Fotósunk, Bődey János családjával és fényképezőgépével beutazta fél Amerikát lakóautóval. Fókákról, tengerparti szafariról, rákvadászatról, magányos cédrusról, leégett erdőkről és az óceán mindent uraló kékségéről ír úti beszámolójának utolsó részében, amit csípőből lőtt gyönyörű képekkel illusztrál. Övé a szó.
Az Egyesült Államok négy nyugati nemzeti parkját érintő 22 napos, 4973 kilométeres lakóautós túránk első részében a kanyonok, sivatagi tájak vöröse, a másodikban a hegyek, erdők, mamutfenyők zöld színe dominált. A harmadik részt a kék, a Csendes-óceán uralja.
A Tahoe-tó környéki hegyeken átkelve San Francisco felé haladtunk a lakóautóval, továbbra is a szétrobbant oldalsó ablak nélkül. Már elég nehezen viseltem a huzatot és a fülzúgást. Reménykedtem, hogy a peres ügyek mekkájának számító Egyesült Államokban a kölcsönzőnek írt levelünk eléri célját, és még aznap kapunk csereautót. A levélben részleteztük, hogy az oldalsó szélvédő és a visszapillantó tükör hiánya miatt nem érezzük biztonságban magunkat.
Sacramento mellett haladtunk az autópályán, amikor végre megkaptuk a választ. Arra kértek, hogy zárás előtt egy órával érjünk oda a kölcsönzőbe, és átpakolhatunk a csereautóba. Nagy volt a megkönnyebbülés. Azonnal élesítettem is a playlistemen a méltán híres finn szörfrockbanda, a Mary Ann Hawkins dalait.
Ahogy ereszkedtünk az óceán felé, a távolban nagyobb füstfelhőre lettünk figyelmesek. Bár a tüzet elkerültük, talán ekkor tudatosult bennem először, hogy a kaliforniaiak már együtt élnek a tudattal, hogy rendszeresen kell tűzvésszel számolniuk. Ez egy európainak még új, kivéve, ha görög vagy spanyol. Mindenesetre a java még hátravolt, mert amit Los Angeles elővárosában láttunk, az minden képzeletet felülmúlt, de erről majd később.
Az autócsere gond nélkül lezajlott, és végre elfoglalhattuk a Csendes-óceán partján lévő lakóautó-kempingben a beállónkat. Késő délután volt, a napot eltakarták a felhők és az óceáni köd. Tizenkét fok és erős szél volt. Emlékeztetett egy két évtizeddel korábbi hátizsákos utazásunkra Marokkóban, amikor az Atlanti-óceán partján fekvő Szídi-Ifnibe érkeztünk. A nap egyszer csak eltűnt, és ugyanilyen tejköd borult a part menti településre.
Másnap elindultunk felfedezni San Franciscót. A Golden Gate volt az első célpontunk, ami kísértetiesen emlékeztet a lisszaboni Április 25. nevű hídra. Ez abból addódik, hogy a tervezők és a kivitelezők jelentős része közös volt. A hídhoz szervesen kapcsolódó, ciprusfák között kanyargó utakon lehet eljutni az öböl partjára, ami később egy horgászokkal tömött molóhoz és homokos partszakaszhoz csatlakozik. A gyerekek kagylót gyűjtöttek. Élveztük a napot, ami legyűrte a ködöt, ami csak estefelé vette újra birtokba a tájat.
A 39-es móló igazi gyerekparadicsom. Először a mellette lévő Aquarium of the Bay akváriumba mentünk a gyerekekkel. A jól megtervezett épületkomplexum víz alatti alagutakon át haladt végig a mélytengeri, különböző színekben pompázó medúzák, polipok, őshalak világán keresztül a pörölyfejű cápáig. Volt rája- és tengericsillag-simogató, vidraetető medence, ami nem csak a gyerekeknél akasztotta ki a cukiságmérőt.
A móló olyan volt, mint egy tradicionális vurstli, divatüzletekkel, helyi ételkülönlegességekkel. A kihagyhatatlan chowder egy sűrű tengergyümölcsei-leves kovászos kenyérben tálalva. A fapadlós móló közepén kis színpadon fehér szakállas, vicces bácsi mesélt – a nyelvi akadályokat könnyedén átugorva – a tátott szájú gyerekeknek. A fő attrakció azonban a fókacsapat volt, ami úszó napozóstégeken, álmatagon pózolt a turisták kameráinak. Az 1989-es földrengés után szoktak ide, az árusok sokáig nem örültek a hangoskodásuknak, de gyorsan felismerték, hogy vonzzák a turistákat, ami a forgalomnak is jót tesz.
A dimbes-dombos San Franciscóban a legjobb élmény a városon felkapaszkodó-leereszkedő villamoson csimpaszkodva megismerni a különböző negyedeket, a végén a downtownban a felhőkarcolók árnyékából kilépő, mindenhova siető emberek közé érkezve.
Érdekes megtapasztalni, hogy az egyik sarkon még a lampionos kínai negyedben vagyunk, az átellenes sarkon már az olasz negyed Greko (görög) nevű, párizsi stílusú, de kizárólag olasz édességeket és kávét áruló cukrászdájába kerülünk, ahol csak készpénzt fogadnak el.
Természetesen megnéztük az instázók egyik kedvenc helyét, a Lombard Street-i szerpentint is. Nap vége volt, a gyerekeknek iszonyúan kellett pisilniük, ezért betértünk egy sarki bárba. A hely pontosan olyan volt, mintha az Elemi ösztön egyik kevésbé ismert jelenetébe csöppentünk volna, amikor Nicky, a „mesterlövész” (Michael Douglas) épp a vágyott nő (Sharon Stone) iránt érzett feszültségét próbálta oldani egy dupla whiskyvel. A csapos a női vécét ajánlotta, mert a férfi szakasz saját bevallása szerint is vállalhatatlan. Feleségemmel megállapodtunk, hogy megfelezünk egy whiskyt, de a söntés mögötti figura ránk nézett és kettőt tanácsolt. Nem tiltakoztunk.
Gyerekeim megrökönyödve nézték a várost tesztüzemben járó önvezető autókat, ahogy utas és sofőr nélkül, magától forgó kormánnyal befordulnak a sarkon. Hazafelé a kempingbe egy teslás Uber-sofőrt kérdezgettünk róluk. Elmondása szerint nem túl hatékonyak. Mivel teljes kockázatkerülésre vannak programozva, gyakran többször is megkerülnek egy háztömböt, mire megállnak a célállomáson. Sokszor csak azért, mert két beszélgető embert a sarkon veszélyként érzékelnek.
Másnap a Monterey-félszigetre indultunk, amiről itthonról, a távolból azt gondoltuk, hogy óceánparti utazásunk egyik kitüntetett pontja lesz. Ehhez képest úgy éltük meg, mint egy kicsit steril, puccos szafarit az óceánparton, golfpályákkal hígítva, ahol 500 méterenként szép kilátópontokon fehér fókákat, tengeri vidrákat és magányos ciprust nézhetünk, fotózhatunk más turistákkal közösen. Ez kicsit érthetőbbé vált, amikor – már itthon – megnéztük a Hatalmas kis hazugságok című sorozat itt forgatott jeleneteit. Az is lehet, hogy a sok megálló és a hasonló utazó csoportok miatt nem tudtunk úgy jelen lenni, mint a következő állomásunkon, ami csak egyszerűen a Pacific Coast Highway melletti vad óceánpart volt.
Homokdűnék között szaladtunk le a partra. Erős szél várt, ami elől a parton lévő sziklabarlangokba lehetett húzódni. A gyerekek a homokos partra kicsapott óriás hínárdarabokkal játszottak, ami egy algafajta. A világ egyik leggyorsabban növő élőlénye, akár napi félméteres rekorddal. Az égen sirályok helyett pelikánok vitorláztak. A part felől kis patak próbált beletüremkedni az óceán csapkodó hullámai közé.
Az előzetes terveinket ezen a ponton módosítani kellett, mert váratlanul kiderült, hogy egy nappal kevesebb van hátra az utazásból, mint gondoltuk. Ezt feldolgozva úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk Los Angeles felé. Ez jó tervnek tűnt, csak azt nem vettük figyelembe, hogy az út kábé két éve, sziklaomlás veszélye miatt le van zárva. Erre azonban csak akkor jöttünk rá, amikor másfél órás vezetés után az úttorlaszhoz érkeztünk. Nem voltam boldog.
Vicces, hogy az internet világában ilyen hibát követtünk el, de a következménye végül pozitív lett. Ugyanis olyan kempinget (Riverside Campground) találtunk útközben, ami az egyik legjobb élményünkké vált.
Már csak egy hely maradt a kempingben, redwood fenyők (a mamutfenyő egyik fajtája) alatt parkoltunk egy patak partján, ahol a gyerekek tubingolhattak a hideg vízben. Naplemente után zsibongó gyerekcsapatra lettünk figyelmesek, akik pecabotokkal, fejlámpákkal, hálóval és virslidarabokkal jelentek meg a csobogó víz partján. Rákra vadásztak. A fejlámpákkal megvilágították a vizet, odalógatták a virslidarabot, a rák rákapott, aztán zsupsz, be a hálóba. Bátorságpróbaként a fiúkkal együtt szedtük ki a rákokat, az ollós karok mögé nyúlva. A további folyamatokban nem vettünk részt, ami úgy nézett ki, hogy a vadászok forró vízbe dobták, megfűszerezték, aztán megették oldalazó barátainkat.
Reggel útnak indultunk a Pismo Beach felé, amit azért vártam nagyon, mert mindig is szerettem volna kipróbálni a szörfözést, és erre a nagyobbik fiamat is felfűtöttem. A lakóautó-beállónk egy óceánhoz csatlakozó lagúna partján volt, amit pelikánok és különböző madárrajok szálltak meg időről időre. Innen lehetett kisétálni a homokdűnés partra, amelyen sokan strandoltak. Távolabb, ahol ez engedélyezett volt, helyiek bandáztak, sütögettek, sárkányt eregettek a hatalmas platós, négykerék-meghajtású pickupjaik mellett.
Másnap reggel nyolc órára bejelentkeztünk egy kétórás szörfoktatásra. A tizenkét fokos, ködös időben egy parkolóban húztuk fel a gumiruhát. Nem nagyon láttam, hogyan fogom ezt kibírni, de nem mutathattam gyengeséget a 11 éves fiam előtt. Aztán rövid szárazföldi oktatás után már pattantunk is fel a deszkára, és húsz perc múlva már nyoma sem volt a fázásnak, fáradtságnak. Az adrenalin megtette jótékony hatását. Ezen dobott egyet az a két fóka is, amik úgy tíz méterre bukkantak fel mellettünk a vízben. Sikerült elérnünk egy szintet. Értsd, akár 30 méteren keresztül talpon maradva kisiklottunk a partra. Ez elég sikerélményt adott a jövőbeli próbálkozásokhoz. Este kisétáltunk a hosszú cölöpökre épített óceáni móló végére, és csodáltuk a naplementében szörfözőket.
Los Angeles, utazásunk utolsó napja következett. Pismo Beachből az óceánparton keresztül közelítettünk a város felé. Santa Monica előtt az útvonaltervező erős torlódást jelzett, amit nem tudtunk mire vélni, mivel nem csúcsidőszakban, hanem kora délután értünk a problémás szakaszhoz. Az ok az volt, hogy a 2025. januári Los Angeles-i tűzvész egyik nemrég megnyitott, legkritikusabb pontján haladtunk keresztül épülettorzók, tengerparti éttermek cölöpjei között. A kiégett autók, közöttük egy Porsche romjai arról árulkodtak, hogy a tűz pillanatok alatt mindent elpusztított. Erős volt az inger, hogy megálljak fotózni, de sietnünk kellett tovább.
Feleségem gimnazista korában egy évet cserediákként Amerikában tanult. A befogadó család egyik tagjával és párjával volt találkozónk Santa Monica mólóján. Közel 30 éve nem látták egymást.
A Forrest Gumpból is ismert mólónak az egyik éttermében, a Bubba Gump Shrimpben találkoztunk, ami ma már népszerű étteremhálózat. Sok mindenről beszélgettünk, de óhatatlanul előjött a politika, és a jelenlegi amerikai adminisztráció gender- és bevándorlásellenes politikája, amit ők meleg párként nehezen élnek meg. Azon a hétvégén Los Angeles polgármestere közleményben arra kérte a bevándorló lakosokat, hogy lehetőség szerint ne hagyják el otthonaikat, mert az ICE ügynökei rájuk vadásznak.
Elbúcsúztunk tőlük, a lakóautóhoz menet az óceánparti promenádon még figyeltünk egy kigyúrt, 70 éves, bronzszínűre sült, Bundesliga-frizurás férfit, aki minden arra futó, bicikliző, vagy sétáló embernek odakiáltotta: „Yeah! You are a champion!” Egyszerre volt vicces és szabad, mindenki mosolygott. Ennyi időnk jutott Los Angelesre.
Még átverekedtük magunkat a városon a nyolcsávos autópályákon, és elfoglaltuk utolsó szállásunkat a város szélén, hogy összepakoljunk, és felkészüljünk a másnapi hosszú repülőútra.
A kempingben a fiaim épp vécén voltak, amikor a kisebbik papírhiány miatt segítséget kért a nagyobbtól. A magyar szavakat hallva egy kint élő magyar csatlakozott hozzánk. Két órán át beszélgettünk, többek között egyik kedvenc írónkról, Oravecz Imréről, aki – mint megtudtuk – a Kaliforniai Egyetemen tanított.
Biztosan állíthatom, hogy családunk eddigi életében ez volt a legintenzívebb, legsűrűbb és legkalandosabb közös utazás. Nem hiszem, hogy a földön sok olyan hely lenne, ahol huszonkét napba ennyiféle természeti képződmény és emberi struktúra (sivatag, kanyon, mamutfenyők, hegyek, hágó, alpesi tó, vízesések, homokdűnék, óceán, nagyváros) belesűríthető.
Talán ha lett volna még három nap pluszban, a tempó is nyugisabb lett volna. De talán az a három nap mindig hiányozna, bármennyit töltünk is különleges helyeken.
(Újságírónk a túrát a szabadsága alatt, saját költségvetésből járta be.)
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További amerikai túrák a Szépkilátás rovatban:
- Túrázás amerikai módra a Yosemite Nemzeti Parkban szájba robbanó visszapillantó tükörrel
- Lakóautóval Amerikában vörös sziklák és rózsaszín homokdűnék között
- Földöntúli tájon jártunk az amerikai Halál-völgyben
- Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott
- Mit tegyél, ha egy éhes puma néz rád a sötétből? – így járta végig két magyar a 4200 kilométeres amerikai túrát
- Nem nagy cucc, csak egy 1800 méter mély szakadék a sivatag közepén