Valter Attila: Csalódott lennék, ha 2026-ban nem indulnék a Tour de France-on

Valter Attila három év után távozott a világ egyik legerősebbnek tartott kerékpárcsapatától, a Visma–Lease a Bike-tól. Utolsó idényében mentális és egészségügyi problémák is hátráltatták, amelyek megoldásához csapaton belülről nem kapott elég segítséget, és úgy érezte, máshol kell megújulnia. Végül a Bahrain-Victorious jóval személyesebb megközelítése győzte meg, ahol 2026-os versenynaptárát az ő igényei szerint állították össze. A bringás úgy érzi, itt lenne az ideje a Tour de France-indulásnak.

Nincs igazán nagy változás. A mondat mind a két része igaz. Másokért tudom kihajtani magam, de ez nem jelenti azt, hogy csak másokért szeretném. Sokszor sokkal jobb teljesítmény tudtam nyújtani, amikor nem rajtam volt a teher. Ez azért nem ritka dolog, sok sportoló van ezzel így. Azért élveztem másokért menni, mert sokkal jobb volt a teljesítményem. Magamért is szeretnék annyira jól menni, de az sosem fog úgy menni, ha az időm nagy részében másokért megyek, és csak néha-néha próbálom meg.

Ezt túlmisztifikálják. Sosem arról volt szó, hogy nem kaptam lehetőséget. A versenysport lényege a magas szintű teljesítmény, de ezt valahogy a csapat nem tudta kihozni belőlem, és én sem tudtam mindig úgy élni a lehetőségekkel. Kevés hibalehetőséget is hagytak arra, hogy bontogassam a szárnyaimat. Nem tudtam elérni azt, amivel meg lehet nyerni mondjuk egy Strade Bianchét. [2023-ban Valter a Visma bringásaként az ötödik volt, FDJ-sként van egy negyedik helye is a versenyről – a szerk.] Egy ekkora csapatnál szempont, hogy tudunk-e nyerni vagy jól menni egy ekkora versenyen. Talán 2026-ban is megkaptam volna a Vismánál a lehetőséget, hogy a Stradén magamért hajtsak. Ez nekem kevés így önmagában. Nekem nem nő meg a magabiztosságom eléggé a jó teljesítményhez, ha mondjuk az előtte lévő héten meg az utánin segítőként megyek. Ez nagy személyiségbeli váltást igényel, ami nálam hosszú folyamat, pedig vakmerőnek, magabiztosnak kell lennem, és el kell hinnem magamról, hogy oda tudok érni a legjobbakhoz. Ezt akarom megtapasztalni vagy kipróbálni, hogy mennyit ad, ha máshogy kezelnek.

Ezt sem szeretném túlmisztifikálni, nem az önbizalom fog mindent megváltoztatni. Talán jobb segítő voltam a Vismában, mint kapitány. Több olyan csapattársam volt, akik kapitányként tudtak stabilan nagy eredményt hozni, mint Jonas Vingegaard, Wout van Aert vagy Olav Kooij. Kézenfekvő volt, hogy inkább őket segítettem, mint hogy velem próbálunk meg egy jó eredményt elérni. A Vismánál a jó eredményeket nem nagyon számolják, inkább csak a nagy győzelmeket. Az egészséges önbizalom azért hiányzott, mert egy idő után azon kezdesz el gondolkodni, hogy mi hiányzott, elég erős vagyok-e, mi van, ha ez most nem sikerül, vajon máskor is megkapom-e a lehetőséget. Szeretek két lábbal a földön állni, és szerényen vélekedni magamról, talán az önbizalomhiány vezet ahhoz, hogy ha nem is leszek egy Pogačar vagy Evenepoel, de elhiggyem, hogy tudok még sokszor olyan eredményeket kihozni, mint az olimpiai negyedik hely volt.

Az előbb említetteken kívül nyilván nagyon fontos része, hogy nem voltam annyira erős. Ez a legtisztább mutatója annak, hogy mit tudsz magadból kihozni. Ezt olykor hajlamos vagyok elfelejteni. Én megteszek mindent minden téren, ahogy a többi versenyző is, de ez a végeredmény. Persze az is kérdés, hogy mi számít igazán rossz évnek vagy eredménynek. 2025-öt egyértelműen rossz évnek ítélem meg, főleg a mentális része miatt. Furcsa volt megtapasztalni, hogy amikor külföldi versenyzőkkel beszéltem arról, hogy nincs jó évem, meglepődtek, és azt mondták, hogy ők nem vették észre. A magyar médiának és részben nekem is köszönhetően egy kicsit eltorzítva jelenik meg, hogy mit is várunk el tőlem. Ha én magabiztos leszek, akkor felveszem a versenyt Tadej Pogačarral? Sokszor nem tudom, hogy mire számítanak tőlem. Ennél tudok sokkal többet, de lehet, hogy mégsem jutok előrébb. Az a célom, hogy nem akarom már azt érezni, hogy „mi lett volna, ha”, meg hogy mehetett volna még jobban. Az egészségi állapotom nagyon ramaty volt. Rossz volt a vérképem. Ezzel nem lehetett jobban menni.

Nem volt egyszerű rájönni, hogy mi a baj az egészségemmel. Sok kivizsgálás volt az ára. Nem is a csapat segített ebben, ebből is éreztem, hogy már elengedték a kezemet. Azt hittem, hogy egy ilyen esetben megkapom a segítséget és mindent, ami ahhoz kell, hogy újra egészséges legyek. Ilyen tapasztalatom is most volt először, hogy addig vagy fontos, amíg teljesítesz. Az ember szeretné azt hinni, hogy ő kivétel, hogy az a csapat, ahol ő van, az nem ilyen. Próbálom megérteni, de az, hogy ez ilyen magas szinten is, egy ekkora csapatnál is így működik, az sokakat meglepett.

A hasi problémáim nem 2025 szeptemberében jelentkeztek, akkor még valamelyest érthető lett volna, hogy a csapat azt mondja, hogy most már miért erőlködjünk. Hogy valami nem jó funkcionál, azt már május előtt látni lehetett az emésztésemben és a vérképemben. Nyilvánvaló, hogy még egy Vismánál is végesek az erőforrások. Azért ez szomorú dolog. Mert ha segítenek, sokkal jobban tudtam volna teljesíteni, és ez az ő érdekük is lett volna. Nem bántani akarom a csapatot, amikor erről beszélek, csak tudják, hogy ez nem esett jól nekem, és ez a hozzáállás nem célravezető. Ha az év elején közlik, hogy az ilyen dolgokat intézd magadnak, az tiszta sor. A Bahrainnél már most jobban ráálltak erre, segítenek megoldani. Ha az emésztés nem működik rendesen, azt több más probléma követi. Ha nem szívódnak fel jól a vitaminok, az ásványi anyagok, az a vérképen is meglátszik. Elég makacs gyomorprobléma volt. Az okának a megfejtésében már valamennyire jól állunk, bár orvosolni sem könnyű. Jó lecke volt nekem, hogy hosszú távon se várjak a csodára, hanem magyar szakemberekkel vegyem kezembe a dolgok menedzselését.

Nem ennyire súlyosak dolgok, nem megoldhatatlan a probléma, csak a top sportban mindenben a maximumot kell nyújtani. Egy hiánybetegség vagy egy kisebb gyomorprobléma keresztülhúzhatja ezt. A Bahrain tudott erről, meséltem nekik a krízismenedzselésemről, már eleve ismertem ott néhány embert, a csapatorvost, a direktort, és át tudtuk ezt beszélni. Majdhogynem azt mondták, miután megnézték a vérképemet: „Hú, ha ilyen sok hátráltató tényezővel így tudtál menni 2025-ben, akkor az a jövőre nagyon biztató, és hibátlan egészségi állapottal még többet el tudunk érni.” A betegségemmel türelmesnek kell lenni, hónapok óta monitorozom én és a Bahrain is az állapotomat.

A csapat jobbnak ítélte a szezonomat, mint én magam. De azt is látták, hogy több van bennem, és szenvedek mentálisan és fizikálisan is. Rengeteg olyan verseny volt, ahol az adott feladatot elvégeztem, utólag is átbeszéltük, hogy teljesítettem azt, amiről a szerződésem szól. Azt azért nem mondták, hogy minden rendben volt, mert ha nagyon jó lettem volna, vittek volna Grand Tourra, háromhetesre is. A média és a magam nyomására is éreztem azt, hogy mennyire nem klappolnak a dolgok. Közben a hozzáállásomon kellett volna változtatni, hogy ez egy ilyen időszak, nem megy jobban. Rengeteget dobott volna rajtam, ha nem világvégének fogom fel a dolgokat.

A Vismánál is maradhattam volna, mehettem volna a Bahrainen kívül is más csapatokhoz, de olyat szerettem volna, ahol mentálisan a legjobban érezhetem magam, és ehhez jön majd a fizikális része is. 2025 elején még a Vismában szerettem volna megújulni, és újra Grand Tourokat menni velük és saját eredményekért hajtani, de annyira nem tudtam kijönni a hullámvasútból. Azt éreztem, hogy bármennyire is fáj beismerni, ebben a csapatban már nem fogok tudni megújulni. Egy darabig azt gondoltam, hogy velem van a baj, és nem a csapattal. De nincs senkivel semmi baj, ezek ilyen dolgok. Most tíz ember hagyta ott a Vismát. Van, aki más okokból, mint én, de olyanok is vannak, akik hasonlóból. Nagyon sokszor jót tesz egy csapatváltás. Egy ennyire nagy csapatból fura egy a ranglétrán alacsonyabban lévő csapathoz igazolni, miközben már most azt érzem, hogy ezerszer jobban illeszkedik hozzám a Bahrain, mint én illeszkedtem a Vismába.

Megvan a helyszín és az idő, amikor eldöntöttem, hogy váltanom kell, de igazából már sokkal előtte tudtam. Szeretek a megérzéseimre, a tudatalattimra hagyatkozni. Ellenállhatok, meg gondolhatom, hogy megfordul a kocka, de tudtam, hogy nem fog megtörténni, hogy tavasszal már újra jól megyek, nyáron pedig hosszabbítok a Vismával.

Kicsit olyan, mint amikor az ember egy rossz kapcsolatban van, és ezt nem meri bevallani magának. Nem mer kilépni, csak húzza-halasztja, mert fájdalmas.

A Bahrain sokkal inkább én vagyok, sokkal jobban egyénre szabható. Ott minden versenyző egyéni teljesítménye számít, már csak azért is, mert náluk nincs olyan, aki megnyerhetné a Tour de France-t, ezért mindenkiből ki kell hozni a maximumot. Persze itt is vannak segítők, de velem úgy számol a csapat, hogy bármi is az, ami Attilát előre viszi, azt meg kell neki adni, mert fontos, hogy sok pontot szerezzek. Nehéz megfogalmazni, de a mentalitás a különbség.

Meglepően sok csapat bejelentkezett 2025 elejétől kezdve, egyiket sem én kerestem. A Bahrain volt az egyik első, és talán ők is voltak a legmotiváltabbak, hogy leigazoljanak. Egy hetet már voltam velük edzőtáborban, és már ezután mondhatom, hogy nem bántam meg, de akkor is tudtam, hogy ez a jó döntés, mikor leszerződtünk. Ahogy végignéztem a mezőnyön, a 2025-ös szezonban nem volt sok szabadon igazolható versenyző, egy kicsit mázli is volt, hogy nekem pont most járt le a szerződésem.

Miután a Vismában tekertem, a Bahrain tudta, hogy önmagában az nem komolyan vehető ajánlat, ha azt mondják, hogy gyere ide, mert itt sokkal jobb lesz. Azt be tudják bizonyítani, hogy sokkal jobban figyelnek rám, ez ki is derült az edzőtáborban, de az aláírás előtt nyilván egy jó versenynaptárral tudnak végleg meggyőzni. Az első tárgyaláson még nem adhatták írásba, hogy ott indulhatok, ahol akarok, de nekik is el kellett mondaniuk, hogy mi a tervük velem. Imponálóak voltak. Megkérdeztek, mi az, ami motivál, és ehhez mérten próbálták meg összerakni a naptáramat. Volt olyan verseny, ami náluk kimaradt, és én kértem bele, és volt olyan, amit beleírtak, de nem igazán érdekelt engem, és kiszedték. Ez jól mutatja a rugalmasságukat.

Szeretnék még kicsit várni ezzel, hogy én se ezzel foglalkozzak az ünnepek alatt és az első edzőtáborokban. Elég sok klasszikusra fogok menni. A Strade Bianche benne van a programomban, a Flandria és a többi kockaköves verseny is új lesz nekem. Utána annyira érdekes meg király lesz a naptáram, hogy nem szeretném csak így egy interjúban elárulni, szeretnék valami érdekesebb bejelentést.

Egyértelműen csalódott lennék, mert azt érzem, hogy itt az ideje, és megérdemlem. Büszke vagyok arra a mentális fejlődésre is, hogy fel is tudnám dolgozni a csalódottságot, így már kevésbé félek tőle. Egyből kijelölnék egy új célt, és megnézném, mit hoz ki belőlem ez a csalódottság.

Egyértelműen ezt. A Tour az a Tour, de nem nehezebb, mint a Giro vagy a Vuelta, szóval végig tudom csinálni. Mindenképp szeretnék a karrieremben jó pár Tour de France-on indulni, és nyilván csalódott lennék, ha nem jönne össze. Szeretnék minél több Grand Touron elindulni, szinte mindegy, hogy ez négy vagy öt Giro lesz, mert úgyis az a lényeg, hogy mit érsz el rajta. A Touron nem így van, ott már maga az indulás is nagy dolog. Az én fejemben is máshogyan hangzik, hogy Tour de France versenyző vagy.

Egyrészt az, hogy mennyire figyeltek rám, az egyéni igényeimre és a tapasztalatomra, ami adott egy magabiztosságot. A táplálkozásba és az edzéstervezésbe is beleszólhatok, ami tök jó dolog. Sokszor mi versenyzők is elfelejtjük, hogy mi vagyunk a legjobb szakemberek, mert senki nem tudja jobban nálunk, hogy milyen a jó edzés. Azt érzem a Bahrainnél, hogy sokkal inkább adnak a véleményemre. Lehet, hogy az edző rengeteg könyvet olvas el, mégis az számít, hogy működik az edzés vagy sem. Nekem is meg kell bíznom az edzőmben, most is egy nagyon nagy tudású edzőm van, de ő sem tudja megmondani, pontosan mit vált ki belőlem az edzés, ha én nem adok visszajelzést, és nem beszéljük át együtt. Ez az, ami nagyon sokat változott. A csapat ott van, hogy mindent megadjon, a Vismánál viszont megvolt, hogy mi a legjobb protokoll, mit kell csinálni, mert utánajártak, és ez a 30 versenyzőnél ugyanazt jelentette. Sokáig nekem is működött ez, amikor viszont egyéni preferencia kellett, akkor nehéz volt letérni a kijelölt ösvényről. A Bahrainnél azt érzem, hogy harminc versenyzőnél harmincféle ösvény van.

Biztosan, és szerintem azoknál is, akik most váltottak. És nem azért, mert rossz, amit a Visma csinál. Versenyzőként folyamatosan azt érzed, hogyan lehetne minden kicsit jobb, min lehet még javítani, változtatni. Egy idő után ez átfordul abba, hogy már biztos vagy benne, mi az, ami neked nem jó, és valamit más kell megpróbálnod. A Vismánál nem feltétlenül volt opció a változtatás.

Rengeteg mindent. Lehet, hogy most nem a legpozitívabban beszélek róluk, de még mindig tartom, hogy csapatszinten elképesztően jók, és nagyon durva az a tudás, amit összeszedtek. Nem véletlenül nyertek három Grand Tourt egy évben. A tudásom nagy részét – táplálkozás, edzéselmélet, versenytaktika – a Vismának köszönhetem. Megtartom a 80 százalékát annak, amit mondtak, a maradék 20 százalék pedig a Valter Attila, ami eldöntheti a versenyt. Nem fogom megcáfolni őket, de lehet, hogy nekem valamit picit másképp kell csinálnom. Látszik azért, hogy egyre kevésbé működik a recept a Vismánál, mert több csapat is ugyanazt csinálja, vagy talán személyre szabottabban, mint ők, amiből az jött ki, hogy egyre többen veszik fel velük a versenyt. Szerintem nekik is eljön az idő, amikor változtatniuk kell.

Rengeteg csapat éri utol a Vismát, mert a tudás mindenki számára elérhető. Egyik vismás edző sem tud olyat, amit az új edzőm ne tudna. Talán a Visma jobban szervezett, de el tudom mondani a Bahrainnél, hogy szerintem miben tudnának fejlődni. Sok csapattársam kérdezgeti, hogy mitől más meg jobb a Visma. Bizonyos szempontból minden csapat ugyanolyan, mindenhol edzeni kell, masszázs van, megszerelik a biciklidet, csak a körítés más.

Lehet, hogy furán hangzik, de már nem így gondolkodom erről. Mert ez egy olyan kérdés, hogy „mi lett volna, ha”. Úgy vagyok vele, hogy mindennek pontosan úgy kellett történnie, ahogy történt. Nagyon erősen indult a karrierem a Vismánál, a tavalyi év már hullámzó volt, voltak jó és kevésbé jó dolgok. Az idei év meg annyira volt döcögős, mint amennyire flottul ment a 2023-as évem. Mostanra teljesen megbékéltem azzal, hogy ez így alakult. Ezt most kellett megtapasztalnom, és igyekszem levonni a tanulságokat, mert csak az időmet húznám, ha arról beszélnék, mi lehetett volna jobb.

Az elején azt gondoltam, hogy ez nincs hatással a csapatra. Utólag már másképpen gondolom. Ő menedzserként biztosan felhívott és megkérdezte volna, hogy mi a helyzet, mi a baj, Attila? Neki elmondhattam volna a mentális dolgokat, a demotiváltságot, ami abból ered, hogy nem megyek annyira jól, mint szeretnék. Nem azért nem megyek jól, mert nincs kedvem, hanem mert olyan a vérképem, amivel nem is lehet nagyon jól menni. Ezekre reagált, vagy megnyugtatott volna. Elintézte volna csapaton belül, hogy minden rendben legyen. Erre nem volt lehetőség a szezonban, hiába próbáltam hangot adni ennek, nem ért célba.

Egyértelműen azt érzem, hogy ez közelebb áll hozzám. Mindig azt hiszem, hogy ha ezt kimondom, akkor egyből azt mondom, hogy a hollandok nem jó fejek. A kettő nem ugyanazt jelenti, de közelebb vagyok a közép-európai mentalitáshoz, mint a hollandhoz, könnyebben felveszem a ritmust.

A kerékpársportban a csapatok adják az edzőket, nem úgy van, mint a teniszben, ahol a versenyző választ edzőt. Ha én választhattam volna edzőt a Vismánál, akkor elég hamar lecseréltem volna az előzőt. Nem passzoltunk össze, és nem volt lehetőség változtatni. Amikor nem ment jól, nem tudott megnyugtatni vagy önbizalmat adni. Volt egy hullámvölgyem, amiben nem tudott segíteni, hanem csak a saját nótáját fújta, ami rontott a helyzeten. Az új edzőmet az alapján kaptam a Bahrainnél, hogy sokat beszéltem nekik az idei évemről, magamról és a hozzáállásomról. Úgy gondolta a csapat, hogy ő illeni fog hozzám, amit az elmúlt két-másfél hónap közös munkája után én is alá tudok támasztani. Egy fiatal srác, aki lexikálisan nagyon képben van, és a mentális hozzáállása is nagyon tetszik. Az első edzésen megkérdezte, hogy szerintem hogyan lenne jó edzeni. Furán is éreztem magam, hát nem az edzőnek kéne ezt tudnia? Azt mondta, hogy neki van ötlete, viszont hogy a valóságban mi működik, azt én fogom tudni. Akkora felismerés volt, hogy basszus, már tavaly is pontosan tudtam, hogyan szeretnék edzeni. Lehet, hogy edzéselméletileg nem volt a legokosabb, de biztos, hogy elmozdultam volna abból a patthelyzetből, amiben voltam.

A hegyi kerékpáros múltamból fakadóan megszoktam a nagyon intenzív, robbanékony edzéseket. Szerintem van is ebben tehetségem, és több verseny is ezt mutatja. A Strade Bianche és az olimpiai pálya is olyan volt, ahol kellenek a rövid megindulások. Ehhez képest az elmúlt években nem aknáztam ki teljesen ezt a tehetségemet. Amíg hiszel valamiben, addig az működik. Ha elkezdesz kételkedni abban, amit csinálsz, az már rég rossz. Nem lehet visszaépíteni ezt a bizalmat, ha egyszer elveszíti a versenyző vagy az edző. Ugyanolyan keményen edzettem, mint tavaly, mégsem ugyanazt váltotta ki belőlem. Lehet, hogy azért, mert nem hittem benne, vagy mert tényleg nem volt jó nekem az az edzésmódszer. A Vismánál viszont nem volt más. Egyre nehezebben hittem el, hogy ha jól megy az edzés, akkor elérem a csúcsformát.

Ha visszajönnének azok az érzések, amiket 2023-ban éreztem. Hogy flottul megy a bringa, könnyedén veszem az akadályokat, élvezem az edzéseket és a versenyzést. Igazából ezeket az érzéseket keresem, és tudom, hogy akkor az eredmények is jönni fognak. Bízom benne, hogy egészséges testtel és egészséges mentalitással elég gyorsan visszatalálhatok a jó eredményekhez, és újra a legmagasabb szintemen versenyezhetek.