Egy izlandi kerékpártúrán azzal kell számolni, hogy a viharos szél miatt majdnem annyit kell tolni a biciklit, mint amennyit tekerni. Ha viszont megjavul az idő, csodákat lehet látni. Vendégszerzőnk, Martin Ferenc fotós tavaly ősszel tekert egy öthetes kört Izlandon és közben elképesztő képeket lőtt.
Régóta terveztem már Izlandot alaposabban megnézni, különleges tájai fotósként is megbabonáztak. Vágytam látni a sarki fényt is, aki már látta, tudja, a táncoló éjjeli szivárványhoz kevés dolog fogható. Mivel tavaly szeptemberben épp maximumához közelített a 11 éves napciklus, jó esélyem volt az északi fény fényképezésére a sarkkörhöz közel, Izlandon is.
Az izlandi közlekedés köztudottan drága, ezért úgy döntöttem, kerékpárral járom körül a szigetet. Mivel gyalog- vagy bringatúrázva bizonyos feltételek mellett megengedett a vadkemping (míg gépjárművel tilos), így már a szűkös kerettel sem volt lehetetlen egy hosszú izlandi út. Persze nem teljesen a nulláról indultam: belvárosi lakosként kerékpárral közlekedek, a gyalogtúrázásból eredően pedig volt már kempinges tapasztalatom, és jó bevált, könnyű felszerelésem is.
Izlandon landolva köd és szemerkélő eső fogadott. Egy bringa-összeszerelő ponton egy táblával találkoztam, ami megadta az út hangulatát:
„Szokj hozzá: nem azért jöttél, hogy szép időben tekerj.”
Ennek megfelelően az idő pedig csak rosszabbra fordult. A következő naptól már az erős szembeszél is megérkezett. Ekkor realizáltam, hogy a bringás esőponcho nem volt jó választás erre az útra. A bajokat tetézte a biciklisekre nem felkészült, oldaltávot nem ismerő közlekedési kultúra, ami az iszonyatos széllökésekkel kombinálva elég félelmetes párost alkotott.
Első nap a reptértől a fővárosig még egy széles leállósávon tudtam tekerni. Utána azonban már csak egy szűk sáv, murvás padka, vagy annyi sem maradt a forgalmas 1-es főút szélén – a főutat pedig kikerülni sem lehetett, ez az egyetlen aszfaltozott út. Egy-két elég necces helyzet után mégis megpróbáltam: egy murvás, köves földúton, nagyrészt tolva a biciklit mindössze húsz kilométert tettem meg.
Bizonyára elég szomorú látvány lehettem, ahogy késő délután az esőben, a szélcibálta ponchómmal tolom a főúttal párhuzamos murvás emelkedőn felfelé a bringám, mert egy terepjáró megállt mellettem, és sofőrje megkérdezte, kell-e segítség. Azt mondta, hogy a domb után van egy kis iskola, az legalább egy kis fedezéket nyújt a szél ellen, és valószínűleg megengedik, hogy ott sátrazzak. Nem sokkal azután, hogy odaértem, a szomszéd házba érkezett egy hölgy, integetett és odajött megkérdezni, mi járatban vagyok. Mondta, hogy ne fagyoskodjak kint, kinyitja nekem az iskolát, a lánya osztálytermében alhatok.
Másnap a fővárostól távolodva a forgalom szerencsére csökkent, és végre visszatérhettem az aszfaltra. Később Hellánál még egy nagy eső elkapott, de szerencsére már a városnál, így fedezékbe tudtam vonulni. Az esős időszak után végre pár napnyi szárazabb idő következett. Aznap este el is értem Seljalandsfoss vízeséseihez. Itt a főútról letérve Thorsmörk vadregényes kanyonjait terveztem megnézni, de a felföldi F249-es murvás, morzsalékos, gidres-gödrös földúton és az erős ellenszélben lassan tudtam haladni.
Beláttam, hogy ez a kitérő több napba telne, szebb helyektől venné el az időt. Így Nauthúsagil kanyonját és vízeséseit néztem csak meg a napos, de szeles időben, majd délután visszafordultam. Visszafelé a hegy lábánál két domb között egy ezüst és narancs, szivar formájú tárgyat vettem észre – csak nem egy repülő? Kerestem egy utat hozzá, és valóban, egy repülő roncsa állt ott! Izlandon van egy híres repülőroncs fekete fövenyen a tengerpart közelében, Sólheimasandurnál – de az messzebb volt innen. Mint később megtudtam, ezt a roncsot csak pár hónapja szállították ide, így még kevesen ismerték. Ezért nemhogy tömegek, de emberek sem voltak, nyugodtan fotózhattam a gépet este a Tejúttal és csillagokkal.
A repülőtől nem messze kerestem helyet a sátramnak. Miután a kezdődő szürkületben felállítottam és megvacsoráztam, arra lettem figyelmes, hogy még mindig van egy kis sárga és zöldes derengés az ég alján… Csak nem? Gyorsan előhalásztam az állványt és fényképezőgépet, és valóban: északi fény! Összeszedtem az állványokat és lámpákat, előkerestem a kabátot, és visszasétáltam a repülőhöz, amit a lámpákkal kicsit megvilágítva, a Tejúttal és az aurórával a háttérben fotóztam egészen éjjel 2-ig, amíg a fényképezőgép harmadik akkuja is le nem merült.
A késői fekvés és a fagyos reggel miatt másnap lassan indult a nap, tíz óra is elmúlt, mire összerámoltam. Szikrázó napsütésben, kellemes úton tekertem egészen Skógafoss vízesésig. Ott bezzeg beborult, így a vízpermet már nem díszítette szivárvánnyal a zuhatagot. Az idő viszont fogyott, még csak félúton voltam, 35 kilométerre Dyrhólaey félszigetétől, ahol a világítótoronnyal terveztem asztrotájképet lőni. Jó időben két óra se lenne ide az út, de a szembeszéllel egy kicsit lassabb volt a haladás; a hátam mögött pedig fenyegető felhők gyülekeztek.
Sólheimasandur mellett haladt el az út, de itt most meg sem álltam, ahogy a Pétursey-hegynél is csak egy fotót lőttem a dramatikus felhőkkel. Siettem tovább, de már így is lement a nap, mire a félszigetre vezető útra letértem. A fekete homokos, füves síkságból meredek, helyenként függőleges bazalt falaival tiszteletet parancsolóan kiemelkedő fennsíkra egy rövid, de annál meredekebb szerpentin vezetett fel.
A nap végén elcsigázva, a felhős eget látva előbb fogadkoztam, hogy én oda fel nem tolom a bringát, de amint észrevettem, hogy itt-ott mintha tisztulna, mégis nekiveselkedtem. És milyen jól tettem… Kitisztult az ég, körben megjelentek a sarki fények, majd felettünk is elkezdett táncolni egy, bevilágítva a tájat. A csúcspont az volt, amikor pont a világítótorony felett a zöld és vörös között egy nagyon ritka, fehér sáv is áthaladt, pár percre nemzeti színűre festve az eget.
Ezután viszont az ég befelhősödött, a szél viharossá fokozódott. A fényképezőgép akkui sorra lemerültek. Éjjel 3-kor összepakoltam és elindultam a lejtőn lefelé. Az eső is eleredt, a vihar elől az egyetlen menedékem a lenti parkoló nyilvános vécéjének fűtött, üvegezett előtere volt. Az eső csak reggel nyolc óra után állt el. A szél viszont továbbra is erős maradt, ismét sokszor tekerni nem, csak tolni tudtam a bringát. A közeli Víkbe, ami a déli part legnagyobb (750 fős) városkájába csak délután érkeztem meg, és a további várható eső miatt ott maradtam még egy napot.
Vík után már sokkal kietlenebb volt a táj. Nagy pusztaságok, előbb fekete vulkáni homokkal, majd mohás bazaltkövekkel. Jobbra messze az óceán, balra messze hegyek gleccserekkel, köztük az úton meg a nagy távok. A következő település és kemping 70 kilométerre feküdt, és addig nem sok házat, vagy fát láttam. A kempingben először találkoztam bringásokkal az út során, nem is eggyel, hanem rögtön kettővel.
Egy napra ott ragadtunk egy óriási felhőszakadás miatt, így a közeli, mesébe illő Fjadrargljúfur kanyont csak másnap tudtam megnézni. Délutánig vártam, hogy az előrejelzésnek megfelelően javuljon az idő, de indulás után újra leszakadt az ég. Az erős szél és eső miatt a következő, szintén 70 kilométerre lévő kempingbe már nem értem el, az út mellett, hatalmas szélben kellett sátraznom. Azaz, miután a szél még a kövekkel leterhelt cövekeket is kitépte, inkább csak a sátorponyvával takaróztam.
A Skaftafell nemzeti park kempingje után figyelmeztetés fogadott: 40 m/s, azaz 144 km/órás szél, és útlezárás várható. Úgy tűnik, ebben az évben az október közepétől jellemző hurrikán-erejű szelek egy hónappal korábban érkeztek. Az egynapos útzár után továbbindulás előtt megnéztem még egy közeli gleccsert: a szél néha egyszerűen elfújt. Volt, amikor nemhogy állva, de még leguggolva is fellökött. Utána kicsit lecsendesedett, így délután el tudtam indulni, de a késői indulás és a szél miatt így sem jutottam messzire.
Hofban kerestem menedéket, ahol az egyik utolsó megmaradt, gyeptetejű templom található. Amint készülődtem lefeküdni, az égen ismét halvány csíkok jelentek meg. De jó lenne a templomot is lefotózni aurórával, gondoltam, de sajnos lehetetlennek tűnt, mert túl erősen ki volt világítva. Óriási szerencsémre a faluban elment az áram: így a templomot a lámpáimmal halványan megvilágítva mégis le tudtam fotózni az északi fénnyel együtt.
Hofból pirkadat előtt indultam tovább. A Jökulsárlón gleccser-lagúnája és a jégdarabok miatt Diamond Beachnek nevezett part volt a következő célpont. A hegy lábánál az enyhe szélben, felkelő nappal egy ideig egészen kellemes volt tekerni. De egyszercsak elértem a hegy délkeleti csücskét, ahol az oltalmazó szélárnyék nélkül telibe kaptam a viharos szembeszelet. Tekerni lehetetlen volt; néha még tolni is. Másfél óra alatt 3 kilométert haladtam, és nagyon elegem lett belőle. Lefektettem a bringát, és stoppolni kezdtem, hátha valaki furgonnal, lakóautóval felvesz.
Egy terepjáró vett fel. Egy évek óta Izlandon dolgozó portugál vezette, és nem csak Jökulsárlónig vitt el, hanem a következő (és a déli parton egyben az utolsó) úticélom, Höfn is útba esett neki. Höfn a sziget keleti oldalának egyetlen városa, 1700 lakossal. Itt végre újra fel tudtam tölteni megcsappant készleteim (az előző bolt 200 kilométerrel ezelőtt volt); majd áttekertem – illetve toltam – a bringát az öböl túloldalán lévő ikonikus Stokksnes félszigetre, ahol a fűbuckás és fekete fövenyes part sekély vizében a fölé magasló Vestrahorn hegy tükröződik vissza.
Az auróra-előrejelzés ugyan gyenge volt, de mégis jött két erősebb hullám, majd utánuk egy olyan intenzív diffúz zöld derengés, hogy lámpa nélkül lehetett sétálni az éjszakában. Pár óra alvás után felkeltem a napkeltében is fotózni a mesébe illő tájat – majd a felgyülemlett alváshiány miatt egy kicsit elszunyókáltam.
Hogy mi történt, miután Ferenc felébredt, és elindult az út második felére, azt már csak a második részből tudhatod meg, ami jövő hét végén jelenik meg.
A túra útvonala nagyítható térképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További kalandos bringatúrák a Szépkilátáson: