Huszonkét napos, lakóautós amerikai családi túrára cserélte a balatoni nyaralást tavaly Bődey János, a Telex fotósa. Közel ötezer kilométernyit gurultak az Egyesült Államok négy nyugati nemzeti parkját érintve. Fényképezőgépét a vakáció közben sem tudta letenni, így lencséjén keresztül mi is megnézhetjük Amerika távoli természeti csodáit. A nem mindig konfliktusmentes túráról maga mesél, innentől övé a szó.
Vaksötétben, fényszóróval alig megvilágított bozotós ölelésében haladtunk a lakóautóval az egysávos hegyi úton a Sequoai Nemzeti Park bejáratától másfél órányira lévő kemping felé. Tompa nyugalommal viszonyultam ahhoz, hogy majd ki fog félrehúzódni és hova, amikor meglátok egy szembejövő járművet.
Akkor már nyolc órája voltunk úton. A terv eredetileg az volt, hogy a távolság miatt Bakersfieldben alszunk majd egyet. Miután azonban láttam, hogy – ugyanúgy, mint Las Vegasban – ott is 30 fokosak az éjszakák, inkább vállaltam az egész napos vezetést.
Útközben kilométereken keresztül narancsligetek kísértek minket, majd olajkitermelő kutak következtek. Több száz, sűrűn egymás mellett, szúnyog módjára szívva a föld vérét, az olajat.
Felhívtuk a kempinget, hogy gond-e, ha egy nappal korábban érkezünk. Nem volt probléma, egy nagyon laza srác azt ígérte, hogy megvár minket. Ennek ellenére csak másnap találkoztunk vele, merthogy éjszaka nem értük el. Kiderült, hogy görbe estét tartott, így csak délelőtt tízkor került elő félig lecsúszott farmerban, cowboykalapban. Tőle tudtuk meg, mit kell tenni kígyómarás esetén. Többek között azt, hogy a harapás helyét tartsuk mindig lejjebb a szív pozíciójához képest, és minden szoros ruhát, ékszert távolítsunk el – amíg a mentőre várunk. Mondanivalója súlyát az iroda falán kikészített másfél méteres kígyóbőrrel nyomatékosította.
Végre hűvös éjszakák következtek: a kemping egy gyönyörű erdőben volt, hatalmas fákkal. Mindössze 15 lakóautó parkolt a hatalmas területen, ami különösen üdítő volt a forró és nyomasztó Las Vegas-i éjszaka után. Tizenegy órakor indultunk el a nemzeti parkba, az óriás mamutfenyők világába.
Útközben leégett erdőrészletek szegélyezték az utunkat, 2020-ban és 2021-ben is súlyos erdőtűz pusztított errefelé. A mamutfenyőknek szükségük is van a tűzre (mondjuk, nem ennyire), mert ettől pattannak szét a tobozaik, és így tudják szétszórni a magjaikat. Az egyéb fajok elégnek, táptalajt kínálva a 60-90 cm vastag kérgű, ezért szinte tűzbiztos óriásfenyőknek.
Soha nem fogalmazódott meg bennem ennyire erősen, hogy valami fotózhatatlan. A mamutfenyők ilyenek. Sok képet készítettem, órákat küzdöttem a megoldást keresve, de nem sikerült. Képtelenség visszaadni az érzést, amilyen hatással van az emberre egy ilyen óriási, mégis élő dolog. Talán, ha egy bálna úszik el éppen mellettünk, az lehet hasonló érzés.
A fő látványosság Sherman tábornok fája volt. Meglepett az elnevezés, hiszen eddig csak Sherman tankokról és a polgárháborús tábornokról tudtam, aki vedelte a whiskyt és gyorsan haladt előre – innen a tank elnevezése. Ez azonban némileg ellentmondásos kép egy 87 méter magas, 2200 éves, mozdulatlan fa esetén. Mint kiderült, a fát egy tisztelője nevezte el, aki a tábornok alatt szolgált az észak–déli háborúban.
A gyerekek ugyanazt az eksztázist élték át, mint a Coral Pink homokdűnéi között. Csak most nem egy óriási homokozót, hanem gigantikus fákat kaptak, amelyekbe be lehetett bújni, a kidőltek gyökérzetén fel lehetett mászni és végig lehetett futni rajtuk. Vekerdy Tamás – ha ezt látta fentről – biztosan elmosolyodott.
A Sequoia Nemzeti Park népszerűbb pontjai között buszjárattal közlekedtünk, de a Moro Rock nevű sziklaképződményhez már átnyergeltünk a lakóautóra. Ez egy gránit sziklaképződmény, amelynek végpontja több mint 350, meredeken felfelé tartó lépcsőfokon érhető el. Itt is igaz az, hogy ha valaki azt érzi egy vékony, több száz méteres szakadékok által övezett kőszikla nyelvén sétálva, hogy letekintve magával rántja a mélység, az csak terápiás céllal, vagy inkább sehogy ne menjen oda. Az a 360 fokos kilátás viszont, ami a csúcson fogadja a mászót, megéri az erőfeszítést.
Közel volt, ezért megnéztük a Tunnel Logot is, ami egy óriás kidőlt mamutfenyő átfúrva, amelyen személyautók haladhatnak át, és a turisták gazdagíthatják az Insta-oldalukat egy képpel. Kipipáltuk, a gyerekek élvezték.
Ezután a kempingünk felé vettük az irányt, útba ejtve a hegyek közé szorult, és a körülötte lévő fenyőerdőket visszatükröző Hume nevű tavat. Úsztunk egyet a fiammal, ez kellemesen felrázott minket, és valószínűleg sokat segített abban, hogy az ez után következő, közel kétórás eltévedést a gyerekek jól viseljék.
Másnap a Yosemite Nemzeti Park felé vettük az irányt. A négyórás utat a felénél egy ebéddel szakítottuk meg, Mercedben, a Scott’s Dinerben, ahol többek között csilis burgert ettünk babbal. Gyorsan kiderült, hogy az adag kifog rajtam, miután a mellettem lévő, jó karban lévő melós csapatnak kihozták a gigantikus ételmennyiséget. Az étterem családi háborús relikviákat őrzött a második világháborúban harcoló nagypapától a vietnámi háborúig. Az ott kirakott korabeli Life magazinok lapozgatásával beszélgethettünk a régi időkről.
Érdekes változás volt, hogy Kaliforniába érve az utak jóval tisztábbá váltak. Nevadában és Utah-ban szétszakadt gumiabroncsok szegélyezték az út szélét. Olyan érzésem volt, mintha a Mad Maxben lennék, ahol bármelyik pillanatban feltűnhet a visszapillantóban az egyre fenyegetőbben közeledő „Száguldás Istene”. Kaliforniában viszont táblák jelezték, ki „fogadta örökbe” az egyes útszakaszokat: az utak tisztításáért többek között vietnámi veteránok, egyesületek, családok feleltek.
Folytattuk utunkat a Yosemite Nemzeti Park felé. Dimbes-dombos, sárgára fakult, szavanna jellegű mezőkön haladtunk keresztül, amelyeket magányos fák tettek változatossá.
A Don Pedro nevű tóban megfürödtünk, majd délután 5 körül megérkeztünk az esti szálláshoz. Már messziről látszott a kempingnek egy kevéssé vonzó része: egy közel 100 méter hosszú, 8-10 méter magas acélpergola, amely alatt lakóautók álltak. Annyit mondtam a feleségemnek: csak nehogy ott kapjunk helyet. Végül persze oda osztottak be.
Elmondtam a recepciósnak a helyzetünket: mindössze négy éjszakára jöttünk, a gyerekek imádják a folyót, és mellette szeretnének játszani, és hogy nagy valószínűséggel többé nem jutunk el ide, ezért hadd keressünk másik helyet. Rugalmas volt, és folyó menti helyünk lett, vízbe lógó majomhintával, árnyas fákkal. Rögtön fel is kötöttem a függőágyamat. Az csak négy nap múlva, távozáskor tűnt fel, hogy rajtam kívül mindenki használta, csak én nem, de jól volt ez így.
A következő napot pihenéssel töltöttük, fürödtünk a folyóban, gátat építettünk, ásványokat kerestünk, tüzelőt gyűjtöttünk, madarakat figyeltünk és a pisztránghorgászattal is megpróbálkoztunk, sikertelenül.
Másnap indultunk el egy előre lefoglalt shuttle busszal a Yosemite Nemzeti Park belsejébe. A kisebbik, 7 éves fiunk csak ülésmagasítóval szállhatott fel, ami eddig egyáltalán nem volt követelmény, itt viszont enélkül nem engedték volna fel a buszra. Így megtérült a 12 dolláros walmartos befektetésünk.
A parkban a két legkönnyebb túrával kezdtük, a Cook’s Meadow és a Lower Yosemite Falls traillel. Az egyre nagyobb sziklákon átmászva egész közel sikerült kerülni a vízeséshez, és időnként belelógattuk a lábunkat a kristálytiszta, jéghideg vízbe.
Délután a Mirror Lake túraútvonalon mentünk végig, aminek – az elnevezéséből adódóan – egy tóhoz kellett volna vezetnie minket, hogy abban lássuk a hegyek tükröződését. A nyári szárazság miatt azonban se tó, se tükörkép nem volt, ellenben egy szép, nyugodt folyócskát találtunk, ennek bokáig érő vízében lehetett kutyagolni. A folyó később beleütközött egy 5-6 méter magas sziklába, ahonnan én és a nagyobbik fiam bátorságpróbaként többször leugrottunk a 12 fokos vízbe.
Hazaérve a folyóparti helyünkre tűzrakással kezdtünk. A Walmartban 14 dollárért vásárolt, hatszeletes angus steaket dobtam fel a rácsra. A benzinkúton vásárolt, hatdolláros facsomagot egydolláros gyújtós segítségével lobbantottuk lángra. Kis saláta, néhány tűzön pirított kenyérszelettel, kis vörösbor: 25 dollárból bőven megvolt négyünknek a nem is akármilyen vacsora.
Végig azzal riogattak a kempingben, hogy képtelenség parkolóhelyet találni a nemzeti parkon belül, ezért menjünk busszal. Ez azonban időben nagyon kötött lett volna, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap hajnalban saját lakóautóval indulunk el. Nem is volt semmilyen parkolási problémánk.
A parkolóból a belső buszjárattal a Mist trailhez mentünk, és megkezdtük négy és fél órás túránkat a Vernal Fallson, és egy kilátóponton keresztül vezető, 11,5 kilométeres útvonalon. Két órán keresztül haladtunk folyamatosan felfelé, az utolsó fél órában a lezúduló vízesés permetje még a napot is eltakarta. Óvatosan haladtunk a közel 600 csúszós lépcsőfokon, lépésről lépésre, majd eljutottunk a vízesés feletti kőplatóra. Innen nem a Nevada Falls felé vettük az irányt, hanem a John Muir trailen visszafelé. Lefelé menet szóba elegyedtünk egy nyugdíjas úrral, aki segítőként dolgozott a nemzeti parkban. Elmesélte, hogy magyar származású, édesanyja ’56-ban disszidált Szombathelyről.
Következő célpontunk a Swinging Bridge volt, ahol a két hatdolláros tube-ban akartunk leereszkedni a folyón. A tubing tulajdonképpen megfelelt annak, amit gyerekkorunkban a barátaimmal a Zala folyón csináltunk. Egy traktorgumibelsőt felpumpáltunk a benzinkúton, és a Zala folyón tíz kilométert lecsorogtunk. Itt ugyanaz történt, csak még a kilátás is pazar volt. Többek között a 914 méter magas El Capitan sziklafalat nézhettük, amit Alex Honnold 2018-ban kötél és biztosítás nélkül mászott meg.
Másnap biciklikölcsönzéssel indítottuk a napot, és azzal jártuk be a Yosemite Nemzeti Park völgyének addig nem látott részeit. Megnéztük Ansel Adams fotómúzeumát, ő a világ egyik legismertebb természetfotósa volt, többek között a Yosemite Nemzeti Parkban készített, nagy formátumú képei miatt. De volt itt kiállítás a gránithegyek kialakulásáról, a híres sziklamászókról, és a régen itt élő indiánok életmódjáról.
Zárásként megnéztük a Menyasszonyfátyol-vízesést, de ott már csak az út szélén lehetett parkolni, annyian voltak. A tömeg kritikussá vált, az emberek üvöltve veszekedtek a parkolóban. Mondtam is a feleségemnek, hogy ideje továbbállni, és megkezdeni utunkat a Tahoe-tóhoz, ahová az esti szállásunkat foglaltuk.
Elhagyva a Yosemite-völgyet már bőven felfelé haladtunk az alagutakkal szabdalt szerpentinen, és nem értettük, hogy délután ötkor miért megy lefelé annyi amerikai, őrült tempóval. Egyszer csak egy robbanásszerű hanggal becsapódott a vezetőoldali ablak, az ölemben landolt a visszapillantó tükrünk, és minden csupa üvegszilánk lett. Én kapaszkodtam a kormányba, és – mivel parkolósáv híján semmi esély nem volt a megállásra – igyekeztem egyenesben tartani a lakóautót.
Elsőre nem is tudtuk, mi történt. Csak néhány perc múlva raktuk össze, hogy a szemben nagy sebességgel közlekedő, leginkább összekötött vasúti kocsik sorának tűnő autósorból valakinek átlóghatott a visszapillantója, és az ütötte be az ablakunkba a mi visszapillantónkat. Mivel a szám is telement szilánkokkal, ezért a feleségem kérte, hogy folyamatosan öblögessek. A jobb alkaromon több tucat apró tűszúrásszerű vércsepp jelent meg. Így haladtunk még vagy húsz percig, amíg elértünk a nemzeti park bejáratáig, ahol bejelentettük az esetet a rangereknek.
Bár a feleségem mindenképp maradni akart, hogy kiderüljön, lett-e nagyobb bajom, én a továbbmenetel mellett érveltem, mondván, hogy mind az esetleges egészségi bajokat, mind az autó műszaki problémáit sikeresebben orvosolhatjuk a Tahoe-tónál, mint a semmi közepén.
Négy óra vezetés következett ablak nélkül, ami annyiban volt problémás, hogy át kellett kelni a 3031 méter magasan fekvő Tioga-hágón, ahol kutya hideg volt. Cserébe alpesi tavakban és hófoltokkal tarkított hegyoldalakban gyönyörködhettünk.
Este tízkor érkeztünk meg a Tahoe-tóhoz, senkit nem kellett altatni.
Másnap délelőtt elkezdtük rendbe hozni az autót. Ideiglenes megoldásként vettünk egy műanyag visszapillantó tükröt, amit felrögzítettem a visszapillantó karra, hogy lássak hátrafelé valamit, még ha homályosan is.
Egy autómosóban, amit az autóalkatrész-boltban ajánlottak, turbóteljesítményű porszívóval az utolsó üvegszilánkokat is eltávolítottam az autóból. A jó hangulatú helyen üvöltött a hangszórókból a latino sramli, és a porszívózás is ingyen volt.
Délután elfoglaltuk a Tahoe-tótól 200 méterre lévő kempingben a beállónkat. A lakóautó törött ablakát egy nejlonzsák és szigetelőszalag segítségével befedtem, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy ez egy zárható autó. A lakóautó-bérlő cégnek feleségem megírta, hogy mivel nem biztonságos a visszapillantó tükör nélküli vezetés, és nem zárható fizikailag az autó, ezért kérjük csereautó biztosítását a következő állomásunkon, San Franciscóban.
Lesétáltunk a partra, a hajókikötőhöz. Az idős pénztáros hölgynél jegyet vettünk a délutáni hajókirándulásra. A kempingünk miatt az árból kaptunk 20 százalék kedvezményt.
Itt is szembesültünk azzal, hogy a turizmusban a legtöbbször idős, nyugdíjas emberek dolgoznak, jó kedélyűen, emberekhez kapcsolódva aktívan töltve ezeket az éveiket. Persze az nyilván könnyebbség, hogy anyagilag is megtehetik, hogy közben a világot járják. Ez a nő például arról számolt be, hogy előző évben épp a budapesti karácsonyi vásárt látogatta meg.
A régi, de most már motoros meghajtású gőzhajó a tó szemközti oldalán lévő Smaragd-öbölbe tartott. Közben folyamatosan információkat kaptunk a Tahoe-tóról, ami a világ második legnagyobb édesvízi tava. Videón néztük a közel 500 méter mély tó fenekén lévő kanyonokat, homokhegyeket, négyezer éves fák konzerválódott törzseit.
Kirándulás után strandoltunk egyet a havas hegyekkel körülvett tó homokos partján. Próbáltam sörrel átmosni magamon azt az üvegport, ami esetleg a számon keresztül lejjebb jutott a szervezetemben. Most már talán kimondhatom, hogy sikerrel.
Másnap indulás előtt még kajakoztunk egyet a fiúkkal a tóban lévő sziklák körül. Délben San Francisco felé vettük az irányt, abban a reményben, hogy megkapjuk a csereautót, és a zöldből a kékbe, a hegyekből a Csendes-óceán világába érünk.
Újságírónk a túrát a szabadsága alatt, saját költségvetésből járta be.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További amerikai túrák a Szépkilátás rovatban:
- Lakóautóval Amerikában vörös sziklák és rózsaszín homokdűnék között
- Földöntúli tájon jártunk az amerikai Halál-völgyben
- Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott
- Mit tegyél, ha egy éhes puma néz rád a sötétből? – így járta végig két magyar a 4200 kilométeres amerikai túrát
- Nem nagy cucc, csak egy 1800 méter mély szakadék a sivatag közepén