és szénhidrátigényére szabták volna: kapunk egy nagy szelet marhahúst rajta egy tükörtojással, köretként pedig sült krumpli, rizs és vegyes saláta kerül a tányérra.
A reggeleket olaszos hangulatban tölthetjük, ami azt jelenti, hogy itt is meghatározó elem a különféle süteményeket felvonultató sütis pult és a jó kávé. Előbbiek közül külön ki kell emelni a pastel de nata nevű klasszikus portugál süteményt, ami tényleg mindenhol kapható. Helyi különlegességnek számítanak még az édesburgonyából készült sütemények, különösképp a tarte de batata doce, azaz az édesburgonyás pite.
Bármennyire csábító is ugyanakkor a portugál konyha, egy ilyen szép környezetben túrázóként legalább ennyire vonzó a szabadban főzés, érdemes tehát főzőszettet is magunkkal vinni. És hát miért ne szórakoztatnánk magunkat (és triggerelnénk az Instagram-követőinket) azzal, hogy a Discovery Channel műsorait idéző tájon kezdjük megmelegíteni a zacskós levesünket? Ilyen helyszíneket elég könnyű találni itt. Tulajdonképpen ez a legjobb a Fishermen’s trailben. Az útvonal zöme Portugália egy egészen meglepően vad és kiépítetlen területén halad át. Ilyenkor hosszú kilométereken át nincs semmi, csak az óceán és a sziklák.
A turizmus első jeleit Sagres település után látjuk. Nem mondom, hogy ez a rész nem izgalmas, de tény, hogy innentől egyre több olyan falu következik, ahol alapesetben inkább a napszemüvegboltban vásárló és tuctucra koktélt szürcsölő turisták igényeire koncentrálnak.
Ennek az életérzésnek a csúcsa Lagos, ami egyben a túra végállomása. Itt tényleg elég nagy a pörgés. Főleg akkor tűnik annak, ha egészen Porto Covótól idáig elgyalogolunk ezen a fura, meditatív, kissé befelé fordulós túrán. Búcsúzásképp azért még itt is rávettem magam egy tükörtojásos marhahús + sült krumpli kombinációra, és közben azon gondolkodtam, hogy sürgősen utána kéne nézni, hol vannak még a világban ilyen csodálatos óceánparti túraútvonalak.
Fördős Péter fotós, túrázó
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
Hasonló cikkek a Szépkilátáson: