Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Napfény, sár, dimbes-dombos jókedv – ilyen volt a 2018-as Bartina Maraton Szekszárd mellett. Az év egyik legkorábbi teljesítménytúráját január közepe felé rendezik meg minden évben, idén is. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Jó pár éve már, hogy nagyon divatba jöttek a teljesítménytúrák. Ha végignézem a TTT naptárát, januárban is rögtön találok minden hétvégére legalább hatot-nyolcat belőlük. Évek óta szeretnék elindulni ezek közül a leghíresebben, a Téli Mátrán, de valahogy mindig közbejött valami (frissítés: azóta azért sikerült teljesíteni). Idén is terveztem, de sajnos pont belelógott egy szlovákiai utam.
Éppen ezért kapva kaptam Péter ajánlatán, aki a szekszárdi Bartina Maratont ajánlgatja már azóta, hogy visszatértünk egy közös chilei magashegyi túrából. A Bartina egy héttel megelőzi a Téli Mátrát, tehát időben pont jó volt, és mi tagadás, arra számítottam, hogy bár az útvonal 4 kilométerrel hosszabb, a szekszárdi domborulatok 950 méteres szintkülönbsége nem fogja annyira meggyötörni a lábam, mint amennyire a Mátra tenné.
Múlt hét pénteken munka után a kocsiba pattantam, és lehajtottam Szekszárdra, ahol egy jó tésztavacsorával készültünk rá a másnap reggel fél hetes rajtra. Kicsit aggasztott ugyan, hogy azon a héten rendesen esett és olvadt hó is, eső is, ami szombatra nyilván sok helyen komoly dágvánnyá alakult, de hát a január az ilyen.
Reggel fél hétkor felvettük az itinereket, és belecsaptunk a túrába. Mínusz egy-két fok lehetett, ezért a túranadrág alá még egy aláöltözetet is vettem. A hidegnek azért is örültem, mert az első sáros részeket még darás-kásás állapotban letudtuk.
Aztán ahogy jött föl a nap, melegedett az idő, olvadt a jég, flattyant a sár. Bizonytalan lett a lépés, ragadt a bakancs. Egy ideig még törődtem vele, hogy ne sarazzam össze magam nagyon, de aztán ez elmúlt, és hernyótalpas üzemmódra váltottam (egyenesen mindenen át).
A nap viszont egyre jobban kisütött, és a barátságos szekszárdi dombok látványa elfelejttette a túrázókkal sár cuppogását. Számomra teljesen ismeretlen nevű, de feltűnően takaros kistelepüléseken siettünk át, Péter és felesége, Ági erős tempót diktált. Ági eleve futószerkóban jött, Péter is bele-bele futott, ezért kénytelen voltam velük csattogni bakancsomban.
Így nem nagyon maradt idő körülnézni sem Szálkán, sem Grábócon, pedig mindkettő rendkívül vonzó falu. Az egyik portán épp az utolsót sikította a disznó, a másikon egy öreg nézett értetlenül az átrohanó túrázókra. Azért a dombok között előkaptam a fényképezőt.
Menet közben Péter ismertette a helyiek által használt földrajzi neveket: Félalma-dűlő, Ittmegduglak-halom (ha jól emlékszem), mindegyikhez fűzve egy szaftos történetet, amelyek elmesélésétől most inkább eltekintek.
A felduzzasztott Rák-patak után, Ladomány környékén léptük át a harmincadik kilométert, ott kezdtem el érezni a lábam. Nem fáradtam el, inkább azt mondanám, hogy addig könnyű volt a lépésem, onnantól viszont már nem annyira.
Viszont az idő kárpótolt, mert szerencsére nem esett. Az utak így is sárosak voltak, a sötét horhosokban jobban, a napon kevésbé, de ha még kaptunk volna egy kis esőt is a nyakunkba, az nagyon megnehezítette volna a dolgunkat.
Útközben egy paksi túratárssal jól elbeszélgettünk arról többek között, hogy az atomerőmű-bővítéshez érkező oroszok jól felbolygatták a város életét, az ingatlanárak a magasban, már saját tévéadást is indítottak nekik.
Szekszárd fölött a Bati-kereszt kilátónál már túl voltunk az összes emelkedőn, tudtam, hogy az utolsó hat kilométeren, már csak egy hosszú, szintben nem emelkedő gerinc, és egy nagyobb lejtő visz majd be a célba. Éppen ezért fel is másztam a kilátó tetejére, ha már ott vagyok, hogy jól körülnézzek.
Az utolsó szakasz ugyan nem emelkedett, de kellemetlenül köves volt, ami aztán betonozott szőlészeti útba, majd aszfaltba ment át. Ezen a részen elő is bújt a lábujjamon egy vízhólyag, de már nem törődtem nagyon vele.
A célba beérve átvettük az oklevelet, jelvényt, hagymás-zsíros kenyeret, meg a bögre teát, és végre egy kicsit lepihenhettünk. A 45 kilométeres utat behúztuk 8 óra 44 perc alatt, ami a saras viszonyokat tekintve nem is volt olyan rossz. A szervezők öniróniáját dicséri, hogy az oklevélen a 19. Bartina Maraton, Sár- és teljesítménytúra felirat szerepelt.
A Bartina Maratonról az a benyomásom maradt, hogy egy jól szervezett, kedélyes túra, nem túl megerőltető szintkülönbséggel, de azért nem kis távolsággal. Évkezdetnek kitűnő, csak ajánlani tudom. A sarat meg meg lehet szokni.
A 2018-as 44,8 km végül 8 óra 44 perc alatt lett meg. 2023-ban 42,6 km-es távot kell megtenni 12 óra alatt, szóval nem lehetetlen. Akinek sok lenne, van 18 km-es és 30 km-es táv is.
További, teljesítménytúrákról szóló cikkek a Szépkilátásban:
- A Telex Pilis gerinctúrája (45 km)
- A Telex Klasszik teljesítménytúrája (19 km)
- A Kinizsi Százas: flúgos futam parázsló talpakkal (100 km)
- Burgenland Extreme: az akarat El Caminója a Fertő tó körül (120 km)
- Kvargli, sör, vízhólyag: Praha-Prcice (75 km)
- Több mint négyezren taposták vidáman a sarat a Gerecse50-en (40 km)
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2018-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
