A karácsony előtti hétvégén tartották a 29. Tortúra teljesítménytúrát a Bükkben, és mivel a szervezők meghívtak minket, úgy döntöttünk, hogy egy kiadós, 34 kilométeres menettel készülünk fel a szokásos ünnepi kajacunamira. A túra egyik ellenőrzőpontja az ország leghidegebb pontját rejtő töbör mellett van, ahol sokáig Közép-Európa valószínűleg legkisebb sípályája is működött.
A Tortúra hagyományos távja a 65 kilométer, ez lényegében a Miskolc-Eger távolságnak felel meg a Bükk-hegységen keresztülgyalogolva. A nevét onnan kapta, hogy ezt a 65 kilométert rossz időben, hóban-sárban, üvöltő esti mínuszokban valóban egy kemény kihívás teljesíteni, ráadásul a karácsonyhoz legközelebb eső szombat általában a téli napforduló, azaz az év legrövidebb napja is, így hamar leszáll az este.
A legendárium szerint az első Tortúra 1994-ben zajlott, amikor is a teljesítménytúra atyját, a felső évfolyamos Czégé Zoltán tájfutót mentornak (keresztapának) kérték fel a Miskolci Egyetem Bányamérnöki Karára járó balekok (gólyák). Ő ezért a Boci büfében zajló esti iszogatás során „cserébe” két felest kért mindenkitől. A gólyák boldogan belementek, gondolva, hogy nagyon olcsón megúszták, de nagyot néztek, amikor kiderült, hogy az egyik felest a helyszínen, a másikat pedig az egri Kazamata borozóban kell felhajtani, köztük átgyalogolva a teljes Bükkön.
A próba sikerült, állítólag a hideg miatt megtöbbszöröződött felesek segítségével. A következő évtől az egri tájfutók (Egri Testedző Club) dr. Nagy Árpád vezetésével is csatlakoztak a csapatba, az ő közreműködésükkel vált a Tortúra teljesítménytúrává. Ma már több (34, 44, 50, sőt 12 kilométeres) résztáv között is lehet választani.
Mi azért választottuk a 34 kilométert, mert nem szerettük volna a karácsonyi ebédet izomlázas nyögésekkel tarkítani. A könnyű, bőven a 10 órás szintidőn belüli (7,5 óra) teljesítéshez hozzájárult a szikrázó napsütés, valamint a 0-5 Celsius-fok körüli hőmérséklet, ami jellemzően nem engedte a fagyott talajt sártengerré válni.
Reggel fél 8-kor álltunk rajthoz a miskolctapolcai fürdőnél, és azzal számoltunk, hogy 8-9 óra alatt kényelmesen legyalogoljuk az 1171 méternyi szintemelkedést tartalmazó távot. Ekkor már a mezőny nagy része elrajtolt, ráérősebb terepfutók között vágtunk neki a lustán emelkedő Nagy-Száraz-völgynek. Eléggé ki tudtunk lépni, nagyobb kaptatóval csak később, a Sűrű-bérc előtt és után találkoztunk.
A kaptatón visszatekintve már egész szép kilátás nyílt Miskolc felé – nem kis részben az erdészeti láncfűrészek „áldásos tevékenységének” köszönhetően. Ezzel a látvánnyal a hátunkban értünk be Bükkszentkeresztre, két ellenőrzőpontunk közül az elsőre. Annyira lendületben voltunk, hogy még a frissítőt is kihagytuk. Arra jutott még időm viszont, hogy a teljesítménytúra három színes gráciáját lekapjam a Nimród büfé teraszán, spontán-kánkán pózban.
Ők a 65 kilométeres táv megtételét még azzal fejelték meg, hogy különböző tarka kiegészítők mellett szivárványszínű szőrkamáslit húztak, ami, mint később egy–két elejtett megjegyzésből kitűnt, elég kényelmetlen lehetett. Egy pár kilométeren együtt haladtunk velük, jó kedvük jócskán hatással volt a túra általános hangulatára.
A túra legszebb része a Szarvas-kúti-rét után kezdődött, amikor felértünk a Bükk-fennsíkra. A látóhatár szétterült a széles tisztásokon, a nap sugarai vidáman kopogtak a fagyott talaj rögein, a levegőt harapni lehetett a szendvics mellé. Egy fenyvesbe beérve early bird karácsonyi hangulatot is kaptunk, finom fenyőillattal. Így mentünk el a szép nevű Istennyila-domb (778 méter) és a Sugaró-rét mellett.
Az Istennyilát gondolom, nem kell magyarázni, valamikor a magaslatba csaphatott a villám, a Sugaró neve viszont elég érdekesen hangzik ahhoz, hogy utánanézzünk. Az elnevezés eredetére két magyarázat is van: származhat a zsugorodó igéből, ami a fák térhódítására, a rét fogyására utal, mások szerint viszont a sokorú melléknév lapos dombtetőt, gödröt jelent, amiből elég sok található púp és töbör formájában a fennsíkon. A Bükk-fennsíkot ugyanis ne széles, lapos platóként képzeljük el, hanem dimbes-dombos, egykori víznyelőkkel teli gidres-gödrös terepként.
Ezen az egyenetlen, de mégis széles térhatással bíró területen értünk el a fennsík legszebb tisztásaként emlegetett Nagy-mezőhöz. A nagy kiterjedésű, ottjártunkkor hófoltos tisztáson van Magyarország leghidegebb pontja, a Vörös Meteor síház melletti mély töbör. Legalábbis itt mérték 2021 február 13-án az ország legalacsonyabb hőmérsékletét, mínusz 35,5 Celsius fokot. És hogy miért van mellette síház? Ezt már Kolbász túratárstól, polgári nevén Albert Tamástól, a Tortúrán ellenőrzőpontként is funkcionáló síház pontőrétől tudom meg.
Mint mondta, már korábban felismerték, hogy ebben a mélyedésben a töbörklímának köszönhetően tovább marad meg a hó, ezért egy kis felvonóval ellátott gyereksípályát alakítottak ki benne, ami a nyolcvanas évek végéig üzemelt. Még ma is látszanak a maradványai. Az információk mellé betápláltunk még egy Kolbász-féle paprikás-vegetás hagymás-zsíros kenyeret, két bögre forró napközis teával, és nekiindultunk a hátralevő hat kilométeres távnak.
Egy rövid ideig még enyhe lejtőn tartottunk felfelé, majd a bánkúti turistaházban elfogyasztott kávé után megkezdtük ereszkedésünket az ómassai célbázis irányába. Az út nagy részét egy sziklás, gyakran majdnem szurdokká szűkülő sziklás völgyben tettük meg, amit a változatosság kedvéért Száraz-völgynek neveztek el anno. Ennek a végében fekszik Ómassa hűvös települése néhány házzal, egy buszmegállóval és a hivatalos befutóként is működő vendéglátóhellyel, a Kövirózsa Eszpresszóval.
Itt a pecsét mellé benyomtunk egy pár virslit, némi forralt borral, és már csak kétórányi buszozás-villamosozás volt hátra Miskolcon keresztül, vissza a rajtpontig. Véletlen vagy direkt, de így a teljesítménytúra egy tömegközlekedési eszközökön végrehajtott városnézéssel is kiegészült, amit nem bántam meg, mert a karácsony előtti Miskolc hangulata sokkal jobb volt, mint vártam.
Összefoglalva: ezen a távon, ebben az időben nem nevezném tortúrának ezt a menetet, inkább volt egy napos-derűs hosszú kirándulás volt. A 65 km-es táv indulói viszont igencsak didereghettek az éjszakai fagyban, pedig még csak hó és szél sem volt igazán – előttük külön emelem a túrasapkám. Mint számomra kiderült, a Tortúra az ország egyik legjobb teljesítménytúrája, lelkes szervezők csinálják, családias hangulat jellemzi, nem csoda, hogy évről évre népszerűbb. Most 717-en döntöttek úgy, hogy neveznek a túrára, közülük 635-en értek célba.
Baleset nem történt, a 65-ösök közül páran feladták, ők a 12-esen, vagy a 34-esen futottak be, tájékoztattak a szervezők. A QR-kódos rendszer szerint Gáspár Péter terepfutó teljesített a leggyorsabban a 65-ös távon, 6 óra 51 perccel (ez az idő 28 perccel maradt el a mindenkori rekordtól). A szervezők szerint ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a Tortúra nem verseny, hanem teljesítménytúra, így a végén mindenki, aki szint időn belül teljesít kitűzőt és oklevelet kap.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További, teljesítménytúrákról szóló cikkek a Szépkilátáson:
- Megáradt patak, vízesés, cuppogós sár: rekordközeli résztvevő a Kiss Péter-emléktúrán
- A Telex Pilis gerinctúrája (45 km)
- A Telex Klasszik teljesítménytúrája (19 km)
- A Kinizsi Százas: flúgos futam parázsló talpakkal (100 km)
- Burgenland Extreme: az akarat El Caminója a Fertő tó körül (120 km)
- Kvargli, sör, vízhólyag: Praha-Prcice (75 km)
- Több mint négyezren taposták vidáman a sarat a Gerecse50 teljesítménytúrán
