A világbajnok, aki Covid-osztályra ment önkéntesnek

Nem Zorro miatt kezdte

Siklósi Gergő 1997. szeptember negyedikén született, évvesztes, vagyis saját bevallása szerint inkább évnyertes, mert hétévesen kezdte az iskolát, amikor már készen állt rá, és könnyebb volt megugrania az elé kerülő akadályokat. Elsős volt, amikor bement az osztályba az olimpiai bronzérmes és hétszeres világbajnok párbajtőröző Szalay Gyöngyi, aki vívásra toborzott gyerekeket. Siklósi hazavitte a cetlit, mondta a szüleinek, hogy van egy ilyen lehetőség – így indult az útja a vívóvilág csúcsára.

„Biztosan néztem Zorro-filmeket is gyerekkoromban, de nem az volt a döntő inspiráció. Foglalkoztatott a sport, de dzsúdóban nem mertem bemenni a szintvizsgára, hogy sárga övem legyen. Kicsit úgy néztem ki, mint akit beoltottak a sport ellen, duci is voltam.

A fociban sok kötényt kaptam, általában engem választottak utolsónak, ha összeállt egy csapat. De a vívásban minden klappolt, önmagam lehettem, megtaláltam a társaságomat.”

Az első pengéjét az athéni olimpia évében, 2004-ben gyártották, amikor Nagy Tímea a címét megvédve újra bajnok lett párbajtőrben. Másfél évig használta, amíg el nem törte. Mivel a két évvel idősebb nővére, Enikő is vívott, Szalay megengedte Gergőnek is, hogy a nagyobbak között vívhasson. Így került a két évvel idősebbek közé, őket próbálta másolni. Az elején ő volt a legkisebb a csoportban, aztán olyan magasra nőtt, hogy sokan Enikő bátyjának gondolták.

Nemes egyszerűség, csendes nagyság

A vívásban a hétköznapok a menőzéstől mentesek voltak, ezért is tetszett neki a sport.

„A párbajtőrben nagyon egyszerűek a szabályok: az egész testfelület érvényes találatnak számít a kislábujjtól a fejtetőig. Ha kivéded az ellenfél támadását, majd utána lazán a hátára dobod a pengéd hegyét, az egy látványos találat, és ilyenkor azt gondolják, azta, mennyire profi ez a srác. Nem szeretem ezt az akciót, megalázónak érzem fölényesen hátba csapni az ellenfelet. A vívásnak nem ez a célja. Minden tus olyan lehet, mint a fociban egy ollózós gól, ha jó tempójú, és ha szépen kivitelezett. Lehet egy megelőző felszúrás is művészi. Engem ez fogott meg.

Ma sem csinálok sok extrát. Az volt a célom, hogy ha eljönnek egy versenyre a szüleim, a barátaim, azt mondják, hogy amit csinálok, az szép. Az egyszerűség esztétikája.”

Elsőre csak azt szerette volna bebizonyítani, hogy jobb az idősebbeknél, akikkel együtt edz. Ha volt egy nagyon jó edzése, azt már élvezte.

„Nemes egyszerűség, csendes nagyság. Ez egy kifejező mondás, a múltkor rá is kerestem, ki mondta. Akár még életvezetési tanácsnak, mottónak is megfelelő lenne, de nincs a táskámban egy hasonló bölcsességek teli kézikönyv, nem ilyesmiket olvasgatok két edzés között.”

A legelső fordítás

Az egyik első versenye egy 9-10 éveseknek rendezett országos megméretés volt, ő volt a legfiatalabb a mezőnyben. Buta Levente volt az ellenfele a páston, aki 14-11-re vezetett ellene. A riválisnak egy találat kellett a sikerhez, Siklósinak négy. Mind a négyet bevitte.

„Mindketten sírtunk, amikor odajött Gyöngyi, és azt mondta, sírni csak a győztesnek szabad. Akkor persze nem tudtam, hogy ez egy híres idézet, az olimpiai bajnok úszó, Székely Éva írta ezt a könyvében. Ez a hátrányból megfordított meccs adott pluszerőt a jövőre. Hogy tudtam, képes vagyok erre is.”

Szalaytól tanulta a vívóstílusa alaptételét: nem kell cifrázni, ha a legegyszerűbb mozdulatokkal is lehet nyerni. Nem kell túlzásba vinni, nem kell minden trükköt bedobni, minden technikai elemet előszedni, egyszerűen az adott helyzetben a leghatékonyabbat kell kiválasztani. A hatékonyat pedig minden alkalommal meg kell tudni csinálni. Egy verseny 128-as mezőnyéből mindenki jól tud vívni. Egyszerűen vívni és a fontos pillanatokban nem remegni – azt nem tudja mindenki, és ezen múlik, ki lesz a 128-ból az az egy, aki nyer.

Párizs, 2019, a válogató a világ legnagyobb versenyén

Bár szépen ívelt felfelé a karrierje, 2019 elején mindenki lemondott róla. Azt mondogatták, jó vívó lesz a Gergőből, de hát nem fog kijutni a vb-re. Szorgalmas, ügyesen csinálja, és majd jövőre vagy azután talán ott is lesz a legjobbak között. A jövő lesz az övé. Január végén volt egy csuklóműtéte, és május első hetében már jött a nagy válogatóverseny. Megértette és elfogadta, hogy lemondtak róla.

„Nem esett rosszul, amikor az edzőm is azt mondta, hogy majd jövőre.

Aztán bejutottam a legjobb nyolcba, ami addig nem sikerült soha egyetlen világkupán sem. Megint nyertem, ott voltam a legjobb négyben, kápráztak a szemek, mindenki gratulált. Azt csak én tudtam, hogy legbelül nem vagyok boldog egy bronzéremmel, bosszantott, mert én azt a versenyt meg tudtam volna nyerni. Akkor átszakadt a gát, nekem az egy olyan törés volt, amitől megtáltosodtam. A második helyre hozott fel az az eredmény a magyar ranglistán. Akkor jött a sérülésem, amikor azt hittem, egyenesen arányos a munka és a siker kapcsolata. Másképp dolgoztam felnőttként is mint a többiek, ahogy utánpótláskoromban is. A párizsi verseny előtt viszont végig tudtam csináltam a saját terveim szerint a felkészülést, nem szóltak bele, nem buzdítottak, hogy na, vívjak már még kettőt a gyakorlás végén, mert akkor leszek igazán jó” – emlékezett vissza.

A pszichológusa, Balassa Levente változtatta meg a szemléletmódját, addig merev volt a versenyek előtt. A szakember fel tudta oldani benne a görcsösséget, és lazasággá formálta át. Egy éven át csak a magánéletéről beszélgettek. Miután az rendben lett, egyensúlyba került önmagával, tisztában lett a képességeivel, kellő önkritikával látta önmagát.

„Rendben lett a magánéletem, önfejlesztő könyveket olvastam, és felnőttem. Sokaknál látom azt, hogy sikeresek vidéken, feljönnek Pestre 18 évesen, azt hallják minduntalan, hogy dolgozni kell, mert abból lesz eredmény. A mértéktelen munka, a határok feszegetése eközben tönkre is teszi őket. Szerintem okosan kell edzeni, nem csak erőből. A középút megtalálása, a mértékletesség a legfontosabb.”

Az említett világbajnoki válogatónak az volt még a tanulsága, hogy megértette, igazából nincs halálosan nagy tét még egy ilyen fontos és feszültséggel teli versenyen sem. Úgy gondolkodott, ha ott lehet egy világkupán, az már önmagában ajándék. Az élet értelme nem egy pesti világbajnokság. Hogy vívó lehet, hogy egészséges, azt csinálja, amit szeret, és még ehhez normális megélhetést is nyújt a sport, az már boldogság.

„Mégis szorongtam – és hol volt még akkor a Covid? Az életben megtaláltam a harmóniát, és ez átrakódott a sportra. Az egyik mechanizmusai segítették a másikat. Tyúk és a tojás, vagy tojás és a tyúk, az egyik hozta a másikat magával nálam.”

2019, világbajnokság: aranyérem fordítással

Július 19-én volt az egyéni világbajnoki döntő napja. A nagy nap reggelén egy PUBG mobile nevű játékba lépett be, amit a barátaival szokott néha játszani, meg akarta lepni egy kicsit őket, hogy a verseny közben, két asszó között is van erre ideje.

„Nem akartam már lövöldözni, bár egyébként sem a lövöldözés a játék lényege. Viccnek szántam az egészet, megmutatni hogy nem veszem a versenyt halálosan komolyan. Ugyanazt az érzést akartam előhívni, amit 10 évesen az első nagy versenyemen. Mindig tudtam arra az élményre építeni. Azóta csak frissítettem a szoftvert, és mellétettem a munkát. Tudat alól is elő lehet szedni a jó dolgokat, de még jobb, ha tudatosan kerülnek elő.”

Valósággal transzban volt aznap, ahogy utólag meséli. A koreai Park ellen kezdett, aki 2016 olimpiai bajnoka volt (épp a magyar Imre Gézát verte a fináléban), 10-9 lett a végeredmény Siklósinak. Aztán a japán Jamada ellen ugyanígy 10-9. Az elődöntő az olasz Santarelli ellen már sima volt. A döntőben az orosz Bida vezetett 13-10-re – két találat és vége, az amúgy is esélyesebb orosz a bajnok. Négy tust szedett elő zsinórban újra Siklósi, mint az emlékezetes első versenyén, és végül 15-14-es győzelemmel érte el élete legnagyobb sikerét.

Beszúrtam a győztes tust. Amikor leesett a tantusz, hogy mi történt velem, hogy amire annyira vágytam, utánpótlás korban sosem sikerült, most pedig ott állok a dobogó tetején, a budapesti világbajnkságon. Hát. Hát akkor átmentem egy kis terembe, kevesen voltak bent, és akkor ott zokogtam, miközben addig egész nap mosolyogtam, és mindent élveztem. Akkor szakadt ki belőlem a feszültség.

Elégedett lehetett, mert innen már nem volt tovább felfelé, aztán mégis jött egy kis szorongás: mi lesz a csapatversenyben? Mindenki sokkban volt, látta a társain, hogy megviselte őket a győzelem, mert senki sem számított rá, és megemelte számukra is az elvárásokat. Régi klisé, hogy aki jól vív egyéniben, annak nem megy csapatban, ezért is aggódhattak a többiek. Két nap múlva ki is kaptak az ukránoktól, nem ment jól a vívás Siklósinak, mínuszban zárt.

Néhány hónap múlva egy nagy presztízsű német versenyen már megnyerte az egyénit, és a csapattal is nyert másnap. Akkor már meg tudta cáfolni a sztereotípiát, és igazolta, hogy a kettő mehet együtt. Az olimpián ezt biztosan nem tudja majd megismételni, mert a csapat nem jutott ki (pedig Rióban még ott voltak, bronzéremig jutottak), ő lesz az egyedüli magyar párbajtőröző.

Önkéntesség

Siklósi a sportszázadban szolgál, ahonnan önkéntes kórházi feladatra jelentkezett idén áprilisban. Még húsvéthétfőn is szeretett volna ott lenni a Covid-osztályon, de akkor már lehúzták a listáról.

„Egy sportoló általában burokban él, és én abból ki akartam szakadni. A sport másként teremt értéket, a kórházban tényleg hétköznapi hasznot hoztam. Amíg nincs verseny a világban, amúgy is belefért, végül négy napig kórházi feladatot láttam el. Két napot a SOTE-n, két napot a városmajori oltóponton töltöttem, ahol napi 1200 ember oltásában segédkeztünk. Felemelő érzés volt, hogy az oltások koordinálásában segíteni tudtam. Teljesen elfáradtam, más terhelés volt, mint a sport, de nagyon jólesett. Éreztem is utána, most nem tudnék elmenni egy edzésre, hogy ott hatékony legyek. Emlékeztettem is magam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy nem egy kórházban dolgozom. Senki nem ismert fel, és nemcsak a maszk miatt, de ez így van jól. Volt, hogy megkérdezték, sportolok-e, de hiába látták a ruhámon a nevemet, csak egy voltam a sok közül. Ennek is van varázsa. Egy hölgy mondta, hogy mennyire szereti a sportot, de ő sem rakta össze, hogy ki lehetek.

Gondolom, sokakban úgy él, hogy miközben az olimpiára készülök sportolóként, akkor nem lehetek ott egy oltóponton, nem ott van dolgom, képtelenség, hogy én cseréljem a Covid-osztályon az oxigénpalackokat.”

Látott megrázó jeleneteket, amikor súlyos betegeket hoztak, volt a neurológiai osztályon is, ha éppen azzal bízták meg, hogy oda kézbesítsen valamit. Szívesen menne még segíteni, de a nagy rizikó miatt már nem lehet, úgy sem, hogy őt már beoltották. A betegségen egyébként már átesett, még szeptemberben lett covidos, eléggé megviselte, mellkasi nyomása volt még utána hónapokig. Mélyen elraktározta magában a kórházban látottakat, azt mondja, táplálkozik belőle a mindennapokban.

Szalay Gyöngyi már nem láthatta a dobogó tetején

Nem volt otthon, Tapolcán, amikor az édesanyja felhívta Szalay Gyöngyi halálhírével. Az edzőnő az 50. születésnapját sem érte meg. Az a pillanat is nehéz volt, amikor meghallotta a letaglózó hírt, de az utána keletkezett űr az igazán megrázó számára. „Nem mondhattam el neki az aranyérem után, hogy ez a te munkád is, örüljünk együtt. Nekem nincs tanítómesterem, akinek meg tudom mutatni az aranyamat. Más az ősz hajú maestróval tud beszélgetni a vívóteremben, ahol az első lépéseket megtette, nekem már nincs ilyenem, és pótolhatatlan ez a veszteség. Annak viszont nagyon örülök, hogy a halála előtt egy héttel az országos bajnokságon még tudtunk beszélni.

Átöleltük egymást, dumáltunk egy jót. Ha ez nincs, valószínűleg sokkal jobban összetörtem volna.”

Szalayval akkor váltak el az útjaik, amikor Pestre került az érettségi után Tapolcáról. Eleinte félúton, Székesfehérváron találkoztak, Szalay elment a tanítványáért az állomásra, célba vettek egy vívótermet, és ott iskoláztak. A távolság miatt ez tűnt járható útnak, de két hónap alatt belátták, nem tudják ezt így folytatni. „Dancsházy-Nagy Tamás szakértelmét utána ajánlották fel nekem, és vele eléggé egymásra hangolódtunk. 2016. november elsején költöztem be a Honvéd vendégszobájába, még akkor is ott laktam, amikor a világbajnoki aranyat nyertem, utána költöztem ki albérletbe.”

Idealizálta Szalay Gyöngyit, egy bálvány volt előtte. Szalay is fordított aktív időszakában nagy hátrányból. Példaértékű volt a munkabírása, a küzdeni tudása, a győzni akarása. Ezzel teremtette meg Siklósi Gergőt mint vívót. Szalay és Borosné Eitner Kinga tartotta egyben a tapolcai klubot, ahonnan elindították Boczkó Gábort, aki világbajnok és olimpiai ezüstérmes lett. Aztán Rédli Andrást, aki szintén világbajnok, és olimpiai bronzérmes. Aztán jött Siklósi. „Nem hiszem, hogy Tapolcának külön aurája lenne, nincs a levegőben semmi extra, ami jóvá teszi a vívókat. Csak az ő áldozatkészségük, mentalitásuk, hozzáértésük, motivációjuk, hogy mindent megtettek értünk.”

Az olimpia egy játék

Siklósit az olimpia egyik nagy esélyesének tartják, de még nem tudja pontosan, kik lesznek az ellenfelei Tokióban. Azt mondja, egyelőre nem is érdekli, hogy néz majd ki a 32-es mezőny, ahonnan egyenes kieséses rendszerben döntik el, ki lesz az olimpiai bajnok. Megvan a tudástára a többiekről, de ahogy neki is a sokszínűség és a kiismerhetetlenség a fegyvere, más is készülhet váratlan dolgokkal. Most, amikor 14 hét van még az olimpiáig, kimondottan pozitívan éli meg, hogy ilyen fiatalon elért a világranglista első helyére, ami ebben a fegyvernemben nem éppen szokványos. Az olimpia elhalasztása is jókor jött neki, mert rendbe tették a térdét − annyira, hogy a nyáron megcsinálta az öthetes katonai alapkiképzést.

„Ha túl korán kezdek foglalkozni az olimpiával, kiégek. Ha megengedik, májusban elmegyünk Tokióba, megnézzük a vívótermet, körbejárjuk, egy igazi terepszemle lesz. Fontos, hogy ne nyűgözzön le majd júliusban a helyszín, mert nem turistának megyek. A tegnapi edzésemen ugyanazt a gyermeki örömet éreztem, mint 10 évvel ezelőtt, és ezt a jó érzést kellene még jó sokszor előidéznem a rajtig.

Az olimpia is csak egy verseny, csak kicsit ritkábban van. A vívás ettől még játék marad. Rá kell érezni, hol van benne a játék.”

Úgy ítéli meg, bele kell férnie egy kis bulizásnak is a felkészülés alatt. Nem öncélúan, annak semmi értelme, a pihenést lehet így még magasabbra szintre emelni. Tollasozni, focizni, biciklizni fog, emellett vitorlázni, jógázni, kutyát sétáltatni, ez mind a kikapcsolódását szolgálja. Sokszor felfut a Citadellára, de az Ultrabalaton is foglalkoztatta, míg el nem halasztották. A megfelelési kényszer biztosan előjön még benne az olimpiáig, de nem szabad, hogy eluralkodjon rajta, próbálja majd a helyén kezelni.

„Én a sport miatt csinálom, a játékért, mert örömet okoz. Lehet, hogy jön valaki, aki legyőz, de mindent megteszek, akárki lesz is az ellenfél. Van egy füzetem, amiben kiírom magamból az érzéseimet. Van edzésnaplóm is, rendszeresen előveszem. A napi teendőimet is mindig leírom, hogy kiiktassam a szorongást, de a telefonomon is van egy megosztott táblázat az edzőmmel, és van határidőnaplóm is. Ez mind-mind a felkészülésemet szolgálja. Szeretném azokat a boldogságtól, büszkeségtől ragyogó arcokat látni a baráti körömben, és a családomban, amiket a vb-arany után. Azokra a tekintetekre vágyom, mert őket is képviselem, miután felszállok a tokiói gépre. És ha ők büszkék lesznek, akkor már jól csináltam valamit. Az ő tekintetük a legfényesebben az aranyérem miatt ragyogna, ezt pedig meg akarom adni nekik, és magamnak is.”