A választási izgalmak után sokaknak szükségük lehet egy kis nyugodtságra, higgadásra. Az egyik legjobban fekvő túraterep ehhez a Szekszárdi-dombság szelíden hullámzó, békés tája.
A tájegység legkarakteresebb túraútvonala a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra, aminek már több szakaszát is bejártuk. Ezért kézenfekvő elgurulnunk Mórágyra, hogy onnan Szekszárdig gyalogolva pontot tegyünk az 540 kilométer hosszú túraút keleti végére. (A gurulás ebben az esetben a szekszárdi célban hagyott autót, plusz fél óra buszozást takart.)
Mórágy nem az a nyüzsgő település, a vendéglő, dohánybolt, csemege zárva hétvégén délután, még a sajátos köztéri kőóraoszlop melletti ivókút sem működik. Egy dombhátra felkaptatva hagyjuk magunk mögött, hogy a háborítatlan szántóföldek mellett leereszkedve befussunk a településtől három kilométerre fekvő Mórágy vasútállomásra.
A szebb napokat látott, most inkább egy sima buszmegállóra emlékeztető vasútállomás egyben pecsétpont is. Megroggyant, bedeszkázott állomásépületének piszkos-poros nyugalma elégiába való.
A Lajvér-patakon átkelve Magyarország egyik legfurcsább nevű településrésze, a hat ember lakta Rozsdásserpenyő mellett megyünk el. Hogy miért lett ez a neve, rejtély, de az biztos, hogy már az 1800-as évekbeli térképeken is szerepel, német névváltozatával (Rostige pfanne) együtt. Sajnos a túraútvonal elkerüli, ezért mi sem nézünk be az egy házból álló lakóhelyre.
Aznapi célunkat, Szálka települést még egy nagy, széles dombhát takarja, aminek legmagasabb pontja a térkép alapján kecsegtető: Radnai-magaslat (240 m). Sajnos felérve meg kell állapítanunk, hogy kilátás szinte semmi, a magaslatot benőtték a fák. Annál inkább kárpótol a túloldalon a Szálkai-víztározó.
A Lajvér-patak völgyének elzárásával 1978–1979-ben épült 57 hektáros vízfelület zavartalan áprilisi nyugalma tökéletes kedélyhűtő. Tavasszal többen is sétálgatnak a partján, de a strand még zárva (igaz, a kapuján mindig be lehet menni, ezt az építésekor állítólag előre kikötötte a falu).
A hangulatos tópart eléggé fellendítette a szálkai turizmust. A hatszáz fős községben féltucatnyi szálláshely, két vendéglő versenyez egymással. Mi a horgászegyesület vendégházát választjuk, és mivel marad időnk bőven, teszteljük a vendéglőket is. Nem csalódunk.
Másnap a falu hosszú főutcáján emelkedünk ki a völgyből, a jellegzetes, faragott oszlopokkal megtámasztott tornácú parasztházak mellett. A faluvége felfut a dombhátra, ahonnan egy hosszú lejtős, kétfunkciós út visz át a szőlőföldek között a szomszédos Grábócra. A két funkció valószínűleg a finanszírozási forrás megteremtésénél nőtt egybe: a lapos medrű betonteknő papíron inkább vízelvezető, a gyakorlatban azonban közepes forgalmú műútként funkcionál a két település között.
Grábóc első épületcsoportja az 1736-ban épült szerb ortodox kolostor, erős sárga színe már messziről virít a fák között. Udvarán kútház, friss forrásvize üdítő. Az egyik padon apáca napozik, ránk se néz. Maga a falu Mórágyhoz hasonlóan álmos település. Másik nevezetességét, a község fölötti kilátót tavaly utolérte a 2015-ös nagy kilátóépítési bummban felhúzott fatornyok sorsa: meggyengült szerkezete miatt lezárták.
Grábócról szép, hosszú füves-rétes völgyben távozunk. Folytatódik a dombsági hullámvasút, rügyező fákkal borított, madárfüttytől zengő dombhátra fel, friss zöld gyeppel borított völgybe le. Erre a szakaszra nem kell sok liter ivóvízzel készülni, a Haramia-forrásnál ismét hűvös forrásvizet tankolhatunk.
Valamennyire szükség is lesz rá, a Szekszárdi-dombság legmagasabb pontja, az Óriás-hegy emelkedik előttünk. Előtte azonban még teszünk egy nagy kanyart a térség legszebb része, a Sötét-völgy felé. Nevével ellentétben a völgy inkább világos, hála a hosszan elhúzódó, hatalmas zöld rétek kiteresedésének.
Népszerű, akárcsak a Hűvösvölgyi-rét Budapesten, piknikezők, bringások, kutyasétáltatók kóricálnak benne. Persze itt nem nagy a népsűrűség, nyugodtan ledőlhetnénk a fűre heverészni. Ehelyett inkább lendületből ráfordulunk az Óriás-hegy kaptatójára.
Előre le kell szögezni, hogy az Óriás-hegy se nem óriás, se nem hegy, valójában csak egy 280 méteres középmagas domb. Teteje a szokás szerint erdős, a lapos dombhát erdei útján igazából nem is egyszerű megállapítani, hol a legmagasabb pont. A hosszú dombhát szinte majdnem szintben ívesen visszafordul, füves gerince a dombság legjobb panorámaösvényét teszi a lábunk alá.
Enyhe lejtőn futunk be a környék másik legismertebb természeti attrakciójának, a Szarvas-szurdiknak a bejáratához. A szurdik egy különleges Szekszárd környéki találmány. Olyan mint egy szurdok, de nem teljesen az, mert inkább az idők során a lösztalajban kialakuló mélyút, azaz nem (csak) a természetes erózió, hanem a kocsik kerekei is szerepet játszanak a kifejlődésében. Némelyiknek olyan magasak a falai, hogy löszkanyonnak is nevezhetjük őket.
A Szarvas-szurdikot most már nem a szekerek, hanem inkább a bakancsok és a terepbringások mélyítik. Utóbbi veszélyre, mármint a lavinaszerűen lezúduló downhillesekre külön tábla figyelmeztet. Ettől eltekintve egész érdekes a löszkanyonban végigkanyarogni, ami a fölé boruló fák és bozótos miatt néha egészen csőszerűvé válik.
Hogy ne maradjunk kilátó nélkül, arról a Szekszárdra vezető hosszú lejtő tetején álló Bati-kilátó gondoskodik. Ez a 20 méter magas faszerkezetű torony is 2015-ben épült, sajnos az idők foga eléggé megrágcsálta a gerendáit. Viszont a tetejéről belátni az egész környéket: Észak felé a Tolnai-Hegyhát és Dél-Mezőföld települései, távolban Paks és Kalocsa; nyugatra és délnyugatra a Völgység, távolabb a Keleti-Mecsek nyúlványa is előbukkan. Keletre Szekszárd és szőlőföldjei, délre az erdős-szőlős dombvidék kelleti magát.
A kilátó a mellette álló Bati keresztről kapta nevét, az pedig a Bat helynévről, amely a bata köznévből származik. Ennek jelentése besenyő/kun/török nyelven: vizenyős hely, mocsár. A középkorban egy Bat nevű település állt a közelben, ami a török idők végén elnéptelenedett.
A torony aljában füves tisztás erdei farönkbútorzattal berendezve, tökéletes az utolsó megpihenéshez. Innentől már csak két és fél kilométer a gyengén süllyedő dűlőúton Szekszárd-Felsőváros, ahol az egyetlen vasárnap nyitva tartó borospincénél, a Frankosnál megiszunk egy (kettő) pohár vörösbort a jól sikerült túrára.
A bort egy belvárosi cukrászda fojtja le, és teljesen ellazultan, lehiggadtan, mondhatni, szinte alfaállapotban futunk be a vasútállomásra az utolsó pecsétponthoz. Ennek különlegessége, hogy néhány művészi hangulatba esett túrázó körbepecsételte a falat körülötte, legalábbis amíg a lánc engedte, így a bélyegző doboza egy nagy stemplikör közepén peckeskedik.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
Korábbi cikkeink a Dél-dunántúli Kéktúráról:
- DDK, Őrség: Az menjen ide túrázni, aki teljesen le akar engedni
- DDK, Túra a Mecsek szerköveinél: nagyon Babás!
- DDK, A sárkányvéres forrástól az Iszapoló Medve-tóig
- DDK, A zselici három-kilátó útja: az Elkerített, az Összeomlott és a Büszke
- DDK, A magyar Svájcban a hegyek nem nőnek az égig, de oroszlánt és tigrist is láttak már
