Az élet értelmét kereste az olimpián, aztán hidegvérrel beszúrta az aranytust

2019-ben, 22 évesen meglepetésre lett világbajnok Budapesten, 2021-ben a Covid-osztályra ment önkéntesnek, és még azon a nyáron ezüstérmet szerzett a tokiói olimpián. Párizsban pedig egy 52 éve várt aranyérmet nyert meg a higgadtsága, ahogy az utolsó pillanatban elintézte a japánok legjobbját. Siklósi Gergely vívóval beszélgettünk a tapolcai kezdetekről és Los Angelesről.

Megütötte a fülemet egy mondat pár nappal a párbajtőrcsapat győzelme után. Azt mondta még Párizsban, hogy az élet értelméről beszélgettek a barátnőjével. Hogy kell ezt elképzelni? Ismerve egy olimpia dinamikáját, hogy mennyi minden épül egymásra, nem túl gyakori, hogy egy élsportoló épp az élet nagy dolgait fejtegeti, és nem a saját feladata, a célja vagy épp az odavezető út van fókuszban.

Az egyéni verseny előtt és után is beszéltünk erről. Engem ez nyugtat meg. Az élet értelmét keresi mindenki. Sportoló, szülő, átlagember, dolgozzon az élet bármelyik területén. Van, aki szerint nincs is értelme, van, aki részben megtalálta már ezt. Mások szerint egészen nyilvánvaló az élet értelme. Sohasem jó beszűkülni, mert ha nem sikerül az egyéni verseny, mint ahogy nem is úgy sikerült, ahogy szerettem volna, akkor sincs semmi. Összességében nem múlik rajta lényegében semmi. Ha van egy jó közösség, a családom, a barátaim, ahol ugyanúgy szeretnek, nem kell mindenáron még sikeresebbnek lenni. Nekem van több jó közösségem, ezért pedig nagyon hálás vagyok. Tudom, hogy sokan csak mint sportolót ismernek, ők várják tőlem az élményt, a sikert, a hatást, de az ilyen helyzetben ez másodlagos.

Ettől még természetesen mindent megteszek a páston, persze, hogy mindig nyerni szeretnék, de azok is, akik ott állnak velem szemben. Sokaknak a sport egy buborék, de az élet a sportnál lényegesen több. Ha az egész életet nézzük, akár jelentéktelennek is érezhetjük magunkat, holott a saját közösségünkben rendkívül fontos a betöltött szerepünk. Elindulhatunk ebben a filozófiai kérdésben onnan is, hogy az alapértékek, az olimpiai eszme, a nemzetközivé váló sportok mögött mégiscsak ott van, hogy ne háborúzzanak az emberek, hanem a sportban mérkőzzenek meg. Nem az egyén az érdekes, ilyenkor egy országot képviselünk, és azt szeretnénk megmutatni, milyen a fair play, milyen a nemes küzdelem. Megmutatjuk magunkat, de az országunkat is,

előbb azonosítanak úgy, hogy az a magyar srác szimpatikus volt, helyén volt a szíve, belevalóan tette a dolgát, mint hogy a nevem megjegyeznék.

Számomra az a cél, hogy akiknek ez a három szín, a magyar zászló jelent valamit, őket szórakoztassam, és pozitív hatást váltsak ki belőlük. Értük is csinálom. A magam boldogsága sok esetben a szurkolók boldogsága is egyben. És én tényleg tiszta szívből örültem, hogy izgalmasabbá vált a Japán elleni döntő. Egy emlékezetes magyar pillanat volt, és pont nem azért, mert az egyén ért a csúcsra, hanem mert egyszerre többen. Egy négyfős csapatnak lehettem a befejező embere, ami ritka nagy kiváltság. Négy hasonlóan jó képességű versenyzőt találni nem olyan könnyű, ezt mutatja, hogy 52 évet kellett várni erre a sikerre.

A döntő megismételhetetlen izgalmairól, a hidegvéréről még kérdezni fogom. Amikor a párbajtőr nagy korszaka volt 1964-től 1972-ig, nyilván senki sem gondolt bele abba, hogy ennyi időt kell várni egy újabb aranycsapatra. Kulcsár Győző és Fenyvesi Csaba, a két egyéni győztes már nem is él, Schmitt Pál a helyszínen szurkolt.

És nem is nyert senki azóta egyéniben?

A férfiak közt nem.

Ezt, mondjuk, csak megerősítésként kérdeztem. Bár Imre Géza nálam továbbra is olimpiai bajnok, Rióban hajszálon múlt az egyéni győzelme, szurkoltam neki nagyon. A múltidézés is csak azt mutatja, hogy azt az egy vívót sem olyan könnyű megtalálni, folyamatosan fejleszteni a képességeit. Szilágyi Áronnak van három egyéni aranya, de az más fegyvernem. De nem is érdemes hasonlítgatni, nem azért sportolunk.

Önnek vannak emlékei a múlt nagyjairól?

Kulcsár Győző nekem mindig különleges volt, már csak a jelenléte is. Mint utólag kiderült, ő is látott bennem valamit – a nyilatkozatáról csak a halála után hallottam –, hitt abban, hogy majd a felnőtt mezőnyben is sikeres leszek. Ha hisznek benned, pláne egy olyan formátumú vívó, mint Kulcsár, az nagyon nagy erőt adhat. Egy olyan erőt, ami mindig segít egy kicsit. Fontos személy az életemben. Még az egyik legelső versenyemen megkaptam a róla elnevezett díjat, mert a csapatversenyen én adtam a legtöbb tust. Amíg Tapolcán laktam, ez a díj figyelt engem a szobámban, az egyik legnagyobb jelentőségű díj volt, szimbolikus volt, de nem azért, mert négyszeres olimpiai bajnok volt, hanem a személyisége adta azt a pluszt.

Az olimpia után Amerikába ment, néhány napot ünnepelt csak itthon. Tudatos volt ez a döntés?

Már hónapokkal korábban elhatároztuk Kincsővel, hogy elmegyünk, abszolút tervezett volt ez az idézőjeles elmenekülés. Kicsit edzősködtem, aztán kikapcsolódtunk New Yorkban és a környékén. Az volt a mottónk, ha jól sikerül az olimpia, azért megyünk, ha rosszul, azért. Augusztus 28-án értem haza, azóta egy kisebb roadshow-n vagyok. Nem nagyon emlékszem semmire az elmúlt egy hónapból, érzelmileg kifejezetten kimerült vagyok.

Sokszor halljuk azt a győzelmek után, hogy még nem fogtam fel, kell egy kis idő, amíg meg tudom emészteni, fel tudom dolgozni az olimpiai bajnoki címet. Önnél hol tart most ez a folyamat?

Bennem realizálódott még aznap este, hogy mit csináltunk, és hogy ez egy nagyon jó dolog. Az elméleti feldolgozás azonnal elkezdődött, ahogy rohannak felém a társak, ahogy felnézek az ünneplő lelátóra, ezek a képek, foszlányok azonnal segítették ennek a megértését. Elértem a szakma csúcsát, az Európa- és világbajnoki aranyérem után megvan az olimpiai elsőség is. Nyilván lehet szépíteni egy pályafutást, és többet szerezni mindegyikből.

Szeptember elején lettem 27 éves, és már nem kell bizonyítanom semmit, innentől még jobban lehet élvezni a vívást.

Még szerencsém is volt, mert már eddig is élveztem. Azt pedig rögtön tudja az ember, milyen csodálatos képességű vívók nem lettek bajnokok a múltban, noha milyen közel álltak hozzá. Az élmény feldolgozását lehet pillanathoz kötni, hogy boldog vagyok, de a boldogság nem állandó. 2019-ben, amikor már világbajnokként felkeltem, és úgy éreztem, boldog vagyok, azt is tudtam, hogy ez csak akkor marad így, ha folytatom az utam, a tudatos építkezést felfelé. Épp azért, mert a boldogság nem állandó. A pszichológusom kérte régebben, hogy rajzoljak egy ábrát, amin a sikereim vannak. Szerinte kimagaslott a világbajnoki aranyérmem. Én akkor sem éreztem azt, hogy életem legszebb pillanata volt, vagy a karrieremé. Úgy éreztem, hogy egy közbülső megálló, rengeteg van még bennem, hosszú pályafutásom lehet, ami közben nem csak a vívásban elért eredményeim lehetnek sikerek, hiszen a sportkarrier mellett ott van párhuzamosan az élet.

Egyáltalán nem bánkódtam, hogy Tokióban második lettem, mert tudtam, hogy onnantól a csapataranyért fogok minden egyes nap dolgozni, és mindent megtenni érte. Kissé ugyanis okoltam magam, hogy egyedül voltam azon az olimpián, hogy a csapat kvalifikációja akkor nem sikerült. Szerettem volna bizonyítani, hogy a csapat hasznára tudok válni éles helyzetben. Amikor kijutottunk februárban, zokogtam. De már előtte is volt olyan verseny a több mint egy évig tartó kvalifikációs sorozat alatt, amikor zokogtam, mert olyan hatással volt rám egy közösen megvívott siker. Tudtam azt is, hogy kijutni sokkal nehezebb, mint az olimpián jól szerepelni, ezt a meggyőződésemet megerősítette a párizsi egy hét.

Most hol maradtak a könnyei?

Voltak, vannak, de nem mindig a kamerák előtt. A győzelem után visz az eufória, ezeket a pillanatokat jó megélni. Ha jönnek a könnyeim, nem tartom vissza. Párizsban a közös élmény volt a fontosabb.

Mekkora szerepet játszott a csapat kohéziójában, hogy egyszer, még nagyon az elején, kapott egy olyan megjegyzést, hogy nem mindenki tud szürke kisegér lenni. Hogy volt ez a sztori?

Ők hárman, vagyis Andrásfi Tibi, Koch Máté és Nagy Dávid, együtt nyertek junior-világbajnokságot, én pár évvel vagyok idősebb náluk. Andrásfi Tibi mondta ezt nekem egy világkupán vagy két éve, amivel felbosszantott. Aztán jól vívtam, fontos tusokat adtam, én meg visszakérdeztem a győztes meccsek után, ki is a szürke kisegér? Ez egy fontos eset volt, hogy egymáshoz tudjunk csiszolódni, mert estére már máshogy néztünk egymásra, jó hangulatban, győztesen. Szükségszerűen kellenek olyan élmények, amik először nem esnek jól, de aztán előre visznek, és amivel még a közösség is jól jár. Ez pedig ilyen volt.

Az olimpia előtti utolsó verseny nem sikerült jól, a június közepén rendezett bázeli Európa-bajnokságon az ötödik helyen végeztek, és a spanyoloktól kaptak ki a negyeddöntőben. Az után milyen beszélgetés volt önök közt?

Nem voltak önmaguk, nem hozták azt a szintet, amit már tudnak. Ezért leültünk beszélgetni, vagy két órán át tartott. Mindenki kimondta, ami a szívét nyomta. 45–31-re nem lehet kikapni senkitől, a spanyoloktól pedig pláne nem. Az elmúlt években igyekeztem segíteni a srácoknak, és ez sok energiát emésztett fel, ezért miután kijutottunk az olimpiára, abbahagytam, szerettem volna, ha önállósulnak. A hibát talán ott találtuk meg, hogy mereven követték a vezetőedző előzetes utasításait. Így kisebb volt a felelősség, a találatok viszont csak nem születtek meg.

Vállald be az akciót, vívjál, te vagy a páston, merj önálló lenni, és ha tust adsz, mindenki örülni fog. Nagyjából ennyi volt a mondandóm lényege.

Augusztus elejére mindenki magára talált. Szerintem valamennyien tudtuk, hogy nyerhetünk az olimpián, mert nyertünk már több világkupát, Eb-t, az olimpia pedig csak a külsőségekben különbözik. Emellett felkészültünk a legjobb tudásunk szerint. Talán kicsit altattunk az utolsó csapatversenyeinken, de az is hozzájárulhatott a mostani sikerünkhöz, hogy nem akartunk abszolút esélyesként érkezni.

Mi történt abban a négy napban, amikor az egyéni után a csapatversenyre fókuszálhattak?

Mindenki tudta a dolgát, mindenki edzett egy nap pihenő után. Nem kellett lelket önteni senkibe. Erőseket vívtunk egymással, minőségi asszókat. Mindhármukat megvertem. Látod, hogy vívok? – kérdeztem az edzőmtől, Dancsházi Nagy Tamástól. De nem bántuk, hogy így alakult. Így kellett lennie, hogy az egyéni versenyben nem jött ki minden belőlem. Az az igazság, nem volt meg az egyéniben a plusz motiváció, mert a csapat volt az első helyen, aminek a sikeréhez, úgy érzem, nagymértékben hozzájárultam.

Egyéniben fölényesen nyertem meg az első asszót, de nem volt meg az érzés, hogy most aztán meg sem állok az aranyig.

A csapatverseny előtt kiválóan aludtam, akkor először, amióta kint voltunk, ezt jó jelként értékeltem.

Akkor most beszéljünk az utolsó tusról, az aranytusról. Egyetlenegyszer fordult elő korábban az olimpián, hogy egy tus döntsön a csapatversenyben. Úgy vette át az utolsó csörtét, hogy Magyarország vezetett kettővel, az önnel szemben lévő japán felzárkózott, egyenlített. Koki Kano csapatban olimpiai bajnok volt Tokióban, néhány nappal korábban megnyerte az egyénit Párizsban. Ő volt az üldöző, lelki fölényben volt, minden képessége megvolt ahhoz, hogy egy ilyen téthelyzetben nyerjen. Nagyjából minden mellette szólt. És mégsem tudta megnyerni. Tudta, hogy a vállánál sebezhető?

Az üldöző van jobb helyzetben, mert utolért, ez tény. De tudtam, hogy utol fog érni. Ha két tus előnyben vagyunk, az a legveszélyesebb. Kicsi távolság, a rivális kockáztat, többet vállal, megtalálja a rést a pajzson. Hónapok óta arra a helyzetre készültem, hogy lesz egy fontos tus, és azt én fogom beadni. Éreztem, hogy nem az egyéniben volt a sorsdöntő helyzet, amikor igazán jelen kell lennem. Ha már van egy ezüstöd, nyilván aranyat akarsz. Az ellenfélnek már van két aranya, persze hogy akarja a harmadikat. De most meg akartam mutatni.

Abból merítettem erőt, hogy az egyéniben hibáztam, ami a kiesésemhez is vezetett, mert nem voltam elég bátor. Most mertem irányítani, így én kreáltam a helyzetet, és már mielőtt megszúrtam, tudtam, hogy mi nyertünk.

Ön várta jobban a már említett három fiatalabb versenyzőt, vagy ők vártak jobban önre, hogy legyen egy vezérük?

Kellettünk egymásnak. Még csak nem is 51–49 az arány, hanem tényleg fifti-fifti. Befogadó közösség, összetartó csapat a miénk, a korábbiakban mindig ott volt inkább az egyén. Régebben is törekedtem a közjóra, de nem ment át, amit szerettem volna. Igaz, akkor nem is én voltam a rangidős. Most igen. Igyekeztem terelgetni őket, hogy ne vigye el őket az olimpia forgataga, mert tényleg bele lehet futni az amerikai kosarasokba, Djokovićba, Nadalba, Duplantisba az olimpiai faluban, egészen más egy reggeli, mint bármelyik más versenyen. Nem lehet elégszer mondani, hogy ugyanolyan verseny, mint a többi, de mégsem.

Az esetünkben nem volt olyan jó, hogy világos volt a Grand Palais-ban, mert mi a legtöbbször a sötéthez vagyunk szokva. Általában nem látszik a közönség egy átlagos csarnokban, a palota kupolája viszont átengedte a fényt. Most mindenki ott volt az arcunkban a lelátón. A szülők, a barátaink, a rokonok és még jó sok ezren. Mindez még nem változtat azon az élményen, hogy a Grand Palais-ban vívtunk egy olimpiát, Párizs szívében, a turisták egyik fő célpontjában. Még májusban, amikor megnyertem a világkupaversenyt egy külső párizsi kerületben, elmentem a mostani helyszínre. Szétnéztem, sétálgattam, ebédeltem egyet a környéken. Akartam még egy Himnuszt ott is.

2019-ben, amikor Budapesten világbajnok lett 21 évesen, meghökkentő volt, hogy a verseny reggelén belépett a PUBG videójátékba. Most is volt ilyen praktikája?

Most nem. A játékot már rég feladtam, sok időt emésztett fel, és elvette mástól a figyelmet. A világbajnokság alatt is csak azért léptem be, mert a barátaimmal viccelődtünk vele. Igazából nem játszottam. Az első olimpiát lehetőségnek tekintettem, lazábban álltam hozzá, sokan ezt az arcomat is őrizték meg. Most már nem lehetőség volt, inkább egy feladat, egy jó értelemben vett feladat.

Nemes egyszerűség, csendes nagyság, ez az egyik fontos mondat, amit sokszor hallott az életében. Milyen új jelentésárnyalatokat kapott ez most Párizsban?

Nem tekintem a jelmondatomnak. Tapolcán, Szalay Gyöngyi képe mellett volt ez felírva, mindig is tetszett. Inkább egy iránymutatásnak érzem az életemben, amit Gyöngyitől kaptam.

Ha már a nevelőedzője, az olimpiai bronzérmes, tragikus sorsú Szalay Gyöngyi szóba került, aki ötven évet sem élt: a dobogó tetején gondolt rá?

Gyakran gondolok rá, szerettem volna, ha látja a sikereimet. Arra is gondoltam, milyen jó kapcsolatban lennénk most. Ő már nem jön vissza. Sokat látott bennem, és ezt el is mondta az anyukámnak, amikor még gimnazista voltam, vagy előtte. Ki tudja, ha 2028-ban újra ott állok a dobogón, milyen emlékek jönnek még elő róla. Mert a cél az, hogy csapattal legyünk ott Los Angelesben is, a többit úgy is tudják, és úgyis jön magától. És még az is előfordulhat, hogy az élet értelméhez is közelebb jutok négy év alatt.