Kőpite ebédre a Kőpite-hegyen

2022. szeptember 17. – 00:43

frissítve

Kőpite ebédre a Kőpite-hegyen
Kőpitézés a hegytetőn – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A tavaly tavaszi kihagyás után idén ismét dübörög a Bolondok napi túrasorozat. Igaz, teljesen véletlenül, mintegy sorsszerűen keveredtünk az Esztergomhoz közeli Kőpite-hegyre, de meglepődtem, mennyire érdekes ez a vidék. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)

Alapvetően medvehagymázni indultunk Gabival pénteken a Gerecsébe. A Pusztamarótra vezető földút azonban annyira kátyús volt, hogy egy nagyobb és ismeretlen mélységű kettős-tócsánál inkább visszafordultam a kocsival. Tanakodás közben jutott eszembe, hogy: 1. mindjárt itt a Bolondok napja, 2. a Kőpite-hegy alig 20 kilométerre van innét.

A Kőpite (a Nagy-Szarisznyó-völggyel karöltve) már a tárban várta az időpontot egy ideje a Bolondok napi túrasorozat díszládikájában, és mivel a dátum is majdnem egyezett, így egyszerűen nem tehettünk mást, mint hogy irányba vettük. A hegyre észak felől Dunaalmásról, dél felől Szomódról lehet feljutni a zöld jelzésű turistaúton. Szomódot választottuk, mert a dunaalmási út elég kurtának tetszett. Szomódon a falu szélén hagytuk a kocsit, és elindultunk az ott kezdődő, zöld sávval jelzett úton.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A földek mellett haladú földút hamarosan betért az erdőbe. Itt a térkép egy vadászházat jelzett, de a párszáz méteres kitérőt meghagytuk a visszaútra. A földút valamiért nagyon furcsa volt nekem: egy mesterséges töltésszerű gerincen haladt, két oldalán tíz méterrel lejjebb burjánzott az erdő.

Ki a fene épít töltést egy erdei útnak?, gondolkoztam el. Egyszercsak megkaptuk a választ. Az út mellett egy fatábla hirdette, hogy: „A római kori út vízáteresztője tanúsítja az I.-IV. század fejlett útépítési módszereit Pannóniában”.

Le is lépcsőztünk a töltés aljába, ahol tényleg ott ásított egy minialagút: a vízáteresztő. Na, ha nem lenne Bolondok napja, mi akkor is átmásztunk volna rajta, de így meg egyenesen kötelező volt.

Római kori vízáteresz – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Római kori vízáteresz – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Római kori vízáteresz – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Hátizsákom a hasamra vettem, és elindultam az egyre csökkenő magasságú, viszont majd' kétezer éves kora ellenére is tökéletes falazatú alagútban. A kibújás a túlvégen már nem volt egyszerű. Gabi is megküzdött vele.

A töltés magyarázata pedig az volt, hogy a rómaiak a hirtelen mélyülő völgyecske szintkülönbségét alakították egyenletes kaptatóvá, akárcsak évszázadokkal később a vasutaknál vagy autópályáknál. A római úton ugyanis nehéz dolgokat szállítottak, de hogy mit, azt csak később tudtuk meg.

Addig is közelítettünk a Kőpitéhez, aminek a csúcsát a térkép szerint nagy kerülővel, hátulról kellett volna megközelítnünk. Csakhogy egy hosszú irtáson embereket fedeztünk fel, ami azt mutatta, hogy van rövidebb út is a dombtetőre.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Nemsokára találkoztunk is a családdal, akik láthatóan még nálunk is kevésbé ismerték a terepet. A csúcs felé vezető utat sajnos szélesen elterülő tüskés bozótos zárta el, ezért mégis kénytelenek voltunk kerülni. Kis kavarás után felértünk a tetőre. Valahol azt olvastam, hogy a hegyen új kilátó épült, de valahogy nem sikerült felfedeznem.

Volt viszont kis esőház, padokkal. Mivel megéheztünk, leültünk az egyikhez, hogy a földön talált kőpitéket elfogyasszuk. Kicsit kemény volt, de esküszöm, jobb mint a Meki gumihamburgere.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Ha már kőpite, akkor térjünk rá a hegy nevére, aminek magyarázatát az 1982-es Magyar Nyelvőrben találtam meg:

Kőpite: 292 m magas domb Dunaalmás belterületétől délre. Az 1863 óta adatolható hegynév a kő „szikla” és a pite „lepényszerű sült tészta” összetétele. A hegynek szép sziklaalakulatai vannak.

A szép sziklaalakulatok cseppet sem elmlékeztettek a lepényszerű sült tésztára, kivéve egyet, aminek a szélén alkalmi útitárasaink is elhelyezkedtek. Erre a lapos szikladarabra tényleg rá lehetett volna fogni, hogy olyan mint egy pite.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A tetőről elég szép kilátás nyílt nyugat felé, még a Duna ezüstös szalagja is látszott. Miután kibámészkodtuk magunkat elbúcsúztunk az ellenkező irányba induló családtól, és elindultunk lefelé. A tető alatt újabb fa emléktáblába botlottunk, amin ez állt: „A római kori bánya bejárata. Az itt termelt követ elsősorban hadászati célra, erődépítésre használták a rómaiak.”

Hoppá. Kezdett összeállni a kép, mit keresett itt a római út: hát a bányához vezetett. Mikor otthon utána olvastam, akkor derült ki, hogy itt húzódik az ország leghosszabb épségben megmaradt római kori, rabszolgák által épített kőhordó útja. Ezen szállították a követ a hatalmas határvár és város, Brigetio (ma Komárom) építéséhez.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Nyilván a töltés sem azért épült, hogy kétezer évvel később könnyen kaptathassak fel a dombtetőre, hanem azért, hogy a nehéz, kővel rakott szekerek szép nyugodtan ereszkedhessenek le a síkra. A bánya területe egyébként védett terület, és látszott, hogy kiépítésére, bemutatására néhány éve fordítottak egy kis figyelmet. Sajnos azóta a feliratok megfakultak, a jelzések eltűntek, a táblák egy része üresen áll. Mintha inkább szégyellni való lenne ez az emlék, mint dicsekedni való. A fene se érti.

Pedig, mint Dunaalmás település honlapján olvastam, az almási mészkőbányát nemcsak a rómaiak használták:

Kőfejtői régtől fogva üzemben vannak. A bányákat még a rómaiak kezdték el mélyíteni a hegy belseje felé. Az itt bányászott édesvízi tömörkemény mészkő kőfaragásra igen alkalmas. A komáromi vár erődítési munkálataihoz is innét szállították az anyagot. Később a bécsi Burghoz, a magyar királyi palotához, a Gellért fürdőhöz és az Országház építéséhez is.

A bányából kiérve még meg akartuk keresni a kilátót is, amit a tetőn nem találtunk. Bíztam benne, hogy meglesz valahol, mert a fényképét láttam a neten. A térkép jelzett is kicsit arréb egy Nevenincs nevő kilátót a völgyben. Arra vettük az utat. Se jelzés, se táblázás, semmi nem utalt arra, hogy sikerrel járunk. Hirtelen azonban a fák között feltűnt a faépítmény.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Oldalán fémtábla hirdette:

„Dávid kilátó. Építette keresztapád, Bugyi Imre, 2015-ben.”

Az egész egy kissé szürreális volt. A szép, faszerkezetes építmény tetejéről egész szép kilátás nyílt a völgy és Szomód felé. Kihasználtuk, hogy szépen sütött a nap, és napoztunk egy negyedórát.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A kilátótól hamar visszaértünk a római útra. A faluhoz közeledve tettünk egy kis kitérőt még, hogy megnézzük a Betlehem-pusztai vadászházat. A vadászháznál nem volt senki, a bejáratot egy fél üveg kóla és egy üres hamutartó őrizte. Nem is maradtunk sokáig.

Az úton a falu felé elment mellettünk egy dzsip, valószínűleg a vadásszal. Egymásra köszöntünk, mintha mindig ismertük volna egymást.

Vadászház (fent) – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Vadászház (fent) – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Vadászház (fent) – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Szomód határában már a kutyák is ismerősként ugattak meg. Volt valahogy egy furán bolond jellege ennek az egész Bolondok napi kirándulásnak. Viszont az a konklúzió simán leszűrhető belőle, hogy nem kell kétségbe esni, ha a tervezett úticélt nem tudjuk elérni, mert némi improvizálással sokkal érdekesebb kalandokba bele lehet keveredni.

Az útvonal térképe:

A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2018-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!