Burgenland Extreme: az akarat El Caminója a Fertő tó körül

A Magyarországgal szomszédos osztrák tartomány híres-hírhedt teljesítménytúrája a Burgenland Extreme 24. A 120 kilométeres nyomvonal Oggauból indulva megkerüli a Fertő tavat és Oggauba ér vissza. Az idén tíz éves teljesítménytúrát sokáig télen rendezték meg, de az utóbbi két évben a járvány miatt átírták a rendezvény dátumát június 24-re.

Így máshogy extrém a menet: nem a csontig ható hideg szél, hanem a hőség és a forró aszfalt miatt adja fel a résztvevők több mint fele. A túra klasszikus verzióját 24 óra alatt kell teljesíteni, de ezzel egyenértékűnek fogadják el azt is, ha valaki 36 óra alatt ér be. Péterrel, régi túratársammal már rég elhatároztuk, hogy nekiveselkedünk, idén jött el az ideje.

A hajnali 2 óra 30 perces startot előző este Oggau polgármesterének családias hangulatú császármorzsa-partija előzi meg, amire meghívtak minden túrarésztvevőt. Mivel a helyszínen lehet regisztrálni is, természetesen benézünk, meghallgatjuk a beszédet, amiből egy szót se értünk, közben betolunk egy tányér Kaiserschmarnit egy pohár rajnai rizlinggel. A hajnali startnál ott sertepertélnek az esti felszólalók is, a körülbelül 500-1000 induló között.

Szinte mindenki terepfutócuccban, én is hoztam jó öreg futócipőmet otthonról, tudván, hogy a 120 kilométer túlnyomó része a tavat megkerülő kerékpárúton halad. A biztonság kedvéért hátizsákomban lapul az egy számmal nagyobb túracipőm, ha útközben esetleg feldagadó lábfejem szűknek érezné a futócipőt. (Életmentő ötlet volt, de erről később.) A zsákban még egy esőkabát, egy vékony, hosszú ujjú felső, másfél liter víz, és némi biztonsági ennivaló rejtőzik. Plusz startcsomag: csősál, pohár, árnika, infotérkép.

Startpisztoly helyett a község tűzoltóautójának dudája szólal meg, erre indulnak meg a résztvevők. Az ezer induló között elvétve magyar szavakat is hallok. Később egy szervezőtől tudom meg, hogy most mindössze pár tucatnyi magyar induló van, pedig régebben volt olyan is, hogy 120-an képviselték Magyarországot.

Haladósan bekezdünk, mindenki siet. Ha 24 óra alatt akarunk beérni, akkor átlagban 5 km/órás sebességgel kell menni, megállás nélkül számolva, az pedig igen gyors tempó nagy távra. Hol beszélgetünk Péterrel, hol katatón állapotba süppedve sietünk előre a fejlámpák fényében. Néha messzebbre ellátni, látszik ahogy a fejlámpák fénypontjai egy fénykígyót rajzolnak előttünk a tájra. Ilyen hosszú túrán az agy energiáin is spórolni kell. Lemegyek alfába, majd felbukkanok, amikor érdekes rész (pl fénykígyó) vagy frissítőpont van.

Lassan pirkad, azt érdemes figyelni. Még az osztrák oldalon vagyunk, amikor megkezdődik az átalakulás, majd már túl a magyar határon, Fertőrákos környékén látni a legjobban a magaspartról, ahogy a horizont egyre élénkebb piros-sárga-kék színekben játszik. Végül kidugja fejét a vízből a nap vérvörös korongja. A menet megáll, mindenki a mobiljával fotózgat.

Feljön teljesen a nap, melegszik az idő. Egyre több az aszfalt, ami előrevetíti a délutáni poklot. Balfnál, az első frissítésnél elcsodálkozok a pult gazdagságán, isoital, ásványvíz minden mennyiségben, kaláccsal. Pontellenőrzés nincs, ez egy becsülettúra: ha csalsz, magadat vered át. Rádöbbenek: van túrázó, aki mezítláb nyomja (később kiderül, hogy a forró aszfalton előugrik a cipő a hátizsákból). Fertőboznál kitelepült magyar büfé, ingyen gyümölcslével, 2000 forintos rántott húsos szendviccsel. Mindegy, kell az energia, megvesszük.

Végig a kerékpárúton megyünk, egyik Fertő tavi magyar településről ki, a másikba be. Sarród után ritka tünemény: egy sűrű bozótosban megyünk, ilyen nem volt eddig, nem is lesz többet. A magyar-osztrák határnál egy osztrák lány kiterül előttünk, megijedünk, de kiderül, jól van. Aztán pár kilométer múlva, az ausztriai Apetlonnál látjuk a feladók között. Hiába, itt már 60 kilométert ledaráltunk. Szerencsére a dühödt napsütést eddig felhők szűrték, de 30 fok körüli a hőség árnyékban.

Elérkezik a mélypont nekem is. Az utóbbi néhány déli órában lábfejem feldagadt, négy vízhólyag nőtt a talpamra. Próbálom őket kezelni, de izzadt bőrömről leválik a tapasz. Kezdek megijedni, hogy mi lesz itt. Hiába húztunk bele az elején, féltávnál félidőben vagyunk, a lábfejem reménytelennek tűnik. Apetlonban egy osztrák mentős veszi kezelésbe vízhólyagjaimat: leragasztja, majd gézbandázzsal rögzíti őket. Hopp, ez egész megbízható megoldásnak tűnik, a sebek is csak tompán fájnak, ha rájuk lépek.

A remény újraéled, de elúszni látszik az A terv, a 24 órán belüli befejezés. Nem baj, jöjjön a B terv: befejezzük, legfeljebb pár órával később érünk be. A teljesítést 36 órán belül elfogadják. Indul a menetelés a kiszáradt láp és a szőlőföldek között. Az aszfaltcsík reménytelenebbül nyúlik a végtelenségbe, mint egy amerikai filmben. Sajnos a felhők eloszlanak, süt a nap. Dől a meleg. Árnyékban ugye 30 fok lenne, de árnyék az nincs.

Remeg a levegő a tó felett. Remeg a levegő a forró aszfalt felett, megbecsülni se merem, milyen forró. (A szervezők előzetesen azt mondták: „fentről 30 fokot, lentről 60 fokot” várhatunk.) Lelassulunk, szédülgetünk. Fehér murvás-kavicsossá vált az út, még jobban veri fel a meleget, ráadásul porzik is. Eddig jól osztottam be, de a víz elfogy, alig akar megérkezni a podersdorfi frissítőpont. Péter valami vidám, gondtalan ökörséget dúdolgat, őszintén szólva itt legszívesebben hátba verném egy szívlapáttal.

A vádlimban kis előgörcsök kezdenek örvényleni, mire beérünk a frissítőponthoz. Vízfeltöltés, kálcium-magnézium tabletta, fél liter isoital lezúdul. Némi étvágytalan nyammogás és meditációs önbelsőbe nézés után megállapítom, hogy a nap lassan lemegy, a hőség csökken. A teljesítés kérdésessé válik, a kis lépések politikájára váltok: jussunk el a következő frissítőpontra, Neusiedl am See-be, aztán meglátjuk. Nagy levegővel szivacsossá vált talpaimra állok, indulás, fájdalomreceptorok kikapcs.

Az egyre kellemesebb időben meglódulunk, egész hamar odaérünk a következő pontra. Befaljuk a forró zöldséges gulyást, újabb isoital, kávé, kóla – az energiatank feltöltve. Elönt a bizonyosság, a 15 kilométerre fekvő Purbach is meglesz. Leszáll az este, a bicikliúton szellő fújdogál, a távolban a szélerőművek ezer vörös szeme villog, a csillagok jókedvűen ragyognak. Valami idióta dalra gyújtok, Péteren azonban látom, hogy valami nem oké: felismerem a szívlapátos pillantást.

Purbach község már alszik, amikor becsattogunk a sötétben. A frissítőponton palackos víz- és üdítőhegyek, sehol senki. Aztán egy fa alól előjön egy álmos segítő. Bírjuk még? Mert ha nem, szívesen elvisz minket a szervizkocsival a célba, azért van itt. Úristen, micsoda szirénhangok! Péter megbillen, de végül sikerül rábeszélnem a folytatásra: már csak 16 km van hátra.

Hét kilométer múlva, Donnerskirchennél Péterben végképp megszakad valami. Már csak 9 km lenne hátra, de képtelenség a folytatásra ösztökélni. Itt már a szervezők nem merik magukra hagyni az elcsigázott túrázókat az éjszakában. Biztonsági autók cirkálnak fel-alá, mindenkitől kérdezgetik, jól van-e, van elég vize, kell-e rágcsa, banán. Aki nem bírja, felszedik, elviszik, Péter is eltűnik egy ilyennel. Utolsó szakasz jön. Egyedül maradok. Sötét van, a süvöltő szél paranormális szimfóniát játszik... Ja, bocs, erről már írtam egyszer az elején.

A legvégén úgy kopogok végig fémvégű túrabotjaimmal Oggau üres éjszakai utcáin, mint egy két lábon járó, részeg metronóm. A célban lézengő néhány rendező tapssal fogad, ráülök az érdemszófára a teljesítői éremmel, félhullán lefotóznak. Az étkezőben csak egy fél pár virslit tudok magamba tömni, leesik a vérnyomás, hanyatt kell feküdni. Kis pihenés és friss, hideg szénsavas ásványvíz után fogom fel, hogy megvan. Ránézek az órára: életem leghosszabb napja 25 órán és 45 percen keresztül tartott.

A túra négy távján 4500-an indultak, a 120-as meneten mintegy ezren. Az út vége felé a szervezőktől azt hallottam, hogy az ezerből 30-40 százalék jó, ha beér, a többi feladta. A túra után 32-42 százalékot mondtak a rendezők. Hiába, a forró aszfalt kemény ellenfél. Ha most kérdeznék, azt mondanám, hogy újra elmennék. Voltak hajnali, éjszakai, délutáni pillanatok, képek, helyzetek, amiket sose éltem volna át enélkül. Azt már nem mindenkinek ajánlanám, hogy a 120-as, 80-as vagy akár a 60 kilométeres távnak nekivágjon, de a 30 kilométeres menet egész emberinek tűnik.

Ha valaki mégis rászánná magát a jövő évi Burgenland Extreme-re, akkor úgy készüljön, jó ha előtte van szállás, ahol tud aludni pár órát, utána pedig mindenképpen kell egy ágy. Kell egy nagyon jó cipő, inkább terepfutó, sok víz (legjobb camelbag-ben, azaz hátizsákba helyezhető vízzsákban) és túrabot vagy nordic walking bot, ami leveszi a súlyt a lábról és dolgoztatja a kezeket is. Egy jól sikerült 50, majd egy 70 km-es teljesítménytúra azért kell elé. A túrán több terepfutó, ultrafutó indult, ők egy más súlycsoport, de őket a hétköznapi induló csak pár percig látja a start után.

A túra szervezése kiváló, az ellátás korrekt. Ha valaki 30 euróért regisztrál a Burgenland Extreme klubba, azzal a nevezési díjat is letudja egyben. Ha valaki csak ízelítőt szeretne a hangulatból, sétáljon ki pirkadatkor a fertőrákosi magaspartra, vagy gyalogoljon egy fél órát a tó északi részén éjszaka, megéri. Biztos felmerül kérdésként, hogy mennyire zavarták a biciklisek a nagyrészt bicikliúton haladó túrát, vagy fordítva, mennyire káromkodtak a bringások, a válasz nem nagyon. Az egész túra olyan baráti, családias légkörben zajlott, hogy a péntek nappal arra járó kerékpárosok zömére is ráragadt.

További teljesítménytúrák a Szépkilátáson:

• Több mint négyezren taposták vidáman a sarat a Gerecse50 teljesítménytúrán
• Az első Kinizsi Százas: flúgos futam parázsló talpakkal
• Szakadéktól a kilátóig: itt a névreszóló Telex Klasszik túra
• A Telex őszi kihívása: 12 óra alatt átszelni a Pilist
• Kvargli, sör, vízhólyag: a legnépszerűbb cseh teljesítménytúrán jártunk