Út a szicíliai Barokk-bringakörön, ahol október végén is tikkasztó melegben fürödhettünk a tengerben

Az egy hét kitöltésére a 4+1 napos, 260 kilométer hosszú, úgynevezett Barokk és gasztró bringakör tűnik a legalkalmasabbnak, ami több szempontból is érdekes. Szirakúzából indulva behatol a sziget közepe felé, majd a hegyekből lecsorog a déli tengerpartra, ott eléri Itália legdélebbi pontját, aztán észak felé visszavisz Szirakúzába a keleti tengerpart mentén.

Azaz eldugott hegyi falu, emeletes középkori kisváros, valamint halászfalu és tengeri üdülőhely egyaránt van benne. A barokk nevet azért kapta, mert azokat a délkeleti régióban fekvő városokat veszi sorra, amiket romba döntött egy 17. századi hatalmas földrengés, és mindet egységesen az akkor uralkodó szicíliai barokk stílusban építettek újjá. A gasztró vonalat nem is kell magyarázni.

Bár Catania sem rossz hely, a délutáni leszállás után egyből átbuszozunk az egy órányi útra fekvő Szirakúzába, hogy reggel egyből indulhassunk az útra. A kerékpárbérlést megoldottuk előre Giulióval, a neten talált szirakúzai bringaboltossal, aki lebeszél minket a terepezésről. Mint mondja, ha nem akarunk állandóan defektes gumit szerelni a száraz időben szétszóródott sok tüske miatt, maradjunk az aszfalton. Az sem lesz olyan könnyű. Ehhez trekking és gravel bringákat bérlünk tőle oldaltáskákkal, amikbe a cuccunkat pakoljuk négyen.

Szirakúzából a kijutás kissé bonyolult és káoszos, mint a városban a közlekedés úgy általában. Először fura a sok dudálás, de később rájövünk, hogy azok túlnyomó része inkább a biciklin tekerő barátnőmnek és az ő barátnőjének szól. Az olasz sofőrök eléggé megbecsülik a bringásokat, az sem szokatlan, hogy két – ott szabályosan – egymás mellett haladó és trécselő bringás mögé beragadva gurulnak türelmesen.

Indulás után negyed órával azon veszem észre magam, hogy úgy ülök a biciklin, mint majom a köszörűkövön: a nyeregrúd ugyanis becsúszott ütközésig a vázba. Halványan rémlik: Giulio említette, hogy a rögzítő imbuszcsavar belső kulcsnyílása egy korábbi kuncsaftnak köszönhetően el van nyalva, ezért nem tudja ráhúzni erősen, de semmi gond, mert ha becsúszik a nyereg, az első útba eső autószervizben segítenek majd a jó fej szerelők. Ezt akkor egy kicsit hitetlenkedve hallgattam, viszont a helyzet előállt, és a közelben találtunk is egy műhelyt.

Boccacciót megszégyenítő olasz tudásomat összeszedve közlöm az olajszagú helyiségben tevékenykedő szerelőkkel a nyeregre mutogatva, hogy „bicicletta non va bene”, amit nagy meglepetésemre megértenek, és egy perc alatt kicserélik a csavart – egy fillért sem elfogadva a műveletért. Tényleg jó fejek.

Hosszú emelkedő és Viktor, a sör

Szicíliában az autópályán kívül van a főút, ahol elég gyorsan mennek az autók, de általában egy fehér vonallal leválasztott, hol szűkebb, hol szélesebb padkán lehet bringázni; van a másodrendű út, ahol kisebb és lassabb a forgalom; és van a mellékút, ami még aszfaltozott, és alig-alig járnak rajta autók. Első napi célunk, Palazzolo Acreide felé úgy gondoljuk, hogy a mellékutakon fogunk bringázni, de három eltévedés és pár méretesebb hirtelen emelkedő után úgy döntünk, hogy váltunk a másodrendű útra.

Ezen gurulunk be 30 kilométer után a poros Canicattini Bagniba, aminek legnagyobb erénye az, hogy az október végi hőségben egy kisbolt vár minket hűs üdítővel, valamint egy könnyű, Viktor nevű sörrel (0,65 euróért). Ez utóbbit egy fejem fölötti erkélyen ugráló pincsi bősz ugatása kíséretében el is fogyasztom. Egy műhelyben itt is önzetlenül segítenek még beállítani párom nyergét, ezért ha barokk műemléket itt nem is látunk, jó emlékekkel távozunk a faluból.

Amikor azt mondom, hogy októberi végi – november eleji hőség, az azt jelenti, hogy a tűző napon tikkasztó meleg, árnyékban pedig 25 Celsius fok uralkodik. Ez az emelkedőkön érezteti legjobban a hatását, az első napi etapon pedig emelkedőből kijut bőven. A Palazzolo Acreide városáig tartó, közel 50 kilométeres úton 860 méternyi szintet emelkedünk. Jól el is fáradunk a végére, sőt, mivel az öt órai naplemente után futunk be a barokk kisvárosba, csak az éjszakai látványt tudjuk kiélvezni. A gasztróélmény is kimerül egy, az apartmanban összedobott paradicsomos-parmezános tésztában.

Az első szakasz hivatalosan nem is része a hivatalos Baroque-Gastronomy tournak, ami Palazzolo Acreidéből indul, de hát ide is el kellett jutni valahogy. Talán van más logisztikai lehetőség, ennek nem néztünk utána, mert eredetileg nem gondoltuk, hogy az első nap ennyire fárasztó és semmilyen lesz. Másnap reggel egy mennyei majonézes tonhalkonzerv reggeli után azonban ismét verőfényben gurulunk ki kedves kis sikátorbeli szállásunkról.

A barokk diadala és a görög katakombák

Palazzolo Acreide egy igazi barokk gyöngyszem, főterén az 1693-as földrengés után épült, széles lépcsősorral, hatalmas homlokzattal, barokk dekorációkkal, szobrokkal ékesített Basilica di San Sebastianóval, vagy kicsit északabbra a kisebb, de még díszesebb Basilica di San Paolóval és a Chiesa di San Michelével. Ez utóbbi látványát vidáman egészíti ki a szomszédos lakóépület erkélyére kiterített színes törölköző-kavalkád. A városka Olaszország egyébként hivatalosan is 361 legszebb települése közé tartozik. Szépségben felveszi a versenyt Szirakúza belvárosával, annak turistainváziója nélkül.

Kifele a városból, a túra nyomvonalát követve felkapaszkodunk a település fölött fekvő görög színház romjaihoz. Ha nem is ezt festette le Csontváry, hanem a taorminait, a kilátás innen is megkapó. A teátrum mellett egy ősi kőbánya fekszik, aminek hűvös katakombáit nekropolisznak, majd börtönnek használták az idők során. A színház után az út megindul lefelé, és hosszú élvezeti gurulásban részesíti azt a néhány lelket, aki az eldugott kis mellékúton a Fiume Tellaro völgyébe tart. Azaz minket.

A több mint 500 méter esésű, 20 kilométeres szakasz az egész túra egyik legjobb része. Kellemes, hangulatos dombok között kanyarog lefelé, alig egy-két lakóházzal övezve. Lejtői könnyelműségre csábítanak, aminek fiam sajnos nem tud ellenállni. Ezért az egyik kanyar után búcsút kell vennie néhány négyzetcentiméter bőrtől a tenyerén és a vállán. Szerencsére a baleset nem súlyos, így a völgy alján csobogó folyó hídja után megkönnyebbülve vágunk neki az út felénél fekvő Frigintinihez vezető emelkedőnek.

Az innen számított 330 méternyi kaptató megdolgoztat minket a következő nem túl jelentős településig, ahol viszont a Telex szicíliai tudósítójával és oszlopos tagjával, Don Ciccióval futunk össze. Don Ciccio kolléga – akit a helyiek neveznek így –, Marina di Ragusából robogózott fel hozzánk Vespájával, hogy megkóstoltassa velünk falujának világhírű pestós és szalámis paninijait. A többrétegű szendvics-ízbomba és a helyben elfogyasztott kávé visszaadja energiánkat, és nekilódulunk a következő barokk város, Modica felé.

Az emeletes város és a cannolók királya

A nagy emelkedőknek aznapra, sőt, lényegében az egész útra nézve vége. Hosszú lejtő következik a tengerpartig, persze előtte azért még két városkán is át kell még mennünk. Az első Modica, ahová a friss szellővel együtt gurulunk be. A város a főútról nézve függőlegesnek tűnik, mert részben egy hatalmas sziklafalra épült. Ezen a főutcán gurulunk el egy újabb barokk műemlék, a szintén a földrengés után emelt Szent György katedrális előtt. Sajnos a sérültünk ápolása és a korábbi emelkedők miatti időkiesés sürget minket, ezért Modicát magunk mögött kell hagynunk. A város alsó és felső részét összekötő, 300 méter magas híd alatt gurulunk ki a településről Scicli felé, ahol aznapi szállásunk vár minket.

Sciclibe érve Don Ciccio nem nyugszik, míg el nem kalauzol a Szicília legjobb forró cannolóját készítő cukrászmesterhez. A Cannoliában a frissen sütött ostyatekercset az orrunk előtt töltik meg az általunk kért juhricottás vagy narancsos-mandulás vagy pisztáciás krémekkel, méghozzá buggyosra. Tényleg mennyei, és a 4 euró sem sok érte.

A termetes sütemény után már nem gondolunk vacsorára, lepakolunk a szálláson, és belevetjük magunkat a notte di halloweenbe, ami leginkább egy farsangba oltott kisszilveszterre emlékeztet, rengeteg szaladgáló-petárdázó helyi gyerekkel-kamasszal. Turistát itt is alig látunk, viszont észreveszem, hogy a frigintini emelkedőn egy álarcot rajzolt ki sóból a verejték a fekete pólómon. Legalább könnyebben elvegyülök.

Másnap reggel ismét tűző napra gurulunk ki a sikátorból. Az út a napos főtéren a Sant'Ignazio, Scicli főtemploma mellett halad el, ami mi más lehetne, mint egy barokk stílusú épület, hiszen ez is a nagy földrengés után épült. A Piazza Italia fölé emelkedő dombon egy másik templom, a San Matteo uralja a városi látképet. Az egyik kávézóban elköltjük a hagyományos olasz reggelit: cornettót (croissant) kapucsínóval. Szinte érzem, ahogy a folyamatos mozgás ellenére kis zsírpamacsok kezdenek lerakódni a bőröm alá.

Itt a tenger!

Scicli nehezen ereszt: a kifelé vezető út felkígyózik egy kisebb hegyre a város fölé, ahonnan belátjuk az egész települést. A városhatártól viszont újra lejtő, és meg sem állunk a tengerparton fekvő üdülővárosig, Cava d'Aligáig. Az inkább modern építésű falu Scicli tengeri nyaralóközpontja. Az út egyenesen a zátonyokkal tarkított aranyhomokos strandra visz. Betoljuk a bringákat a mély homokban majdnem a vízig, és berohanunk tengerbe.

A víz hőmérséklete november elején 20 fok körüli, napon legalább 30 fok van. Fürdőzésre ideális. A strandon rajtunk kívül nincsenek sokan, a helyieknek az időjárás ilyenkor már úgy látszik, túl hűvös. Időnként párokba verődött bronzbarna olasz nyugdíjasok szelik át a placcot. Itt ugyanis nem az utcai kispadon ülve pletykálkodnak az öregek, hanem kezüket a hátuk mögött összekulcsolva róják oda-vissza köreiket a homokos parton, és úgy merülnek a beszélgetésbe.

Nehezen hagyjuk el a strandot. Innen tíz kilométer hosszan a tengerpart mellett halad a gyér forgalmú másodrendű út, amin célba vesszük aznapi szálláshelyünket, Pozzallót. Már éppen kezdek örülni, hogy nyugodt tekerés vár minket a célig hullámverés és sirályok zsongító hangkeverékének kíséretében, amikor meglepő dolog történik. A hivatalos nyomvonal Marina di Modica után letér az útról, és befordul a földek-ipari területek felé.

Ennek biztosan oka van, gondoljuk, és követjük a térképen jelölt utat, ami szemetes, elhanyagolt környékre visz. A kitérőből akkor lesz elegünk, amikor egy szeméttelep mellett elhaladva egy tíz méter magas töltés meredek, köves oldalában kell feltolni a biciklit, majd egy kihalt indusztriális-logisztikai iparnegyed raktárépületei között folytatódik. El se hisszük, amikor begurulunk végre Pozzallo tengerparti sétányára, hogy ez a kanyar valóságos volt, akkora a kontraszt.

A mindig nyüzsgő kikötőváros egyébként szintén népszerű nyaralóhely is, köszönhetően hosszú homokos plázsainak. Forgalmát nem kis mértékben máltai hajójáratainak köszönheti. A gazdagabb máltaiak egyébként az elmúlt években elkezdték felvásárolni a déli parti települések ingatlanait, és bár ez a turisztikai forgalmat fellendíti, a helyiek egyre kevésbé örülnek ennek.

Este besétálunk a nagy bazaltlapokkal kirakott főúton a központba, ahol nagy az élet. Alacsony költségvetésű estét tervezünk, ezért egy street food jellegű helyen Furia fantázianévre hallgató lóhúsos burgert (6,5 euró) és arancinit (2 euró) rendelünk. Ez utóbbi lényegében zsemlemorzsás rántásban kisütött, kúp alakúra formázott, zöldborsós raguval töltött rizst takar. Egyik étel sem a gasztronómia csúcsa, de olcsó és ízletes. Éjszakánk Pozzallóban a legzavarosabb: a főúton hajnalig mulatoznak a népek, és egy robogós egész éjszaka az ablakunk alatt túráztatja köhögős járművét.

Reggel ismét a meleg napsugár csiklandoz fel minket. Fiam kezd lázadozni a majonézes tonhalkonzerv ellen, ezért a változatosság jegyében makréla- és szardíniakonzervvel próbálok a kedvében járni. Kenyérrel, paradicsommal és tejjel olcsó és tápláló, valamint a gazdagra tervezett vacsorához is meg kell teremteni a fedezetet. Pozzallo után 12 kilométer hosszan a homokos part mellett tekerünk az úton. Néhány helyen a homokdűnéket a szél kicsapja az aszfaltútra is, úgy kell kikerülni őket. Ez a túra másik legszebb szakasza.

Orvvadászok, Odüsszeusz és a kozmetikai sár

A tengerpartról a Pantano Bruno nevű édesvízi lagúnánál kanyarodik be az út. A Pantano Bruno a két szomszédos lagúnával a vízi madarak paradicsoma volt sokáig. 2013-ra azonban az ingatlanspekulációk, az illegális hulladéklerakás, az ellenőrizetlen mezőgazdasági vegyszerhasználat, valamint az olaszországi és máltai vadászturisták szinte teljesen elpusztították a vonuló madarak fontos gócpontját. Ekkor avatkoztak be nemzetközi természetvédő szervezetek, és elkezdték felvásárolni a környék telkeit. Mára jól működő madárvédő szolgálat óvja a védett madarakat az orvvadászoktól és a környezetszennyezőktől.

A lagúnáktól már csak egy ugrás Olaszország legdélibb pontja, a Capo Passero, ahol a Megváltó Krisztus szobra áll. Ez a hely nemcsak arról nevezetes, hogy itt találkozik a Jón-tenger a Tirrén-tengerrel, hanem, hogy itt szállt partra Odüsszeusz Trójából hazatérőben. A szoborhoz elég kényelmetlen eljutni, mert a parkolónál megszűnik az út, és a tengerparti homokban kell gyalogolni, ennek ellenére tucatnyi turista sürgölődik körülötte. Itt is van strand, de novemberben úgy látszik, nem tisztítják, mert tele van partra sodródott algával. A parttól nem messze egy kis szigeten világítótorony áll.

A szúnyogok és az ételt követelő macskák hamar továbbűznek a sziget fokáról. Átrongyolunk Portopalo di Capo Passero halászfalun, és északnak fordulva meg sem állunk a Marzamemi nevű festői kikötőfaluig. A tenger melletti főtéren frissítünk egy kávézóban, ahol a sirályok vijjogása keveredik a placcon focizó gyerekek zsivajával, és a friss tengeri levegőben sült hal illata ficánkol. Innen sem könnyű tovább állni, de muszáj.

A tengerpartról ismét a belső mezőgazdasági területek felé kanyarodunk be, egy kátyús úton keresztező birkanyáj blokkol minket percekig. Dimbes-dombos vidéken haladunk, délről gurulunk be Noto városába, aminek főutcáján kis túlzással több a barokk műemlék, mint egész Magyarországon. 1693-ban ugyanis Notóban volt a Szicíliát ért földrengés epicentruma, ami a várost a földdel tette egyenlővé. A földrengés után egy teljesen új szerkezetű, barokk stílusú, bizánci-arab elemekkel ötvözött várost építettek a romok helyén.

Este beülünk egy vendéglőbe és elengedjük magunkat: szicíliai (hagymás-szardellás) narancssalátát, kagylót, garnélarákot, kardhalat rendelünk, amit az Etna oldalából származó fehérborral öblítünk le. (Nagyjából fejenként 30 euróból jövünk ki.) Szállásunk egy kis közben rejtőzik a sikátorok labirintusában, alig találjuk meg. Másnap reggel végiggurulunk a barokk főutcán, és némi szokásos emelkedő után egészen a tengerparti Avoláig gurulunk. A nyaralóhely leginkább shirazhoz hasonlító vörösboráról, a Nero d'Avoláról híres. Parti sétányán csak átgurulunk, mert vár ránk a következő település, Fontane Bianche, ahol a strandon állítólag olyan fehér sárral kenhetjük be magunkat, amitől még az öregasszonyoknak is bababőrük lesz.

A strandot megtaláljuk, ez is kong szinte az ürességtől, de a fehér sarat hiába üldözöm a lányok kedvéért a térképen megjelölt szektorban, csak alga és homok vár. Koktéllal és kávés granitával vigasztalódunk (ez utóbbi félúton van valahol a fagyi és a jeges kávé között), majd jót fürdünk a késő őszi (nekünk nyári) tengerben. A testi-lelki felüdülés után kikerekezünk az üdülővárosból, és mezőgazdasági földeken át beérünk lassan Szirakúzába, ahonnan indultunk. Egy jó pizzával ünnepeljük meg a megérkezést, amiből a pisztáciás verzió hagyja a legmaradandóbb íznyomokat.

Utolsó nap bebarangoljuk Szirakúza elturistásodott óvárosát, Ortigia szigetét, ami a szicíliai barokk városok láncának utolsó, de egyik legfényesebb szeme. Sorra kerül a Szirakúzai katedrális, Archimédész tere a Diana-szökőkúttal, a Maniace-kastély az Ikarosz-szoborral, de a legemlékezetesebb mégis az óvároson túl a Santa Lucia-szentély, ahol az oltárt egyetlen nagyméretű kép díszíti: Caravaggio Szent Lucia temetése című festménye.

Költségek: Mivel divat egy balatoni üdüléssel összehasonlítani a külföldi nyaralóhelyeket, én is ezt teszem: nem hiszem, hogy egy őszi szicíliai hét drágább lenne, mint a Balaton. A repjegy 30-40 ezer forint (plusz csomag), az apartmanszállások fejenként kijönnek átlagban napi 10-12 ezer forintból, a kaja pedig átlagban 16-20 ezer forintból (ha boltban vásárolt ételeket és vendéglői menüt egyaránt fogyasztunk). Az árak közötti különbség háromszoros is lehet, attól függően, hogy felkapott helyen (például Ortigia) vagy eldugott faluban vásárlunk. A bicikliket Giulio kölcsönzője napi 25 euróért (azaz nagyjából 10 ezer forintért) adta.

Tippek és tanácsok: A csapvíz Szicíliában nem jó, jobban járunk, ha palackozott vizet iszunk (1,5-2 liter egy euró alatt kapható). Túrára érdemesebb trekking vagy gravel kerékpárt vinni, amiket folyamatosan felügyelni kell az esetleges tolvajok miatt. Páromra rászóltak a helyiek egy kisboltnál, hogy még lelakatolva se hagyja kint a biciklijét. Ha valakinek fárasztó a biciklizés, ugyanezt az útvonalat bejárhatja busszal, vagy bérelt autóval-motorral, nem fog csalódni. Legolcsóbb street food a panini (szendvics), ami laktató. A pizzák 8-16 euró között szóródnak feltéttől függően. Bort boltból érdemes venni, 10-12 euróért már igen jó kapható. A strandok mindenhol ingyenesek, a templomok többsége is. A szicíliaiak közvetlen emberek, nem sokan tudnak angolul, de ha megértik, mit akarsz, biztos segítenek.

A túra útvonala nagyítható túratérképen:

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.

További kerékpáros túrák a Szépkilátáson:

• A Dráva mentén kanyarog az egyik legszebb osztrák kerékpártúra útvonala
• Kényelem és szenvedés a Dráva délszláv szakaszán
• Budapest–Balaton biciklivel: mintha a Kékes fölé tekernél fel
• A megtalált déli Eurovelo nyomában
• A nagy gurulás: friss aszfalton átszelni a Visegrádi-hegységet
• Kerékpártúra a Duna mellett: a Szentendrei-sziget az új Balaton