Elképesztő vízesések és gejzírek, jég- és bazaltcsodák, zölden villódzó északi fény, és rengeteg szélvihar esővel: Izlandon a látványért meg kell küzdeni. Néha még az egerekkel is. Vendégszerzőnk, Martin Ferenc fotós tavaly ősszel tekert egy öthetes kört a szigeten és közben káprázatos képeket lőtt.
Az út első felében – amiről itt olvasható beszámoló – a déli part egyik csücskétől a másikig kerekeztem. Most következik a visszaút Helláig, hogy onnan a Felföldre és az „Aranykörbe” is benézzek. (Az izlandi Aranykörnek hívják azt a turistaútvonalat, ami a sziget három legnagyobb turistalátványosságát, a Gullfoss-vízesést, a Nagy Geysir-forrást és a Thingvellir Nemzeti Parkot összeköti.)
Az első rész végén ott hagytuk abba, hogy a napfelkelte fotózása közben elszunyókáltam a Stokksnes-félsziget fűbuckás és fekete fövenyes partjánál. Mire felébredtem, az eső rákezdett, és hiába vártam 11-ig, hogy elálljon, a rám váró leghosszabb távot, 90 kilométert vissza Jökulsárlón felé, szemerkélő esőben kellett letolnom. Most viszont legalább segített a hátszél, és a tájnak így is megvolt a hangulata. Estére értem Jökulsárlónhoz, az egyre viharosabb szél és eső elől a híd alá menekültem.
Másnap igazán szörnyű idő köszöntött be, nagyon erős széllel és esővel, ezért az volt a tervem, hogy busszal megyek vissza 200 kilométert Víkig, megspórolva két-három napot olyan részeken, ahol már úgyis jártam. De mivel nem volt aznap busz, még egy napot kellett ott rostokolnom. A szél és eső elől védelmet keresve, továbbindultam, hátha találok egy helyet, ahol meghúzhatom magam. Pár kilométerre láttam is egy nagy csövet, ahova éjszakára beköltöztem, azaz szó szerint csövezni kényszerültem.
Reggelre elállt az eső, ezért visszamentem Diamond Beachre egy kicsit fotózni a jeget, majd tekertem tovább a következő, 50 kilométerre lévő buszmegálló felé. A buszon találkoztam egy korábban látott bringással: Timnek a vihar tönkretette a sátrát, így kénytelen volt visszafordulni.
Víknél leszálltam, de a parton akkora vihar támadt, hogy a bringát tolva is majdnem felborított. Ezért behúzódtam egy étterem mellé, és vártam, hátha elül. Esteledett, zárt az étterem, jöttek ki az ott dolgozók – és az egyikük, egy lengyel lány megkérdezte, hogy kell-e segítség. Itt ragadtam, várom, hogy elüljön a vihar, válaszoltam. Telefonált valakinek, és talált nekem egy olcsó vendégházat, ahová el is vitt kocsival. Ennek nagyon örültem – ebben a förtelmes viharban nehéz lett volna sátrat állítani. Az egy napból végül két nap lett, mivel másnap is tombolt még a vihar, csak harmadnapra állt el az eső.
A felhőzet végre felszakadozott, így kellemes időben, hátszéllel tekertem tovább Skógar felé, ahol megnéztem a Kvernufoss vízesést. Délután a kellemes időt, hátszelet, alacsony forgalmat, majd a hátam mögött kelő hold fényét kihasználva tekertem tovább késő estig, egészen Seljalandsfossig. Innen az volt a terv, hogy Hella előtt a főútról lefordulva a Felföld felé veszem az irányt, megnézve a varázslatos Sigöldugljúfur kanyont.
A gondok akkor kezdődtek, amikor letértem a főútról, és kiderült, hogy az enyhének tűnő hátszél szemből milyen erős; majd folytatódott azzal, hogy a 268-ason gyorsan elfogyott az aszfalt, pedig arra számítottam, hogy egészen sokáig jó út lesz. Kellemes, napos idő volt, körülöttem a táj is szép lett volna: az erózió csökkentésére telepített fiatal erdők színes fákkal és cserjékkel, köztük néhány megbúvó faházikó, előttem a távolban a síkságból kiemelkedő rozsdavörös domb, kicsit jobbra pedig néhány magasabb, mögöttük a hófödte Hekla – de a gödrös, murvás földút és az egyre erősebb szél megint csak megkeserítette az utat.
A nap végére elért fennsíkon olyan erős volt a szél, hogy már tolni is csak nehezen lehetett – végül vissza kellett fordulnom, a domb aljánál keresni helyet a sátornak. A hajnali kelés után a reggeli enyhébb szelet kihasználva pár óra alatt elértem az aszfaltos 26-os utat, azonban hosszas szenvedés után – amit a szembeszél és a rettentő minőségű út okozott – inkább elengedtem a kanyont, és visszafordultam. Éjszaka érkeztem a Gjáin-völgy vízeséseihez.
Azért is választottam inkább Gjáint a még jó időben, mert az volt a tervem, hogyha lesz sarki fény, akkor a vízeséssel tudok lőni aurórás képet. Sátrat állítottam, és amíg vacsorát főztem, egy kisegér jelent meg, és kíváncsian nézte, hogy mit csinálok. Elsőre aranyosnak és ártatlannak tűnt a helyzet, de másnap kiderült, hogy a kis telhetetlen állat a táskáimba is lyukat rágott és megkóstolta szinte az összes kajámat.
Gjáin gyönyörű lett volna az őszi színekben pompázó fáival, de nem sütött a nap. Nem akartam hagyni, hogy ilyen könnyen kifogjon rajtam az időjárás, ezért úgy döntöttem, várok még egy napot. Jólesett egy kicsit pihenni is. Az eső és szél elől egy kőfülkébe húzódtam, ami pont akkora volt, hogy elfért a matrac és hálózsák is. Ahogy elkezdett sötétedni, kiderült azonban, hogy ez mégse volt jó választás: az egérvár kellős közepén telepedtem le. Egész éjjel az egerekkel hadakoztam, csak reggel tudtam végre egy kicsit aludni.
Az eső elállt, azonban a szél tovább erősödött, főleg fent, a sziklaszirten, ahol a legjobb kilátópontok voltak. Felállítottam és a szél irányának megfelelően kiékeltem az állványt, beállítottam a fényképezőgépet, és vártam, hátha lesz egy kis felhőablak – de csak nem jött. Jött azonban egy olyan erős széllökés egy másik irányból, ami feldöntötte az állványt, betörve a kijelzőt.
Gjáinból akkor ennyi elég is, összepakoltam, elindultam vissza. Az elágazásnál mégis úgy döntöttem, hogyha már itt vagyok, kár lenne a Háifoss vízesést kihagyni. Bringával esélytelen lett volna az utat világosban megjárni, ezért stoppoltam. Fél óra múlva megállt egy kocsi: egy csapat amerikai fotós volt, akik nem csak felvittek a lélegzetelállítóan monumentális – és őrülten szeles – vízesésig, de amikor mondtam, hogy ezután Geysir a következő úti célom, felajánlották, hogy bringástul elvisznek, ugyanis pont ott volt a szállásuk. Nagyon örültem a felajánlásnak, mivel így megúsztam egy-két nap széllel szemben tekerést, és amiatt sem kellett annyira aggódnom, hogy kellő időben visszaérek-e Reykjavíkba.
A szunnyadó Nagy Geysirt és az 5-10 percenként kitörő Strokkurt napkeltekor, még a tömegek előtt néztem meg; majd töltődtem egy kicsit Haukadalur tündéri kis fenyőerdejében – már nagyon hiányoztak a fák.
A Nagy Geysir volt az első gejzír, amiről leírás született a modern Európában, ezért maga a gejzír szó is innen származik. A forrás neve az izlandi geysa szóból jön, jelentése: kiáradni, kitörni. A kitörések során a forró víz mintegy 70 méter magasba lövell ki, de feljegyeztek száz évvel ezelőtt 170 méter magas kilövellést is.
Délután elmentem a Gullfoss hatalmas zuhatagához is, de őszintén szólva nem nyűgözött le. Nem úgy, mint másnap a sokkal kisebb, de annál szebb, valószerűtlenül kék színű vizéről híres Brúarfoss, ami még a borús, esős időben is jól nézett ki.
Késő délután Laugarvatnnál jött a dilemma: a 37-esen menjek-e Borg felé, majd a forgalmas, bringával életveszélyes 1-es úton, amit már idefelé is utáltam, vagy a Thingvellir nemzeti parkon keresztül vezető kisebb utakon, azzal a rizikóval, hogy az út nem biztos, hogy aszfaltos. Próba szerencse alapon nekivágtam az utóbbinak.
Aki mer, az nyer: végig friss, kiváló aszfalt kanyargott a fennsíkon, miközben tőlem jobbra hegyek keretezték a látványt. A horizonton egy kis sárgás-narancsos fény még sokáig megmaradt, hátam mögött pedig egy kövér hold készülődött kelni. Fénye a felhőkről visszaverődve bevilágította a tájat. Forgalom szinte semmi, és még házak sem, csak suhantam a hátszélben – az út egyik legkellemesebb tekerése volt.
Reggel megkaptam a bringatúra búcsúajándékát is: a felhők között egy időre kisütött a nap, megfestve a Þingvellir Nemzeti Parkot őszi színpompájában. Gyönyörűen nézett ki a park, épp a legszebb őszi színeit mutatta: vörös cserszömörcék, sárga nyírek, zöld fenyők, és kék víz.
A Þingvellir Nemzeti Park egyike Izland négy nemzeti parkjának, 2004 óta a Világörökség része. A þing jelentése parlament; ez szerepel az izlandi parlament, az Alþingi nevében is. A vellir jelentése síkság, azaz a kettő együtt azt jelenti, hogy az a sík terület, ahol a parlament ülésezik. A nemzeti park a Gullfoss, magyarul arany vízesés mellett a sziget leglátogatottabb látványossága.
A napsütés sajnos nem tartott sokáig, hiába vártam újabb felhőablakra, a fellegek egyre csak sűrűsödtek, mígnem délután szemerkélni is elkezdett. A dimbes-dombos 36-oson délután és este már esőben értem vissza Reykjavíkba.
De miért kell szélviharban szenvedve bringatúrázni?
A beszámolót olvasva felmerülhet az olvasóban, hogy mi a fenének kell ősszel, gyakori esőben, hatalmas szélben szenvedve kerékpártúrázni? A válasz erre az, hogy a szárazabb, de világosabb nyári hónapokban, egészen augusztus végéig nem látható az északi fény. Márpedig, ha valaki látni vagy fotózni akarja az északi fényt, akkor kénytelen szeptemberben kockáztatni, amikor még esélyes valamennyire a jobb idő, de nagy valószínűséggel már be-beköszön az októbertől ítéletidővé váló téli időjárás is, amikor gyakori a 100 km/órás vagy erősebb szélvihar. (A rekord 262 km/órás szelet 2018 januárjában mérték.) Az izlandi túracégek is szeptember közepétől indítják (az autós) sarkifény-néző túrákat, a legmegfelelőbb erre célra a november. A lényeg: a sarki fényért meg kell küzdeni Izlandon, különösen biciklivel.
A túra útvonala nagyítható térképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További kalandos bringatúrák a Szépkilátáson:
- Nagy északifény-kergető kerékpártúra Izlandon
- Keresztültekerte Iránt egy magyar bringás a klasszikus perzsa útvonalon
- Biciklivel a Via Transilvanicán
- Extrém bringatúra Bolíviában a sósivatagtól a Halál útjáig
- A Dráva mentén kanyarog az egyik legszebb osztrák kerékpártúra útvonala
- Budapest–Balaton biciklivel: mintha a Kékes fölé tekernél fel